Hová lett a virtus? Hogyan öröklődik generációkon át a gyávaság és a megalkuvásra való hajlam? Miért nem vagyunk őszinték önmagunkkal, és miként függnek össze ezek a kérdések a magyarságunkkal? Csernus Imre pszichiáterrel kávéztunk a 13. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten. A beszélgetés apropóját nemrég megjelent könyve, A magyar adta, amely többek között arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi a különbség aközött, hogy valaki magyar, vagy csak magyarnak látszik.

„A gyávaságot eltanultuk, bennünk van, és rájöttem arra, hogy ha nem vagyok tudatos, bármikor felütheti a fejét. Ezért az én életem mindig csak itt és most zajlik. És most, ebben a pillanatban én hiszem és vallom, hogy magyar vagyok” – fogalmazott Csernus Imre orvos és pszichiáter, aki a 13. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét vendégeként érkezett Kolozsvárra. Beszélgetésünk apropóját legújabb könyve, A magyar adta, amelynek már rögtön a legelején üresen van hagyva egy oldal, ahová az olvasó azokat a dolgokat írhatja bele, amelyektől ő magyarnak érzi magát. Bármennyire is egyszerűnek tűnhet, ennek a listának az összeállítása csappet sem könnyű feladat, ha az ember nem közhelyekben szeretne gondolkodni. Megkérdeztük tehát Csernus Imrét, hogy miért is annyira nehéz megválaszolni azt a kérdést, hogy mitől érezhetjük magunkat magyarnak.

– Vannak olyan kérdések, amelyekre a „nem tudom”-válasz kifejezetten fájdalmas. Magyarul beszélek, magyarok az őseim, magyar a kultúrám, a hagyományaim, a táncok, és mégse tudom… Miért? Azért, mert itt elsősorban felszínre kerülhetnek olyan dolgok, amit az illető ember szégyell. Nem mondja ki, mert ha kimondja, akkor az erős lesz. Kiderül, hogy valójában hogyan is áll ő az életéhez magyarként, milyen példát mutat az utódainak. Annak idején a nagyapámnak nagyon fontos volt magyarnak lenni. Szerbiában éltünk. Tízéves koromban meghalt. Amikor befejeztem ezt a könyvet, újra eszembe jutott, hogy milyen jó lenne vele beszélgetni erről. Már régóta tudom, hogy ez lehetetlen. Akkor tettem be az utolsó oldalt: milyen gondolatokat hagynak az utódaikra azok, akik ezt a könyvet olvassák. Mert amíg a könyvek léteznek, amíg a magyar nyelv létezik, lehetséges, hogy önnek egyszer az unokája felüti ezt a könyvet, és találkozik a nagymamája gondolataival. Síron túli üzenet időkapszulaként. Szerintem ez nagyon fontos, mert a szájhagyomány átadódik, de egy idő után torzul. Az írás megmarad. A könyv megírásakor épp a fiatal korosztály volt a cél. Észrevettem azt, hogy a fiatalok, akik továbbviszik a dolgainkat, nem tudják, hogy mit jelent magyarnak lenni. Aki nem tudja, az tudatosan sem tudja, akkor hogyan tudná használni? Ez a generáció hogyan adná át a saját gyerekeinek?

