Csihar Attilla black metal énekessel beszélgettünk varsói fellépése előtt a kezdetekről, jelenleg futó projektjeiről és a jövőbeli tervekről.

Talán túlzás nélkül állítható, hogy az 1985-ben alakult Tormentor a magyar metál-színtér egyik legeredetibb zenekara, ugyanis megalakulásakor minden szempontból előremutató zenét játszott. Olyannyira, hogy mai napig úttörőként tartják számon az extrém metál műfajában, és az is biztos, hogy Magyarországon az első együttes volt, amely black metalt játszott.

A rendszerváltás ugyan elsodorta a zenekart, ahogyan megszűnt az a kiadó is, amely az első lemezüket, az Anno Domini című albumot kellett volna kiadja, de szerencsére egy felvétel megmaradt, amit aztán a rajongók sokszorosítani kezdtek és rengeteg helyre eljutott a világ különböző pontjain. Többek közt Norvégiába, aminek következményeként Csihar Attilát megkereste a norvég black metal első hullámának úttörőjeként elhíresült Mayhem zenekar, amely előző énekesük öngyilkossága után új énekest keresett, hogy felénekelje első nagylemezüket. Ahogy mondani szokás, a többi már történelem.

A De Mysteriis Dom Sathanas lemez azóta bevonult a rocktörténelembe, valódi mérföldkőként tartják számon a kritikusok és a rajongók egyaránt, a kiadvány még az Oslói Nemzeti Múzeum állandó kiállításában is helyet kapott. Csihar Attila pedig a világ egyik leghíresebb magyar énekese lett, bizonyíték erre az is, hogy budapesti koncerteken olyan bandákkal énekel közösen, mint a Pantera, vagy a Sepulturából ismert Cavalera-testvérek.

A Mayhem mellett számtalan projektben vesz részt, sokoldalú művész a szó valódi értelmében, ami viszont igazán örvendetes, hogy rengeteg elfoglaltsága mellett jutott idő feltámasztani első zenekarát, a legendás Tormentort is, amely az eredeti tagsággal, ha nem is rendszeresen ugyan, de időszakosan koncertezik. Legutóbbi fellépésükre Varsóban került sor december 8-án, ahol a zenekar valódi időutazásban részesítette a rajongókat, akik közül néhányan Magyarországról és a Felvidékről is a koncert kedvéért érkeztek a lengyel fővárosba. Csihar Attilával a fellépés előtt beszélgettünk a Klub Proxima backtstage-helyiségében a kezdetekről, jelenleg futó projektjeiről és a jövőbeli tervekről.

– Valamikor a ’90-es évek elején hozzám is eljutott egy másolt kazetta, amelyen eléggé kásás és alapzajos hangzással ugyan, de a Tormentor első albuma, az Anno Domini volt. Merőben más volt ez a zene, mint akkoriban bármi, ami a magyar metálzene színteréről érkezett. Rögtön az elején meg is kérdezném, hogy hogyan sikerült nektek a nyolcvanas évek végén black metal-zenekarként lemezszerződéshez jutnotok, hisz a műfaj egyáltalán nem volt akkor mifelénk elterjedt?

– Ez valahogy úgy történt, ha már a kezdetekről beszélünk, hogy engem valamikor 11-12 éves koromban megérintett a metál, na meg a punk is, a lényeg az volt, hogy minél extrémebb zene legyen. Akkor még nyilván nem tudtam, hogy zenélni fogok, viszont mindig is nagyon érdekelt a zene. Már otthon is gyakoroltam, de akkor még csak valahogy tudat alatt szippantott magába ez a világ. Sokat voltam gyerekkoromban egyedül otthon, a szüleim dolgoztak, testvérem nincs, így ezzel töltöttem legszívesebben az időt. Volt otthon egy szekrény, aminek ilyen fekete foncsorozott üveg volt az ajtaján, amiben láttam a saját körvonalaimat, attól a látványtól pedig máris metálénekesnek éreztem magam.

