Elkezdődött a csíkszeredai Dávid Attila első mozifilmjének, a Távolságnak a forgatása. Az alkotás forgatókönyvíróját és rendezőjét kérdeztük az elengedéstörténetről, őszinteségről, alkalmazkodásról, nomeg az alkotócsapatról, amely számos erdélyi művészből tevődik össze.

Dávid Attila Távolság című filmje egy házaspár utolsó együtt töltött évét mutatja be: hogyan küzdenek meg a párkapcsolatukat próbára tevő nehézségekkel, valamint az élet és halál fájdalmas kérdéseivel. A két főszereplő, Eszter (Kurta Niké) és Péter (Orbán Levente) életét egy közös tragédia terheli, amely nem összehozta, hanem egyre távolabb lökte őket egymástól. Kiderül, hogy Eszter leukémiával küzd, a kezelések hatására pedig az immunrendszere teljesen összeomlik. Péter úgy dönt, hogy saját kezűleg épít egy sterilszobát tanyájukon, hogy feleségével otthon, együtt várhassák az életmenő transzplantációt.

– Ez lesz az első mozifilmje. Ha jól tudom, a forgatókönyv első változata már több éve elkészült, miért épp most kezdték el a megvalósítást?

– A film fejezetes szerkezetű, és egy teljes évet mutat be. Szerettünk volna kronologikus sorrendben haladni, hogy az idő múlásával érzékeltethessük a szereplők és a környezet változását. Például azt, hogyan mélyül egy tekintet a cselekmény hatására, hogyan nő vissza az elhullott haj, vagy hogyan éled újra az elhaló természet. Ez a koncepció meghatározta a munkafolyamatainkat: emiatt csak nyáron kezdhettük el a forgatást.

Két év írás után 2023-ra elkészült a forgatókönyv, de nem találtuk meg sem Romániában, sem Magyarországon a fő helyszínünket, ezért mindent újra kellett gondolnunk. Mivel a forgatókönyv már közel állt a végleges formájához, a változtatások különösen nehezek voltak. Ilyen helyzetben könnyen előfordulhat, hogy az egész rendszer, akár egy kártyavár, összeomlik. A helyszínkeresés és az átdolgozás miatt szinte elkerülhetetlen volt, hogy a forgatás 2024-ben kezdődjön el.

– A film egy igencsak nehéz és megindító témát dolgoz fel, egyfajta elengedéstörténet. Mit gondol, milyen eszközökkel lehet úgy megragadni ezt a témát, hogy az ember ne akarjon távolságot tartani tőle az ettől való félelem miatt, hanem merje beengedni?

Az hiszem, hogy ennek az őszinteség a kulcsa. Merünk-e őszinték lenni, vagy inkább hazudunk másoknak és magunknak. A néző megérzi, ha valami nem szívből jön. A mozivásznon nem lehet igaztalannak lenni. Ezért az írott szövegen túl a színészi játék is kiemelten fontos. A párbeszédekre ritkán emlékezünk, de egy őszinte tekintet vagy egy örömteli pillanat akár egy életre is megmaradhat bennünk. A rendező feladata, hogy ezeket a pillanatokat felismerje, és minél egyszerűbben, tisztábban a néző elé tárja.

Az elengedéstörténetre visszatérve, ahogy az életben semmi sem csak fekete vagy fehér, úgy az elengedéstörténet sem az. Ha hitelesen meg tudjuk mutatni például, hogy a fájdalomban is van élet, vagy a betegségben is van lehetőség, az közelebb hozhatja a nézőt. Hiszem, hogy ha mi őszinték, nyitottak és sebezhetők vagyunk, a néző is megteszi majd az első lépést. Így nemcsak nézni fogja a történetet, hanem a saját tapasztalatain keresztül meg is éli azt.

– Nemcsak rendezője, hanem a forgatókönyvírója is a filmnek, tulajdonképpen tehát nemcsak a koncepció, hanem maga a történet is öntől származik. Most, hogy elkezdődtek a tényleges megvalósítási munkák, változott valami önben? Lát másként dolgokat, értlemez újra helyzeteket, érzéseket?

