Tarr Béla vitathatatlanul az egyetemes filmművészet egyik legnagyobb élő alakja, olyan remekművek alkotója, mint A torinói ló, a Sátántangó és a Werckmeister harmóniák. A mester, akinek védjegyét a hosszú, sokperces snittek, egy beállítással készült jelenetek jelentik, idén a kolozsvári TIFF díszvendége, mely életműdíjjal ismeri el munkásságát.

– Tizennégy év telt el A torinói ló bemutatása óta, amivel, úgymond lezárta az életművét. Volt-e olyan pillanat, amikor megfordult a fejében, hogy folytassa a rendezői alkotói munkát?

– Nem álltam le, volt egy nagy kiállításom Amszterdamban, 3000 négyzetméteren, komoly dolog, nagy nemzetközi sikerrel. Azután Bécsben csináltam egy projektet, ami részben mozgókép volt, részben kiállítás, részben élőzene. Dolgozom tehát, csak a mozifilmkészítés már nem annyira érdekel. Megtörténik, hogy látok valamit, és eszembe jut, hogy le kellene filmezni, de aztán rájövök, hogy mégsem, mert valahogy mindig ugyanaz történik, mindig ugyanazt látom, s azt már megcsináltam.

– Több filmjére is jellemző, hogy bár nem cselekménygazdag, egy pillanatra sem ad teret az unalomnak. Miben áll a titok?

– Annyi az egész, hogy nem sztorikat kell elmesélni, hanem embereket, emberi helyzeteket kell megmutatni.

– Több filmjében amatőr színészekkel dolgozott, akik emlékezeteset alakítottak, gondoljunk csak Víg Mihályra a Sátántangóban, a produkciók egésze pedig a legmagasabb szintű professzionalizmus jegyét viseli. Hogyan sikerült színészi szakmai háttérrel nem rendelkező emberekből ilyen szintű teljesítményt kicsiholni?

– Azért, mert engem baromira nem érdekel, hogy valaki színész-e vagy amatőr. Engem az érdekel, hogy milyen ember. Személyiségekre vadászom, nem színészi teljesítményekre. Érzékenység kérdése az egész. Akárcsak az életben, a filmben is a személyiség az, ami hitelessé teszi az egészet.

– Kik azok a rendezők, akiknek a filmjeit szívesen nézi?

– Nagyon szeretem a Fassbinder filmeket, és bármilyen furcsán is hangzik, szeretem Hitchcockot, mert a feszültségteremtésben ő tényleg nagyon nagy volt, márpedig egy film nem létezhet feszültség nélkül, ugyanúgy, ahogy az élet sem létezhet. A magyarok közül Jancsót említeném. A kortárs rendezők között van jónéhány barátom, akikkel tartjuk a kapcsolatot, ilyen Pedro Costa, Carlos Reygadas, a románok közül pedig Cristian Mungiu. Nagyjából egy hullámhosszon vagyunk, ha van is köztünk korkülönbség. Hasonló a szellemiségünk, bár a stílusunk különböző, de hát az a jó, attól érdekes a dolog. Ha ők csinálnak valamit, biztos megnézem.

- A saját filmjei közül van kedvence, illetve olyan, amelyiket fontosabbnak tart?

- Ez olyan, mintha egy apától, akinek van öt gyereke, megkérdezik, hogy melyiket szereti jobban. Hát mindegyik az övé. Ha valamelyiket kevésbé szeretné, az olyan volna, mint egy mostohagyerek.

– Gyakran beszél arról, hogy mennyire fontosnak tartja a szabadságot. Hogyan értelmezi a szabadságot: a külső körülmények halmazaként vagy inkább egy belső, lelki dimenzióként?

– Ha nem vagy szabad, akkor nem vagy nyugodt, a nyugtalanság pedig tévútra tudja vinni az embert. A szabadság lételem, és minden ember szabadsága az. A másik ember szabadsága nélkül te sem vagy szabad. Nemrég, Budapesten olvastam fel az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, melynek az első mondata az, hogy minden ember szabadnak születik, és ésszel és lelkiismerettel bírván, testvéri szeretetben kell éljenek. Szabadság nélkül tényleg nincs élet. Egy házasság sem létezik a másik ember szabad akarata és tisztelet nélkül. Ha megnézzük a legegyszerűbb emberi viszonyt, az is a szabadságon alapszik.

– Több alkalommal nyilatkozta, hogy anarchistának tartja magát. Miben állt, áll az anarchizmusa?

– Mindenfajta társadalmi rendnek a felülbírálatában. Ahogy annak idején nem tudtam elfogadni a szocialista értékrendet, ugyanúgy nem fogadom el a kapitalizmust sem. Azért nem, mert egyik sem emberi, egyik sem a szabadság elvén alapul, egyik sem respektálja az ember egyéniségét. Az embereknek azért kell szabadnak lenniük, hogy kiteljesedhessenek, és amíg a társadalom egy-két százaléka uralja az egész világot, ameddig éhínség van, ameddig egy erő úgy dönthet, hogy eltapos egy népet, addig ez nem teljesülhet. Vannak emberek, akik nem fogadják el azt, ahogyan a világ megy, én ezek közé tartozom.

– Mennyire tartotta fontosnak filmjeinek a kritikai fogadtatását?

– Az elején nagyon fontos volt, ma már, hogy így megöregedtem, kissé zavarnak a kritikusok. Vannak kritikusok, akiket szeretek, mert mindig a lényegről beszélnek, másokat nem. Néha fontosak, néha nem.

– Fellini rühellte, ha a kritikusok megmagyarázták a filmjeit. Ön hogyan áll ehhez?

– Igaza volt, a kritikusoknak nem ez a dolguk.