Ismét szülőföldjén turnézik Tamás Gábor, Magyar Arany Érdemkereszttel és Magyar Kultúra Lovagja díjjal kitüntetett zenész, énekes, dalszerző. Ezúttal azonban nem a színpadon láthatja őt a közönség, hanem beül majd közéjük, hogy életút-kötetéről, a Csak az szívünkben nem száll az idő című írásról beszélgethessenek.

Tamás Gábor neve bárki számára ismerősen csenghet: Kolozsváron született, majd a diktatúra alatt Svédországba költözött, azóta pedig töretlen lendülettel járja a világot, felkeresi a legkisebb magyar közösségeket Ausztráliától Angliáig, hogy az összetartozást hirdesse. November 16-ától kezdődően Erdélyt járja könyvbemutató-turnéjával, ám előtte megválaszolt még néhány sokakat foglalkoztató kérdést, például hogy miért ment el és miért nem költözik haza.

Tamás Gábor 76 éves, és hamarosan elérkezik az 1700. ingyenes erdélyi koncertjének jubileumához. Missziójának tartja az emberek megszólítását, a velük való közvetlen kapcsolatot, így beszélgetésünk legelején már megkért: tegeződjünk, hiszen ez mégicsak egy „baráti beszélgetés”.

– Énekesként és dalszerzőként évtizedek óta járod a világot, külhoni magyaroknak énekelve pedig nem titkolt szándékod, hogy erősítsd a magyarságtudatot. Miért kezdted el ezt a „missziót”?

– Szomorú tényként látjuk, halljuk, hogy fogyóban van a magyarság. Úgy érzem, hogy egy kulturális est – legyen az egy bábszínház, egy operaelőadás, egy táncos műsor, vagy éppen egy Tamás Gábor-koncert – arra jó, hogy az adott település magyarjai összegyűljenek, erősítsék az összetartozás érzését. Ilyenkor együtt vagyunk, elbeszélgetünk, énekeljük a dalokat. Épp ezért az sem véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben minden lemezemre rákerült egy vagy két ilyen „nemzeti töltetű” dal, ahol a magyarságunk megőrzéséről énekelek: arról, hogy mit jelent tulajdonképpen magyarnak lenni, függetlenül attól, hogy Kanadában, Amerikában, Ausztráliában, Svédországban vagy épp Erdélyben vagyunk. Én tényleg úgy érzem magam, mint egy misszionárius, akinek ez a feladat adatott meg, és hatalmas alkotókedvvel, fáradtságot nem ismerve végzem.

– Svédországban telepedtél le, bár ha jól tudom, most már azért elég sok időt töltesz Magyarországon, illetve itthon, Erdélyben is. Miért vonzott téged akkor épp Svédország, és ezzel szemben mit gondolsz róla jelenleg? Mi az oka annak, hogy fokozatosan kezdtél visszahúzódni a szülőföldedre?

– Így van, Svédországba mentem, amit sokan szóvá is tesznek nekem. De most tegyék a kezüket a szívükre a korombeliek, akik a ‘70-es években, ha azt mondták volna nekik, hogy tessék, itt egy útlevél, oda mész, ahová akarsz, azt mondták volna, hogy nem, inkább maradnak.

Akkor mindenki távozni, menekülni szeretett volna. Én le voltam tiltva Románia minden színpadáról, mert nem énekeltem hazafias, a Ceaușescu-rendszert éltető dalokat, végül lehetőséget kaptam rá, hogy mint énekes, hivatalosan távozzak. Többszöri letartóztatás, kihallgatások...egyszerűen eljött az a pillanat, amikor már élhetetlennek éreztem az életet itthon. Lehetőségem volt rá, hát távoztam.

Svédországra azért esett a választás, mert egyrészt nagyon sok szépet hallottam róla, másrészt mert mindössze három év után már beadhatta az ember az állampolgársági kérését. Németországban például ehhez tíz év kellett. Svédországot egyébként egy csodálatos társadalom jellemezte, de az utóbbi időben nagyon sok minden megváltozott. Amióta már szabadon jöhetek haza, tényleg jövök is, amikor csak tudok. Svédország már nem az az ország, amelybe én hajdanán beleszerettem. És hát azért, ahogy az évek telnek, az ember a gyökereihez vágyik vissza legjobban. Talán ez lenne a válaszom és magyarázatom arra, hogy miért itt érzem igazán itthon magam. Én innen indultam.

– Innen indultál, és azóta is kiemelt figyelmet szentelsz a szülőföldednek. Hogy látod az itteni közönséget? Értik és érzik mindazt, amit üzenni szeretnél nekik a dalokon keresztül?