– Mondjuk, nem is tévedtél nagyot…

– Igen. Utólag visszagondolva, ez így nagyon fura, mert akkor ez tényleg csak egy játék volt. Amikor aztán 14 évesen elmentem középiskolába, ott találkoztam Buday Tamással, aki osztálytársam volt és mondta, hogy van egy elektromos gitárja. Mondtam, hogy mutasd, látni akarom. El is hozta és elkezdett rajta játszani néhány riffet, egyébként tök jól, és hát teljesen lehidaltam ettől. Akkor természetesen innen az lett, hogy jó, hát akkor csináljunk egy zenekart. Ami úgy nézett ki, hogy nála, a nagymamájánál a kis szobában ő játszott a gitáron, akkor nekem volt egy tök buta mikrofonom, amit a rádióba kellett behangolni, tehát ilyen gagyi, a dobos srác meg ütött valamilyen padot. Közben én vízilabdáztam, és a vízilabdás csapattársam mondta, hogy az ő új osztályában van egy srác, aki ilyen iszonyúan néz ki, gitáros, és olyan zenéket hallgat, mint én, szerinte. Ők is akarnak zenekart csinálni, és hogy ők black metalt szeretnének. Mondom, hú, hoppá, na, ez jól hangzik. Úgyhogy találkoztam a Szigeti Attival, sose felejtem el, a Moszkva téren, én voltam olyan tizennégy, ő tizenöt, de ő már akkor borostás volt, hosszú haja volt… Aztán összeálltunk, s így indult ez az egész. Egyébként a black metal akkor, ahogy mondtad, nagyon új fogalom volt, nagyon extrém volt, és elég félelmetes, meg elég underground, de hát nyilván, minél extrémebbet akartunk. Először a Venom volt, ami így black metalnak indult, de hát az inkább ilyen black and roll, utána jött a Slayer, meg a korai Destruction, Sodom, Possessed, ezek voltak hatással talán ránk. Erről még annyit, hogy emlékszem, mennyire volt ez periféria: elég rossz kritikákat kaptunk egészen a nyolcvanas évek végéig. Tehát eleinte nagyon lehúztak minket mindenhol. Emlékszem, volt a Solaris lemezbolt a Jászain, az volt az egyik ilyen hely, ahol lehetett ilyen lemezeket kapni. Ott volt az a srác, aki, ha jól tudom, még ma is viszi a boltot és én oda jártam zenét hallgatni. Olyan lemezek voltak, hogy Saxon meg hasonlók, és én mindenre mondtam, hogy nem elég durva. Már kikölcsönöztem minden punklemezt, és akkor egyszer csak feltette a Venomot. Ekkor ütött be a felismerés, hogy ez kell, ez az igazi. Aztán kijött a második Bathory-lemez, a Return…, ami nekem az egyik kedvencem volt, és a német Metal Hammerben két pontot kapott a hétből. Akkor pedig mondtam, hogy ha a Bathory is csak ennyit kap a kritikától, akkor mi mégis mit várunk? Ez így teljesen rendben van, csináljuk csak tovább. Elég rossz hírnevünk volt az első koncertjeink idején, amelyek elég extrémre sikerültek, de a közönség szerette valamilyen szinten a zenénket. (A Tormentort az 1986-os AORTA tehetségkutatón a közönség szavazatai juttatták el a döntőig – szerk.)