Elkezdtünk fogyni

– Magyarországon az utolsó népszámlálás adatai az előzőhöz képest közel félmillióval kevesebb magyart mutatnak. Ez egy riasztó tendencia. Annak ellenére, hogy mindent elkövetünk, hogy szinten tartsuk magunkat, elkezdtünk fogyni. Elkezdtem agyalni, hogy miért van ez, mi az ok. A könyvírás olyan, hogy nagyon fontos, hogy a fejemben összeálljon a rendszer: hogy honnan hova szeretnék eljutni. A legelején eszembe jutott, hogy egykor a magyarok nyilaitól féltek Európában. Majd ez megszűnt ilyen-olyan okok miatt. Itt jutott eszembe a virtus. Rájöttem, hogy bizonyos területen már régen nincs, ami kihatással van a magyarságunk érzetére. A tudatos embernek az élete mindig itt és most történik. Hogy ha hiszek magamban, akkor az most van. Ha magyarnak vallom magam, az most van. Önmagunk élete az most történik. Ha most nem oldom meg az aktuális sztorit, például lelépek a járdaszigetről, nem nézek balra. Jön egy auto és vége a dalnak. Én azt látom, hogy a mai magyar ember, teljesen mindegy, hogy hol él, gyáva kimondani az érzéseit, és gyáva önmaga életén következetesen elkezdeni változtatni. Hanem csak „próbálgatja”.

„Gyáva népnek nincs hazája”

– Huszonvalahányban volt egy felvidéki költő (Sajó Sándor – szerk.), aki azt állította, hogy gyáva népnek nincs hazája. Miért nem teszünk meg mindent, hogy életünk ezen területén merjünk élni? Merjük megoldani a félelmeinket. Mert hogyha én merek élni és merem megoldani a félelmeimet úgy, hogy először beszélek róla, majd cselekszem, a kisugárzásom megváltozik. Jön a töltet, mert jelen van a hit. Így csak próbálkozó embereket látunk, akik magyarnak látszanak. Pedig ott a lehetőségük, hogy másképp éljenek, de nem mernek.

Egy kislány az anyukájától tanulja el, hogy hogyan funkcionáljon ebben az életben. Ha a szülőkben jelen van egy meg nem oldott gyávaság az életük valamelyik területén, a gyerekek ezt el fogják tanulni. A megoldás ott kezdődik, hogy bátor vagyok-e kiteljesedni az életem összes területén, és bátor vagyok-e megfogalmazni a félelmeimet és azért cselekedni. Mert a hátunk mögött rengeteg ember áll, akiket nem látunk: az őseink. Amikor mi úgy döntünk, hogy gyávák leszünk megfogalmazni a gondolatainkat, kimondani az érzéseinket, felismerni a tulajdonságainkat, akkor mivel tiszteljük meg a meghalt őseinket, akik mindent megtettek azért, hogy ítéljünk? Tiszteljük őket? Nem. Hanem cserbenhagyjuk.

„Akkor bátor valaki, ha a dolgai fájdalmasan alakulnak”

– Az az ember, aki őszinte önmagához, az bátor lesz őszinte lenni bárkihez, és teljesen mindegy, hogy hány ember előtt teszi ezt. Akkor bátor valaki, ha a dolgai fájdalmasan alakulnak. Én azért várom ezeket az élethelyzeteimet, amelyek váratlanul jöhetnek, mert kíváncsi vagyok, hogy mit fogok akkor csinálni. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg olyan fából vagyok-e faragva, mint hogy én azt hiszem, és alig várom az új szitukat. De nézzük a végcélt. Van rengeteg ember, aki magyarnak látszik, mert gyáva felelősséget vállalni az érzéseiért, a meg nem oldott gyávaság pedig kihatással van a kisugárzására és az önbizalmára. Magyarázkodik ezerrel, keresi a kifogásokat és mutogat a környezetre. Milyen szájízzel fog az illető meghalni?