– Nagyon is. El kell mondanom elöljáróban, hogy számomra minden közönség egyformán fontos. Mindig kértem a turnék szervezőit, hogy engem ne csak a csilli-villi nagyszínpadokra vigyenek, hanem a kisebb településekre, kisebb közönségekhez is. Számomra ugyanolyan elismerés, hogy ötven ember ül egy könyvbemutatón, vagy 25 ezer ember tapsol Kolozsvár főterén. Én ugyanúgy adom szívem-lelkem minden fellépésbe, viszont azt észrevettem, hogy minél kisebb a magyar közösség, minél kevesebben vannak egy faluban, annál jobban összetartanak és annál hálásabbak is. Most is épp egy könyvbemutató-körútra érkeztem: Nagybacon, Kézdivásárhely, Zágon, Barcaújfalu, Keresztvár, Apáca, Négyfalu... Azért ezek közül több olyan hely, ahová a nagy sztárok nemigen látogatnak el. Elbeszélgetek az emberekkel, ezúttal nem a színpadon leszek, hanem velük együtt a nézőtéren Szucher Ervinnel, a könyvem szerzőjével, aki elmeséléseim alapján megírta az életrajzi kötetet. Kérdezni is lehet majd tőlem bármit: hogy miért mentem el, miért nem jöttem vissza…amire csak kíváncsiak az emberek. A végén természetesen énekelek is néhány dalt, amit a közönség szeretne. Az ilyen alkalmak mindig emlékezetesek.

– Nagyon örülök, hogy itt áttértünk egy kicsit a könyvbemutatóra, ugyanis amikor egy zeneszerzőről, dalszerzőről, énekesről megjelenik egy életút-kötet, az mindig egy érdekes történet, hiszen az emberek úgy érezhetik, hogy a legmélyebb érzések, a legmeghatározóbb életesemények már eljutottak a közönséghez a dalokon keresztül. Mit tud többet adni, mit tud többet megmutatni egy ilyen írás? Melyik az az oldala Tamás Gábornak, ami itt kicsit nagyobb hangsúlyt kap?

– Tamás Gábor, az ember. A közönség a színpadokról, a tévé képernyőjéről, vagy a rádió hanghullámairól ismeri Tamás Gábort, az énekest. Most másképp mutatom meg magam: egy vagyok közülük. Amikor ez a könyv elkészült, Ervin megkérdezte, hogy mekkora példányszámban nyomjuk ki. Én azt mondtam, hogy elég lesz 300 darab. Erre Ervin azt mondta, hogy ne legyünk kicsinyesek, legyen inkább 500. Végül 300 példányban nyomtattuk ki, és három-négy városba terveztük elvinni. Jelenleg a 11 ezredik példányszámnál tartunk, ami nagy-nagy öröm és siker számomra, hiszen azt jelenti, hogy tényleg sokakat érdekel a történetem. Ez szeretetet jelent, és amíg érzem ezt a szeretetet, addig tudom, hogy érdemes ezt csinálni. Van közönségem, és ez minden fáradtságot, minden áldozatot megér. Félreértés ne essék, nem az éneklés a nehéz, hanem az ilyen két-háromezer kilométeres autóutak, vagy a több mint 20 órás repülőutak. Azokat egyre nehezebben bírom.

– Kampányidőszak van, választások előtt állunk, így ezekben a hetekben kiemelten fontos az erdélyi magyarság megszólítása. Tudatosan időzítetted épp ekkora ezt a körutat?

– Ki szeretném hangsúlyozni, hogy soha nem vettem részt politikai kampánykoncerten, és azt is elárulhatom, hogy nem kis pénzeket veszítettem ezzel. Az én elvem az, hogy a munkásságom nem a széthúzásról, hanem az összefogásról szól. Nem megosztani, hanem összefogásra buzdítani akarom a magyarságot. Annak viszont örülök, hogy az RMDSZ megszervezte ezt a könyvbemutató-körutat, májusban is elhívott turnézni, hiszen ezek szerint ők is úgy látják, hogy meg tudom szólítani a magyarságot. Ez elsősorban nem a pártokról szól, de igen, a választás jelentőségére is szeretném felhívni az emberek figyelmét: arra, hogy igenis éljünk ezzel a lehetőséggel, mert ha összefogunk, akkor mi dönthetünk a saját életünk fölött, a pénzeink, a sorsunk, a jövőnk fölött. Igen, hangsúlyozom, hogy menjünk el választani. Nem mondom meg, hogy kire, de menjünk. Nem ez a turné elsődleges célja, ezt mindenki elhiheti, de szeretném lelkesíteni a magyarokat, felhívni a figyelmet arra, hogy nagy a tét.