– Olyannyira, hogy viszonylag gyorsan lemezszerződéshez jutottatok…

– 1988-ban vonulhattunk be stúdióba, ami akkoriban nagyon nagy szám volt, hogy fölvehettünk egy lemezt ilyen körülmények között. Az más kérdés, hogy a kiadó közvetlenül a lemez felvételeit követően eltűnt. Akkor volt pont a rendszerváltás és közben történt ott valami, a lényeg, hogy csődbe mentek. Emlékszem, a stúdió sem volt kifizetve, 160 ezer forintról volt szó, ami nagyon nagy összeg volt akkoriban, 100 ezerbe került egy új Lada, tehát képzelheted. Aztán mégis kifizették a stúdiót és legalább fel tudtuk venni egy kazettára az anyagot, mert addig azt sem adták ide. Ezt sokszorosítottuk első körben. Óriási szerencsénk volt még azzal, hogy a mesterszalagról rögzítettünk egy másolatot egy hi-fi videómagnóval, amelyet az Atti faterjának a cégétől kölcsönöztünk, és végül ez volt az a felvétel, amely jó néhány évvel később előkerült és vissza tudtuk „vadászni” az Anno Dominit. (A lemez végül először 1995-ben jelent meg hivatalosan az Emperor gitárosa, Samoth kiadójának – Nocturnal Art Productions – a gondozásában, egy korabeli másolt kazettáról. A mesterszalagról rögzített videokazetta előkerülése után 2008-ban Csihar Attila saját kiadója, a Saturnus Productions is kiadta az anyagot, ezúttal az eredeti minőségében – szerk.)

– Igazán kalandos utat járt be ez az első lemezetek, és el kell itt mondanom, hogy én nagyon örültem, amikor meghallottam, hogy a Tormentor újra aktív. Ezért is jöttem Varsóba most, mert ezt nem lehet kihagyni, egyszer az életben élőben is látni kell.

– Jó látni, hogy többen is eljöttetek idáig. Egyébként érdekes, hogy ez az első külföldi önálló koncertünk az újraalakulás óta. Általában külföldön fesztiválokon lépünk fel, csak Magyarországon volt önálló bulink. Kíváncsi vagyok, hányan lesznek, mert léptünk fel már Lengyelországban, de ahogy már említettem, az fesztivál volt.

– Amíg a bejáratnál várakoztam, figyeltem a közönséget. Meglátod majd, hogy szép számban lesznek, amúgy meg valódi időutazás-hangulata van az egésznek, ami a közönséget illeti. Nagyon sokan jöttek Tormentor-pólóban, meg amúgy igazi metálfejek vannak. A jelek szerint nem csak én örülök, hogy ismét összeálltatok. Amúgy pontosan mikor is történt ez?

– 2017 októberében jelentettük be a visszatérő harmincéves jubileumi koncertjeinket, amelyekre 2018-ban került sor és nagyon jól sikerült a visszatérés. Egyébként ennek kapcsán nagyon nagy részt köszönhetünk Jon Aspernek, aki a Mayhemben is dolgozott és évekig nyúzott azzal, hogy Tormentor, Tormentor… Itt pedig külön megemlíteném a svéd Jonas Svenssont is, akivel az imént találkoztál a folyosón, neki is nagy szerepe van ebben az újraalakulásban. Amúgy korábban is többször felmerült ez a dolog, de volt mindig valami. Atti például dolgozik, családja van és mondta, hogy hát nagyon sokat kéne gyakorolnia, hogy egyáltalán visszahozza magát erre a szintre, de végül azt mondtuk, hogy na jó, próbáljuk meg. És hihetetlen, hogy Attinak mindössze fél évre volt szüksége ahhoz, hogy ugyanúgy játsszon, mint régen, ezen kívül pedig az is nagy dolog, hogy ugye az eredeti felállásban láthat bennünket a közönség. Röviden, ennyi a sztori.

– Térjünk vissza most egy kicsit a ’90-es évekbe. Hogy kerültél te a Mayhembe?

