Biztos a szájáért verik. Bármennyire brutálisan hangzik is, sokan ezzel a mondattal validálják azt, ha egy asszonyt, édesanyát, nagymamát bántalmaznak. November 25-én, a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapján a Mathias Rex Egyesület az RMDSZ Kolozs megyei Nőszervezetével közösen filmvetítést és beszélgetést szervezett. Ferencz Emese szociális munkás, rádiós szerkesztő-műsorvezető segített belelátni, hogyan és miként viszonyuljunk az áldozatokhoz.

Ha eljő a Pillangók ideje

Az eseményen vetített film, Ha eljő a Pillangók ideje, egy igaz történetet mesél el a három nővérről, akik a Trujillo-féle brutális dominikai diktatúra idején váltak az ellenállás jelképeivé. A Mirabal nővérek, Patria, Minerva és María Teresa nem voltak amolyan tipikus forradalmár figurák az ’50-es évek végén, hiszen középosztálybeli nők, feleségek és édesanyák, ennek ellenére követendő példákká válnak bátor politikai kiállásuk miatt.

Csatlakoznak az illegális mozgalomhoz, vállalják a titkos tevékenységeket, és mindvégig kitartanak az igazság mellett, holott Trujillo titkosrendőrsége a legkegyetlenebb módszerekkel igyekezett elhallgattatni őket. Nem hátráltak meg a fenyegetések, bebörtönözés vagy kínzás esetén sem. Végül pedig tragikusan halnak meg: megbízott férfiak szó szerint agyonütik őket. Haláluk után néhány hónappal meggyilkolták a diktátort, összeomlott a rendszer, azóta van demokrácia a Dominikai Köztársaságban. A Mirabal nővérek halálának napján, november 25-én ünnepeljük a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapját.

Beszéljünk róla!

A filmvetítést követően Ferencz Emese szociális munkás, a Mária Rádió műsorvezető-szerkesztője volt a meghívott vendég, aki konkrét statisztikákkal indította a beszélgetést: „Elképesztő belegondolni abba, hogy Romániában minden harmincadik másodpercben bántalmaznak egy nőt, a hatóságok bejelentései alapján óránként tizennégy hívás érkezik ebben a témában, amelyek életveszélyes helyzetekről adnak hírt. Ennek fele fizikai bántalmazás, a többi pedig a gazdasági, lelki és szexuális erőszak. És ebben az évben, kevesebb mint tizenegy hónap alatt ötvenkettő a nőgyilkosságok száma” – részletezte Ferencz Emese, aki elárulta azt is, hogy nem egy olyan női klienssel dolgozott már, aki családon belüli erőszak áldozata volt.

Szerinte keveset beszélünk az időskori bántalmazásról, pedig nem elhanyagolható arányban van jelen a társadalomban. „Voltak olyanok is, akik 80-90 évesen kezdtek el nekem mesélni olyan bántalmazásról, amelyek akár 40-50 éve történtek vagy történnek mind a mai napig. Csak most merik elmondani, mert olyan környezetben nőttek fel, ahol ez tabu volt”, ahol egy szó sem esett arról, hogy az erőszak nem normális, és tenni kell ellene, sokszor azonnal. Vannak idősek, akik úgy fogják fel a helyzetet, hogy ha ennyi éven keresztül kibírták, akkor a hátralévő időt is túlélik valahogy. Azonban ez egy nagyon helytelen hozzáállás – hívta fel a figyelmet.

Hogy segítsünk az áldozaton?

Amint észrevesszük, hogy valaki bajban van, esetleges áldozat egy bántalmazó kapcsolatban vagy helyzetben, fel kell mérnünk, mennyire van sürgős helyzetben. Van, ahol azonnali beavatkozás szükséges, pláne, ha eldurvulnak a fizikai bántalmazások, nem lehet életekkel játszadozni. Erre felhozott egy konkrét példát is, miszerint egy nyolcvannál is idősebb nénit a saját unokája bántalmazta súlyosan, ebben az esetben azonnali beavatkozásra volt szükség, sürgősen el kellett költöztetni onnan a nagymamát.

Viszont van, amikor a legnagyobb segítség csupán annyi, hogy „hallgasd meg és hidd el, amit mond!” – tanácsolta a szakember. Az ő tapasztalatai azt mutatják, hogy az áldozatnak mindig éreznie kell, hogy biztonságban van mellettünk, bennünk megbízhat, nem ítélkezünk fölötte. Erősíteni kell benne, hogy nem ő felelős az erőszakért, egyedül az elkövető, és nem is hibáztathatja magát, pláne egy életen keresztül nem. Mindezt csak egy ítéletmentes környezetben tudjuk megértetni vele.