Persze. Folyamatosan. Az szerintem ritkán működik, hogy valaki valamit a négy fal között megálmodik, és azt úgy, ahogy van meg is valósítja. A filmkészítés egy álandó alkalmazkodás. Alkalmazkodás a helyszínekhez, az időjáráshoz, az emberekhez, a váratlan helyzetekhez.

Az egyik legnagyobb kihívás a filmkészítőknek szerintem az idő. Gyakran előfordul, hogy amit előre elterveztünk, azt nem lehet megvalósítani. Ez a nehézség azonban számomra egyben a legizgalmasabb is. Ha a kevés idő miatt görcsössé válok, befeszülök, akkor ártok a filmnek. Ha meglátom a lehetőséget, és nyugodt maradok, akkor esélyt adok valami újnak, jobbnak, amivel tudom segíteni az útját.

A filmben például van egy táncjelenet, amit koreográfus segítségével hetekig próbáltunk. Nagyon sok munkája volt benne a színészeknek, de a tervezett hat beállítás helyett végül a forgatáson csak egyre volt idő. Arra tudtam gondolni, hogy annyi munka van benne, annyi fáradtság, és nem fogjuk tudni részleteiben megmutatni a nézőknek. Aztán a következő gondolatom az volt, hogy ha tovább sajnálkozom, nemcsak a részleteket veszítjük el, hanem az egész jelenetet elfelejthetjük. Végül egy hosszú beállítás lett a hatból, ahol a kamera is táncolt. Részévé vált a jelenetnek, és mint ilyen, meg tudta mutatni, milyen, amikor az emberek szívből táncolnak, lendületből, nem pedig kiszámolva, agyból. Fontos különbség, amit, ha az a nap nem így alakul, talán sosem értek meg.

– A készülő film egyik különlegesége, hogy igencsak sok erdélyi alkotó, művész dolgozik rajta az olyan kiemelkedő nevek mellett, mint például Cserhalmi György. Mi alapján választotta ki a csapatot?

– Van egy mondás a filmesvilágban: „Amilyen a csapat, olyan lesz a film.” Szóval nagyon fontos kérdés, de sajnos nincs rá egzakt válaszom. Ha már pont Cserhalmi Györgyöt említette, ő alakítja Orbán Levente édesapját a filmben. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a való életből ismerem Levente és az édesapja kapcsolatát. Mindig is jó érzéssel töltött el, amikor láttam, hogy megölelik egymást, vagy csak jókat sutyorognak egy régi, rozsdás Dacia motorháztetője alatt. Írás közben azon gondolkodtam, ki testesíthetné meg ezt a fajta egyszerű, egyenes szeretetet. Ki mellett tudna Levente ismét gyermekké válni? Ki az az ember, akire vakon rábízná magát? Így kértem fel Cserhalmi Györgyöt. Ezt a szerepet tudatosan neki írtam.

Tudom, ez csak egy eset a számtalanból, de amilyen egyszerű a kérdése, olyan sokrétű a válasz. Általánosságban talán az elmondható, hogy minden stábtaghoz, színészhez ilyen kis, rövid történetek fűznek vagy engem, vagy valakit a stábból. Senki nincs itt véletlenül.

– Ha meg kellene fogalmaznia, mi a célja ezzel a filmmel, mit mondana? Mi az a jelző, amely ha igaz lesz rá, úgy érzi majd, hogy „a küldetés teljesítve van”?

– A film egy házasságról szól, ahol a feleség megbetegszik, így a rákos megbetegedés a történet egyik központi eleme. Sok forrásból merítettem, de a legközelebbi inspirációm nagyapám volt, aki hat hónapon át küzdött a rákkal. Az utolsó napokban kérte tőlem, hogy vigyem hátra a kertbe. Amikor kinyitottam a nagy csűrkaput, és elénk tárult a természet, úgy nézett körbe, mint egy gyermek. Azt mondta: „Amíg bent voltam, idekint minden megváltozott.” Kérdeztem, hogy mi változott meg leginkább? Elgondolkodott, és az mondta: „Én.” Gondolhatja, hogy ezek után én sem maradtam a régi. Summa summarum, ha végén kölcsönösen elmondhatjuk a nézőkkel: a csűrkapu kinyílt, akkor azt hiszem, a film elérte a célját.