A napokban jelent meg magyar nyelven Németh Róbert fordításában és a Helikon Kiadó gondozásában az a beszélgetőkönyv, ami, ha kilépünk a szigorú műfaji keretek közül, tekinthető Nick Cave egyfajta önéletrajzi könyvének is. A Hit, remény és vérontás ugyanis egy minden szempontból elgondolkodtató könyv, még akkor is, ha alanya nem az önéletírások esetében megszokott és elvárt módon veti papírra gondolatait, hanem az interjú műfaját részesíti előnyben annak érdekében, hogy az olvasó végső soron a több mint négy évtizede a pályán levő, minden ízében nonkonformista művész legmélyebb gondolataiba nyerjen betekintést.

Ezzel kapcsolatosan egyébként rögtön a fülszöveg olvasásakor találkozunk egy paradoxonnal, hisz az első mondat így hangzik: „Mert Nick Cave nem szeretett interjút adni.” Ilyenkor magától adódik a kérdés, hogy akkor mégis hogyan születhetett meg egy ilyen beszélgetőkönyv, ha a zenészről régóta köztudott, hogy ódzkodik az újságírókkal való cseverészéstől? Erre a kérdésre is azonnal választ kapunk, amelyből kiderül, hogy a művész hajlandó bizonyos esetekben kivételt tenni, ahogyan ez történt az Observer és a Guardian újságírója, Seán O’Hagan esetében is, amihez nyilván az is kellett, hogy kettejük barátsága hosszú évekre nyúljon vissza, ahogy egyébként ez a könyvet olvasva is kiderül. Ahogy az is kiderül, hogy ha Nick Cave végül rászánja magát egy interjúra, akkor az ilyenkor szokásos szabályok, mint például az időbeli korlátok teljes mértékben felrúgásra kerülnek, de úgy általában is elmondható, hogy gyakorlatilag eltűnik minden, ami konvencionális. Pontosan úgy, ahogy az a művészetére is jellemző.

Mielőtt magáról a könyvről beszélnénk, elöljáróban el kell mondanom, hogy Nick Cave zenéjébe sosem sikerült igazán belemerülnöm. Ez nem azt jelenti, hogy ne ismertem volna el vele kapcsolatosan, hogy egy, a szó minden értelmében különleges alkotóról van szó, viszont ahogy mondani szokás, sose talált be igazán. Van ez így, ízlések és pofonok, de akár az is benne lehet, hogy a zenehallgatási szokásaimat tekintve meglehetősen más jellegű előadók kerültek érdeklődési köreim homlokterébe. Persze, ez nem jelenti azt, hogy sose hallgattam Nick Cave-et, sőt, egyszer régen, valamikor a múlt század végén úgy alakult, hogy Philadelphiában egy klubban alkalmam nyílt élőben is látni. Furcsa módon, annak ellenére, hogy a koncertet követően sem lépett elő kedvenc előadóim közé, arra az estére mindmáig emlékszem, viszont sosem tudtam megmagyarázni egyértelműen, hogy miért. Most ezt a könyvet olvasva beugrott, hogy talán a színpadi jelenlét az oka, amelyet csak egy olyan valaki tud hitelesen hozni, aki minden vonatkozásban egyedi és utánozhatatlan. Ez a jellemvonás pedig a beszélgetőkönyvből is minden kétséget kizáróan átjön, sőt, esetemben arra a nagyon sok évvel ezelőtti érzésre még rátett egy lapáttal.

A Hit, remény és vérontás lapjairól ugyanis egy olyannyira komplex jellemrajz bontakozik ki, amire túlzás nélkül rá lehet mondani, hogy filozófiai mélységekbe – és magasságokba – kalauzolja az olvasót, mégpedig élet- és létfilozófiai kérdések mentén mutatja meg nekünk az embert, aki „véletlenül” (ez a jelző egész biztos, hogy nem pontos) Nick Cave néven vált ismertté a nagyközönség számára, viszont mondanivalóját olvasva nagyon könnyen saját magunkra ismerhetünk, minden félelmünkkel, kételyünkkel és sérülékenységünkkel egyetemben. Ha pedig valakinek ezekkel kapcsolatosan van mondanivalója, akkor neki egészen biztosan. A mód pedig, ahogyan szavakba önti az ezzel kapcsolatos meglátásait, az szintén figyelemreméltó, tekintve azt, hogy képes egy feldolgozhatatlan tragédiáról is úgy beszélni, hogy utána napokig lehet gondolkodni az elmúlás banalitásáról, az élet hirtelen megszűnéséről, a hátramaradott szerettek számára pedig az ebből következő teljes kiüresedésről, majd a folytatásról és talpra állásról, ami nyilvánvalóan már teljesen más mederbe tereli az egyén életét. Röviden, Nick Cave elbeszéli az elbeszélhetetlent, kimondja a kimondhatatlant, anélkül, hogy az önsajnálat legcsekélyebb jelét is mutatná. A tragédia ettől még tragédia marad, fia elvesztése megváltoztathatatlan, ez pedig radikális átalakulásokat eredményezett mind az emberi, mind pedig a művészi léttel kapcsolatosan, innen nézve pedig merőben más töltettel bírnak a művész által megfogalmazott, vallással és gyásszal kapcsolatos gondolatok.

Természetesen sok minden másról is szó van a könyvben, valóban lehet jellemezni az egészet úgy, mint egy kötetlen beszélgetést két régi barát között. Ennek megfelelően néhol nagy kanyarokba is belefutunk, az elbeszélés íve nem mindig lineáris. Rögtön az elején erre meg is kapja az olvasó a magyarázatot, amikor Nick Seán kérdésre válaszolva, a következőket mondja: „Beszélgetni szeretek. (…) Mi pedig mindig hosszú, csapongó beszélgetéseket folytattunk, szóval amikor előálltál ezzel az ötlettel, kíváncsi lettem, hogy hova jutunk majd.” Így a két beszélgetőtárs rengeteg témakört érint, legyen szó az egyes lemezfelvételekről, turnékról, vagy éppenséggel a Covid miatt elmaradt koncertkörútról, de betekintést nyerünk Nick Cave ausztráliai gyerekkorába, a szüleihez fűződő viszonyába, vagy éppenséggel a kábítószerek és a kicsapongó életmód előnyei és hátrányai is szóba kerülnek.

Személy szerint úgy gondolom, hogy egy ilyen jellegű könyv elolvasása után az olvasó egy szélesebb perspektívából lát rá egy minden szempontból összetett alkotó és életműve egészére. Közelebb hozzá alanyát és tárgyát ahhoz, hogy érthetőbbé váljanak az életút bizonyos mérföldkövei. Nagy előnye, hogy teszi mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem csap át didaktikus értekezésbe, azaz nem kapunk minden esetben kész válaszokat, hanem a beszélgetőkönyv elolvasása után is tovább gondolásra ösztönöz egyes aspektusok kapcsán. Ezért pedig már mindenképp megéri elolvasni.

(Nyitókép: Wikipedia)