Segítségnyújtásként készíthetünk biztonsági tervet is: legyen bekészítve az áldozatnál plusz telefon, ha esetleg sürgősen értesítenie kell valakit, de egy dokumentumos paksamétát is összeállíthatunk, amivel azonnal menekülni lehet. Ezek mellett pedig jó, ha le van beszélve egy rokonnal, baráttal, hogy vészhelyzet esetén egyből tudjon menedéket nyújtani. És ha mi magunk nem tudunk segíteni a bántalmazott személyen, fordulhatunk olyan szervezethez vagy szakemberhez, aki rendelkezésünkre tud állni a témában. Ferencz Emesét is felkereste már lelkésznő azzal, hogy családlátogatás során tapasztalt bántalmazó esetet.

Hogyan vegyük észre, hogy valakit bántalmaznak?

A szociális munkás szerint a bántalmazottak gyakran elszigetelődnek a társasági eseményektől, legyenek ezek akár baráti, akár családi találkozók. Vagy ha el is mennek, folyton a telefonjukat fürkészik, mikor jön már a fenyegető üzenet, hogy haza kéne mennie.

Az önbizalomvesztés is nagyon gyakori az áldozatok esetében, sokan mondogatják azt magukról, hogy ők a hibásak a bántalmazásért, holott ennek éppen az ellenkezője az igaz. Mégsem tudnak kilépni a kapcsolatból, akár anyagi, akár érzelmi megkötések miatt. Vannak olyan esetek is, amikor az erőszak világossá válik fizikai jelek által is.

Emese találkozott már olyan esettel is, akiről az egész falu tudta már, hogy harminc éve veri a férje. Egyszer egy nagy, lila folttal jelent meg az asszony a szeme körül, és amikor megkérdezték, mi történt, zavartan mosolyogva annyit válaszolt: „nekimentem a tyúkpajtának”. Később, amikor már kialakult a bizalom közöttük, elmondta, hogy vasfazékkal találta szemen a férje.

Felejtsük el a kliséket az erőszak kapcsán!

Az áldozat a helyzetek nagy többségében szégyelli elmondani bárkinek is, hogy bántalmazzák. Nem is csoda, hiszen, ha egy falusi környezetben a szomszédasszonynak elpanaszolod, hogy ver a férjed, azt mondja, hogy lesz még rosszabb, s az is jó kell legyen, vagy ilyen az élet, ezt is kibírjuk valahogy.

De nem kell vidékre menni ahhoz, hogy borzasztó kliséket puffogtassanak körülöttünk. Nem segít az áldozatnak az sem, ha valaki a következőkkel fordul hozzá: Miért nem hagyod ott? Miért nem vagy képes kilépni? Én ezt nem tűrném! Ezeket nem ajánlott a fejéhez vágni, hiszen ezek fokozzák a szégyenérzetét, pedig pont azt kellene erősíteni benne, hogy képes kimászni a bántalmazó kapcsolatból.

Ferencz Emese külön kiemelte: áldozatként azt kell felfogni, hogy mindenki a saját életéért felelős. Nem érdekelhet, hogy mit mond a szomszéd vagy bárki más, amikor elválsz és „ott hagyod” a férjed. Ők nem tudják azt az aprócska kis részletet, hogy azért hagyod ott azt a férfit, akit a társadnak gondoltál, mert tönkretesz lelkileg és sokszor fizikailag is. Persze sokszor nagyon hosszú időbe telik belátni, ha valaki bántalmazó kapcsolatban él, és nem is szabad ráerőltetni azt, hogy erről beszéljen. Meg kell érjen a gondolat benne, hogy meg akarja menteni a saját (és adott esetben gyerekei) életét is.

Hogyan javulhat a helyzet?

Először is már kisiskolás korban beszélni kéne a problémáról, hogy ne nőjön fel újabb generáció úgy, hogy tabu a nők elleni erőszak témája. Az oktatásban tehát mindenképp helyet kéne kapjon a probléma. A férfiak körében is érzékenyíteni kellene a témát, hiszen sokszor lehet, hogy hajlandók lennének a változásra, csak nem tudják, hogyan induljanak el a gyógyulás útján.

Ugyanakkor rendszerszintű probléma, hogy nincs elég menedékhely, ahova a bántalmazottak mehetnének, a pszichológusok megfizethetetlenek egy bizonyos társadalmi osztály számára, holott óriási szükség lenne arra, hogy elérhető áron legyen, esetleg, hogy bizonyos intézmények akár ingyen tudják biztosítani a terápiát.

A beszélgetés végén a közönség soraiból elhangzott egy jól ismert LGT-dalszöveg: „az első pofon a legnagyobb, aztán a többit lassan megszokod”. Nem szabad megszokni! És nem szabad hallgatni sem róla. Úgy talán elérhetjük azt, hogy jelentősen csökkenjen a bántalmazások és a nőgyilkosságok száma Romániában.

(Nyitókép: Pexels)