Annak idején az Országos Pszichiátriai Intézetben dolgoztam 13 évet, és amikor az első halált láttam, megrettentem. Brutális volt. Csövek, felfekvések, néma üvöltés. Ilyen a halál – gondoltam. Jött a következő, az is ilyen volt. Gondoltam, ezt kell elfogadjam. És egyszer csak jött egy néni, aki azt mondta, hogy ő megtett mindent, eltemette a fiát, a barátai meghaltak, és úgy érzi, az életének vége, meg szeretne halni. Rá három napra magas láza lett, nem tudtuk az okát. Antibiotikumot kapott, mindent, ami szükséges, de rá negyedik napra meghalt. És utólag esett le, hogy ott volt valami. Nem vergődött, és akkor ez feltűnt. Akkor még nem foglalkoztam vele, mindaddig, amíg nem jött a következő ilyen eset. És Én olyan vagyok, hogyha valamiből kettőt látok, akkor keresem az összefüggést. Miért van az, hogy az emberek 99 százaléka vergődve megy el, és egy pici része nem. Ugyanaz a betegség, ugyanaz a lefolyás, minden ugyanaz. Azt hiszem, az agyban van egy gondolat. Akkor nagyon sokat figyeltem, gondolkodtam, haldoklókat persze nem tudtam megkérdezni, mert ők elvoltak a világukban. De észrevettem azt, hogy egyeseknek ez már az életében elkezdődik: náluk úgy mutatkozik meg, hogy elkezdik mondogatni, amit a legvégén is mondogatni fognak, csak magukban, ez pedig a „mi lett volna, ha”. Mi lett volna, ha bátran kimondják, megcsinálják, kiteljesednek. Mi lett volna, ha mernek élni, és milyen lett volna akkor az életük. Megvolt a lehetőség, de elmenekültek a felelősségvállalás elől, és frusztráltan keserű szájízzel halnak meg. Az az egy százalék pedig mert élni jóban-rosszban, és pontosan tudta, hogy önmagával van elszámolnivalója. Na, az ilyen embert én magyarnak látom, a többiek csak annak látszanak.

„A szabadság a választás lehetősége”

– Bátor az ember szenvedéllyel élni? Bátor szenvedéllyel kommunikálni? Bátor szenvedéllyel viselkedni? Bátor kiállni önmagáért? Bátor kimondani a félelmeit? Bátor ezeken utána következetesen változtatni A felnőttek tudják, hogy mi a szabadság: a szabadság a választás lehetősége. És amikor választok, akkor választhatok, hogy gyáva leszek, vagy bátor leszek. Tegyük fel, hogy ha ez bekövetkezik, és valaki ezt felismeri, és nem változtat rajta, innentől kezdve az önbecsülése jelentősen csökken. A környezetnek történő megfelelési kényszer fokozódik. A belső feszültség különböző testi-lelki betegségeket alakít ki.

Édesapám meghalt körülbelül hat-hat és fél éve, és eszembe jutott, hogy én gyerekként csibész voltam. Anyám egy idő után már rettegve jött haza, hogy már megint mi történt. Egy idő után zárkózott és visszahúzódó lettem. Sokáig nem agyaltam ezen. Elkezdtem orvosként dolgozni, felmerültek ezek a folyamatok és dolgok, eszembe jutott a csibész és a nyuszi énem. Már össze tudtam fűzni a dolgokat. Egyszer hazamentem, és körülbelül 15 perc elteltével ugyanazt a kérdést tettem fel négyszemközt, külön anyámnak és külön apámnak: „Ti miért nem váltatok el?” Apám ránk mutogatott, de én tudtam, hogy ez kifogás. Azt mondta, hogy miattunk, miattam és a két testvérem miatt. Mentem anyámhoz, ugyanezt kérdeztem, és ő már sokkal szofisztikáltabban válaszolt. Azt mondta, hogy gyáva volt két gyerekkel odébbállni. És én tudtam, hogy tőlük tanultam el. Egyszer tiszta fejjel leültem, és megfigyeltem a nagyszüleimet, azt, amit tudtam róluk, és legfőképpen az érzelmi konfliktusokat kerestem, amelyekbe ők gyávák voltak cselekdni. Levezettem, hogy ki miben volt gyáva. A gyávaságot egyrészt eltanultuk, bennünk van, és rájöttem arra, hogy ha nem vagyok tudatos, bármikor felütheti a fejét. Ezért az én életem mindig csak itt és most zajlik. És most, ebben a pillanatban én hiszek és vallom, hogy magyar vagyok.