– Mert egyébként hogy látod a jelenlegi közéleti helyzetet Erdélyben?  Milyen irányba tart a magyarság?

– Amit örömmel látok, hogy turnéim során nagyon sok olyan családdal találkozom, akik valamikor kitelepedtek, de visszatértek Erdélybe. Főleg a székely családoknál látom ezt, és csodálatos dolognak tartom. Bárki nyithat egy akármilyen kisvállalkozást, szervizt vagy egy kis vendéglőt, bármit, hiszen megvan rá a joga, és bízom benne, hogy a közeljövőben úgy alakulnak a dolgok, hogy a fiatalok ne akarjanak elmenni majd innen.

– Van egy olyan mondás, hogy senki sem próféta a saját hazájában, viszont ezt az elmúlt években többször is megcáfoltad, illetve megcáfolta a közönséged. Csak hogy példaként említsük az EMKE-díjat, ami Erdélyszinten az egyik legrangosabb kitüntetés, amit odaítélhetnek. Mit érzel ezzel kapcsolatban?

– Megkaptam a Magyar Arany Érdemkeresztet, a Magyar Kultúra Lovagja kitüntetést, a Világ Magyarságáért Díjat és a Duna Díjat is. Mindegyik órisái elismerés számomra. Viszont ami valahol fájt, és most nagyon őszinte leszek, hogy érdekes módon, habár két helyen díszpolgárává avattak, Erdélyben kitüntetést nem kaptam. Mindig azt mondták, hogy Tamás Gábor ne sirassa Erdélyt Svédországból, hanem jöjjön haza. Aztán tavalyelőtt, a Kolozsvári Magyar Opera színpadán Szép Gyula, az opera igazgatója megszakította a koncertemet, felhívta az EMKE elnökét, és ott adták át a teltházas opera vastapsa kíséretében az díjat. Nem szégyellem elmondani, el is sírtam magam. Számomra kétségtelenül ez az egyik, ha nem a legértékesebb elismerés és életműdíj, amit valaha kaptam. Erdélyi vagyok, a kincses Kolozsvár szülötte, és úgy érzem, hogy innen vittem magammal azt a magyarságtudatot, ami akkor is mindig felemelt, amikor nem volt a legfényesebb a helyzet.

– Ha már próféta, és ha már misszionárius: lenne-e egy olyan pont, és hogyha igen, akkor mi lenne az, amikor azt éreznéd, hogy a küldetés teljesítve van?

– Vegyük egy futballista példáját: nem kell megvárni, amíg már csak egy félidőre teszik be, aztán már csak az utolsó negyedórában játszhat, végül az utolsó percekben engedik már csak pályára. Az embernek éreznie kell, hogy meddig van igény arra, amit csinál. Nemrég az Uránia Nemzeti Filmszínházban állva tapsolta végig az utolsó három-négy dalt a közönség. Amíg ezt érzem, addig csinálom. Nem fogom megvárni azt, hogy már csak fél ház, már csak húszan, végül csak a szomszédok és a barátok üljenek a nézőtéren, de ami még ennél is fontosabb, hogy addig csinálom, amíg a hangom úgy működik, ahogy. Nagyon elítélem a playbacket. Ennyi évesen, amennyi vagyok, még mindig élőben énekeltem át a két és fél órás koncertet, és soha életemben nem tudnám megcsinálni, hogy kiálljak például Kolozsváron 25-30 ezer ember elé, és hallgassam meg a lemezemet a közönséggel együtt a színpadról. A szakmám iránti alázatból és a közönség iránti tiszteletből erre biztosan nem lennék képes.

Természetesen, ahogy Illyés Gyula mondta, amikor megszületünk, az egyedüli biztos dolog az, hogy egy nap távozunk. Amikor érzem ennek a jelét, amikor már semmi sem lesz olyan, amilyen kéne legyen, akkor megköszönök mindent, és elbúcsúzok a közönségemtől. Én csak arra kérem a Jóistent, hogy egészséget adjon, a többit megcsináljuk mi.

Mivel nem tudom, hogy alakulnak a következő hetek, itt ragadnám meg az alkalmat arra is, hogy – bár tudom, hogy még messze van – áldott karácsonyi ünnepeket kívánjak az erdélyi magyarságnak, egy nagyon-nagyon boldog újesztendőt, és főleg azt, hogy a decemberi választások úgy alakuljanak, hogy ne vesztesként kerüljünk ki ebből, hanem nyertesként.