– Igazából a Tormentornak köszönhető az egész. Mert ugye az történt, hogy ezeket a kazettákat mi átvettük, és egy idő után, amikor látszott, hogy semmi sem lesz az egészből, akkor elkezdtük őket osztogatni. Egyébként, azt hiszem, hogy a kiadó ilyen utolsó vergődésként szintén kiadott néhány példányt, nem sokat, de azt hiszem, hogy létezik az Anno Domini ebben a változatban. Ha még van valakinek, az igazi ritkaságot birtokol, mert ebből még nekem sincs. A lényeg az, hogy ezt a kazettát így másolgatták, és akkor ment régen ez az úgynevezett trading, a rajongók és a zenekarok küldözgették egymásnak az ilyen underground kazettákat. Nekünk volt Zsobrák János, aki segített, ő válaszolgatott levelekre, tehát én nem is voltam annyira benne ebben a részében, ráadásul, amikor a Tormentor feloszlott, én is úgy voltam vele, hogy jó, hát akkor nem fogok most még egy metálzenekart csinálni. Elkezdtem akkor ezt a Plasma Poolt, ezt az elektro-bandámat, ami akkor egy nagyon nagy kihívásnak tűnt. Kábé ilyen sötét zene volt az is, mint a Tormentor, csak akkor ilyen Skinny Puppy-vonalon, meg ilyeneken próbáltunk mozogni, nyilván a mi szintünkön. Nem hasonlítanám magamat hozzájuk, de az volt az ötlet. És akkor volt, hogy a Zsobrák kapott egy levelet, mert neki írt először az Euronymous (a Mayhem alapító-gitárosa), mert ő volt ugye a hivatalos kontaktunk, és ő mondta, hogy van egy zenekar, a Mayhem, aki meg akarna hívni. És akkor emlékszem, először az volt az első gondolatom, hogy mi ez a hülyeség. Eleve volt egy magyar Mayhem, először azt hittem, hogy az a zenekar, közben kiderült, hogy nem, plusz az én művésznevem is Mayhem volt és már akkor is zavart, hogy volt egy magyar Mayhem nevű zenekar, akikről azelőtt nem is tudtam. És akkor jön egy norvég Mayhem… Egyébként elküldte Euronymous a Deathcrusht és hát őszintén megmondom, hogy nagyon nem voltam elszállva tőle. Menő volt persze, hogy lemezen volt, de magáról a zenéről azt gondoltam, hogy elég egyszerű, kezdetleges punkos metál, és úgy éreztem, hogy mi ezen már túlvagyunk. Ennek ellenére érdekelt a dolog, mert hát húszévesen miért is ne férne bele kivonatozni Norvégiába, aztán amikor egy idő után megkaptam a kazettát a készülő lemez (De Mysteriis Dom Sathanas – szerk.) témáival, akkor már igent mondtam, mert az már egy teljesen más és előremutató zenének tűnt akkor.

– Jövőre pedig a Mayhem negyvenéves évfordulóját készültök ünnepelni. Senki nem mondta volna valószínűleg akkor ezt, hisz a lemez felvételeit követően történt ott néhány csúnya dolog a zenekar háza táján, amibe most ne is menjünk bele, mert már hét bőrt lenyúztak a nemzetközi sajtóban az akkori eseményekről… (Azért sem indokolt jelen interjúban feszegetni ezeket, mert egyrészt Attilának semmi köze nem volt a történtekhez, másrészt akit érdekel a téma bővebben, két kattintással utána tud nézni a világhálón. Ugyanakkor a Netflixen megtekinthető a 2018-as Lords of Chaos című film, Jonas Åkerlund rendezésében, ebben többé-kevésbé benne van az egész korai Mayhem-sztori – szerk.)

– Igen. Ez már történelem.

– Mégis itt vagytok, te ráadásul 2004 óta állandó tagja is lettél az amúgy sok tagcserén átesett zenekarnak, amely most már megkerülhetetlen tényező a black metal és tágabb értelemben a rockzene történetében. Tudnál esetleg néhány szót mondani arról, hogy mire számíthatnak a rajongók jövőben, a negyvenéves jubileum jegyében?

