Magyar és külföldi költők versei, valamint népdalfeldolgozások is szerepelnek az 1997-ben alakult Misztrál együttes repertoárjában. A csapat a magyarországi zenei élet egyik népszerű formációja, megzenésítéseik forrása a magyar népzenei hagyomány, melyet gyakran ötvöznek világzenei irányzatokkal is, számos akusztikus hangszer bevonásával. Az együttes számos elismerést kapott az évek során, köztük Bartók Béla díjat, Balassi Bálint emlékérmet, és Liszt Ferenc-díjat is. Az Misztrál egyik alapítótagjával, Heinczinger Mikával beszélgettünk a dalok születéséről, a sokszínűségről, a művészi szabadságról és a hitelességről.

Mikát már évek óta ismerem, a versek szeretete sodort minket egy helyre még 2016-ban. Az interjú baráti jellege és Mika közvetlensége az, ami miatt tegeződtünk a beszélgetés alatt.

- Mikor találkoztál a versmegzenésítés műfajával, és milyen indíttatásból kezdtél vele foglalkozni?

- A mi gyerekkorunkban még nem volt annyi televíziócsatorna és rádióadás, így nagyobb hangsúly volt a kulturális műsorokon. Nagyon sokat hallgattuk Sebőt és a Kalákát, a versmegzenésítés műfaja őáltaluk került közel hozzám. Később, amikor elkezdtünk foglalkozni a versekkel, rájöttünk, hogy ez nem egy 20. századi műfaj, már eleink is csinálták: Balassi Bálint például a cím alá oda is írta, hogy milyen nótára kell énekelni a verseit.

- Honnan jött, hogy épp az ősi dallamvilághoz nyúltál vissza a megzenésítés folyamatában?

- Az ember elkezd olvasni egy verset, aztán vagy lesz belőle dal, vagy nem. Általában már olvasás közben elindul bennem egy ritmus, hogy ez ősi dallam-e, azt mindig a vers mondja meg. Bennünk így szólalnak meg ezek a szövegek, de ha valaki más olvasná ugyanazt a kortárs vagy klasszikus verset, teljesen más dallamot hallana. Nekünk ilyen hangszerek vannak a kezünkben. Nem írhatok orgonára dalt, mert nem tudok orgonán játszani.

- Az viszont biztosan nem véletlen, hogy benned épp ilyen hangon szólalnak meg ezek a versek. Miben látod a gyökerét ennek a kapcsolatnak közted és ez a műfaj között?

- Katolikus családból származom, ahol a zene mindennapos volt. Sokat jártam templomba, így megismerhettem az egyházi zenét, ami már magában egy ősi dolog, egy ősi dallamvilág. Csak nézzük meg az énekeskönyveket, 15.-16. századi dallamokat énekelünk. Talán ez lehetett egy kapocs. Én mindigis szerettem az egyszerűséget, nem túlcifrázni a dolgokat, közérthetően elmondani az embereknek amit gondolok, amit érzek, s nem utolsó sorban amit a versek üzennek. Talán azért is szeretem annyira a népzenét, az észak amerikai indián népzenét, az ír, a keleti, mongol, kazah, kirgíz dallamokat, mert ha ezeket ráfűzzük egy furulyára, érdekes megfigyelni, hogy ugyanazokat a hangrendszereket használták az emberek. Van egy közös emlékezés, egy kulturális emékezet, ami a népzenében, a néptáncban és a népművészetben megfigyelhető. Összekapcsol minket. Valami olyan dologban volt része valamikor az emberiségnek, ami közös volt, és talán ezért is szólalnak meg így nálunk a dalok, talán ez a közösségérzés, amit szeretnénk átadni az embereknek mind a versekkel, mind a zenével.

- Ennek ellenére viszont nagyon sokszínű a művészetetek. A klasszikus versektől a kortársig, az ősi hangszerktől a basszusgitárig minden belefér. Hogy tudjátok ezt mind összehangolni?

- Talán úgy, hogy nem csak egy költőt olvasunk, és nem csak egy féle zenét hallgatunk. Nekünk megvan a szabadságunk, hogy a műfajok között nyugodtan mászkálhassunk. Olyan ez, mint a festőnek a festőpalettája, ami tele van mindenféle színnel. Összekeverheti, vagy használhat csak egyet is. Nagy szabadságunk van, mert nem egy műfajban mozgunk, hanem az egész palettát használhatjuk a zenei festészethez. Ez választás kérdése. Mi rohangászunk. Érzéseket kell áthozni. Szeretünk szétnézni a virágos réten és megnevezni az összes virágot. A magyar kincsestár gyönyörűszép, nagy, és ugyanez igaz a hangszerek tárházára is.

Mikor az emberek elkezdenek játszani egy hangszeren, elkezdenek ismerkedni egy hangszerrel, akkor aszerint választanak, hogy mi szólítja meg őket. Ez egy koboz, egy csellő, egy duda... talán minden egyes hangszer egy új világot tud megnyitani a zenének, és így a verseknek is. Igazából ez a lényege: új világokat nyitogatunk a hangszerekkel és kirándulgatunk jóbbról- balra a virágos réten.

- Melyik az a szín, amit soha nem használnál?

- Talán olyan szöveget nem szívesen énekelnék meg, ami nem építi az ember lelkét, hanem rombolja. Elég romboló dolog van a világunkban amúgy is. Zenébe ilyen szín nincs, bár talán mulatóst nem csinálnék. Nincs semmi bajom vele, csak az nem nekem való. Abban nem biztos, hogy jó, hiteles lennék.

- Ha már hitelesség. A zenekar minden tagja tiszteletbeli székely címet kapott pár évvel ezelőtt. Közületek valójában senki sem az, mégis olyan mértékben képviselitek a székely- magyar kultúrát, a néphagyományokat, beleértve a népzenét is, ahogy nagyon kevesen. Hogy tudtok ennyire hitelesen visszakapcsolódni ehhez a hagyományhoz?

- Nagyon örülök, ha hitelesnek tűnünk, mert az azt jelenti, hogy tényleg magunkénak tudtuk az adott verset, és a benne szerepő üzeneteket. Verssé kell válni, vagy dallá kell válni. Nekünk úgy a jó, ha verses dallá válunk. Talán ha hitelesek vagyunk, akkor nem hoztunk szégyent a családunkra és az őseinkre. Talán akkor megmaradt valami bennünk belőlük, azokból az emberekből, akik végigharcolták, szenvedték az életüket, és hitelesen tudtak embernek maradni. Mi ebből igyekszünk tanulni és magunkévá tenni minden nehézség ellenére. Ha ez sikerül, akkor leszünk igazán hitelesek saját magunkhoz, a nemzethez és a Teremtőhöz.