– Elég szürreális ez az egész történet. Emlékszem, amikor elkezdtünk zenélni, akkor voltam tizenöt, és akkor a Black Sabbath volt ugyanennyi idős. Nagy bajusza volt a Toni Iomminak és hát én akkor már ilyen öregeknek láttam őket. Most pedig mi vagyunk negyven évesek. Kimondani is sok. Kérdésedre válaszolva, egy különleges show-val készülünk, még én sem tudok pontos részleteket. De biztos, hogy speciális lesz, klasszikus turnéról sem beszélhetünk, mert csak megfelelő színpadokon fogunk játszani, mivel nagyobb és látványosabb lesz az egész show. Azt tudom, hogy jövő májusban játszunk Norvégiában, és szó van egy fellépésről a Wacken Fesztiválon, ami érdekes lesz, mert előreláthatóan kb. 80-100 ezres közönség előtt fogunk játszani. Kihívás lesz, az biztos. Ami a műsort illeti, valószínű, hogy le fogja fedni a Mayhem teljes munkásságát és minden lemezről játszunk valamit. Nem tudom még pontosan, nem állt össze még a teljes kép, de megy ezerrel az agyalás.

– Minden bizonnyal látványos lesz, cseppnyi kétségem sincs efelől. Beszéljünk viszont egy kicsit az egyéb jellegű művészi projektjeidről is, hisz van neked szép számmal másfajta elfoglaltságod is a Mayhemen és a Tormentoron kívül…

– Most lecsökkentettem, de azért van most is négy-öt így hirtelen. Struktúrákba szoktam ezt így rakni, tehát a Mayhem van a piramis csúcsán, és akkor a Tormentor, meg a Sunn O))), meg a Void ov Voices szólócuccom… Mondjuk, a Sunn O))) most nincs. Továbbra is jóban vagyunk, de őszintén megmondom, elkezdett csengeni a fülem. 125 dB van a színpadon, de nekem, mint énekes, nem tudom bedugni a fülemet, muszáj valamilyen monitorom legyen, és ez viszont mindenképpen borzasztóan hangos, tehát így végül is ez a legfőbb indoka annak, hogy nem vagyok már velük annyit. De van közben ez a szimfonikus projektem, az Oozing Earth, Bernhard Gander osztrák zeneszerzővel, ami az egyik legnagyobb kihívásom volt, mert én nem tudok kottát olvasni, de valahogy összehoztam. Aztán az új Sinsaenum-lemezre veszek fel új, vendégdolgokat otthon. Volt ez a Hiedelem, ami most úgy aztán leült, Pándi Balázzsal dolgoztunk rajta. Azzal is van egy ilyen lemeznyi felvétel, azt is ki kéne adni valamikor. Emellett vannak mindenféle vendég-dolgaim, de hozzá kell tenni azt is, hogy nagyon sok mindent szeretnék így is csinálni, csak ha egyszerre több dolgot bevállal az ember, akkor az éle kezd így kicsorbulni a dolgoknak. Viszont mindegyikben van valami, mindegyik jó valamiért, és akkor nehéz rá nemet mondani… Például nagyon szeretnék egy elektro-zenekart is valamikor. Most így elmondhatom, hogy a Front Line Assembly-ből nagyon jól összebarátkoztunk a Rhys Fulberrel, és hát ővele szeretnénk, de hát így nagyon nehéz. Őt sem akarom kitenni annak, hogy az egyéb dolgaim miatt bejöjjön az „én sose érek rá” fejezet. Pedig ő ráadásul nekem egyfajta „hősöm”, aki engem inspirált az idők során. És persze van az, amit most csinálok Berlinben, ez egy ilyen művészprojekt, ami hát inkább ilyen performansz…

– A Void ov Voices?

– Nem. Az egy külön téma, abban Friedric Murnau klasszikus némafilmjére, a Nosferatura csinálok élő zenét. Az is elég nagy kihívás egyébként. Ez a másik viszont összefügg azzal, hogy engem nagyon érdekelnek az ősi kultúrák, ezen belül pedig a mindenféle kövek meg romok. Többször jártam emiatt Egyiptomban, Libanonban, Mexikóban, ahol ezek megtalálhatók. Van egy berlini kolléganőm, Elena Sinanina, ő is kiment egyszer Egyiptomba és teljesen más emberként jött vissza. Többször is visszament ezután, együtt is voltunk, olyan helyeken ráadásul, amik nem számítanak klasszikus turistalátványosságnak. Szerencsére van annyi helyismeretem, hogy el tudtunk menni olyan helyekre is, amikről nem is hallott. Ő egyébként a berlini Gorkij Színház szervezője volt Berlinben, de teljesen rápörgött erre az egyiptomi dologra. Így aztán elkezdtünk dolgozni különböző projekteken ebben a témakörben, a berlini Neues Museum gyűjteményében pedig rátalálunk ezekre a Szahmet-szobrokra. Egy egyiptomi istennő, félig oroszlán, félig női alak, kicsit védelmező, ugyanakkor agresszív. Én imádom ezt a világot, ez engem külön érdekel, mert spirituális téren ez a női vonal teljesen feledésbe merült. Az első vonatkozó projekt elég nagy port kavart, eljött az egyiptomi nagykövet is, a következő pedig abból áll, hogy a Torinóban található egyiptomi múzeum gyűjteményéből egy kétméteres Szahmet-szobrot szkennelünk és nyomtatunk ki 3D-ben. Már elkészült ez a mintegy 200 kilót nyomó alkotás, ami mondjuk jobb, mint az eredeti néhány tonnás súly, mert így mozgatható, ezért remélem, hogy a jövőben valamikor tudunk csinálni egy ilyen szobor-turnét. Én még élőben nem is láttam ugyan, de a végeredmény nagyon látványos lett a fénykép alapján, mivel nagyon sok művész dolgozott rajta. (A berlini performanszra egyébként december 22-én került sor, ezért nem látta Attila a szobor végleges változatát a beszélgetésünk idején – szerk.)

– Említetted Libanont, és ha jól tudom, akkor Csontváry a kedvenc festőd…  

– Igen, igen, egyik kedvenc festőm, kedvenc magyar festőm. Lehet, hogy klisének hangzik, hogy Csontváry a kedvencem, de mindenkinek ajánlom, hogy elolvassa az életútját, mert egyszerűen megdöbbentő. Másrészt hihetetlen színeket használ, meg a képein a perspektívák és a mindenféle misztikus dolgok, egyszerűen lenyűgöző a hatása.

– Értsem akkor úgy, hogy a zenédben is inspirációt jelent Csontváry?

– Egyértelműen. Mai napig senki nem tudja, hogy tudott egy ilyet, mint a Baalbek megfesteni. Én voltam ott Libanonban és nem értem, hogy hova raksz ki egy ilyen húsz négyzetméteres vásznat. Láttam a cédrusokat is, de ha már így rákérdeztél, akkor talán az Áldozati kő című festményét tudom a legjobb példaként hozni. Attól tényleg dobtam egy hátast, mert magamtól lehet nem jöttem volna rá, de ha ábrázolni vagy egyszerűen vizualizálni kellene a szólólemezem, akkor ez az a kép, amin mintha a zeném meg lenne festve. Ahogy ismétlődnek a különböző méretű blokkok, az ugyanaz, mint az én szóló dolgaimban: loopok sorozata, loopolom a hangomat is, mert ilyen mantra-szerű az egész festmény, ha az ember nagyon belemélyül. Nagyon-nagyon megérintett és akkor döntöttem el, hogy ott a helyszínen fel kell vennem valamit, ez az egész pedig a Csontváry szellemiségében jött létre, ezért egy távoli idősíkról ugyan, de ez az egész felvétel a művész előtti tisztelgés.

– Attila, lassan színpadra kell menned, ezért itt zárjuk ezt az érdekfeszítő beszélgetést. Nagyon köszi a rám szánt időt és minden jelenlegi és jövőbeli projektedhez sok sikert kívánok!

– Én is köszi, hogy eljöttél idáig, remélem, nem lesz csalódás a Tormentor. Üdv!

U.i.: A Tormentor nem volt csalódás, nagyon jó kis múltidézős buli kerekedett Varsóban. Reméljük, hogy hamarosan lesz folytatás is!