Korniss Péter neve sokaknak ismerősen cseng, a Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas magyar fotográfus, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett fotóriporter kolozsvári származású, és nemrég újból a valódi hazatérés érzésével gazdagodott, amikor a kincses városban bemutatták a csíkszeredai Bookart kiadónál Hajdú Áron igazgató keze alatt megjelent Hosszú úton – Szék 1967–2022 című páratlan fotóalbumát. A művésszel ebből alkalomból ültünk le beszélgetni gyermekkorának egyik helyszínen, a Deák Ferenc utca egyik panziójának udvarán. A 86 éves fotográfus irigylésre méltó frissességgel és közvetlenséggel fogadja a hozzá fordulókat, csakhamar meg is kért, hogy tegezzük egymást. Az előre eltervezett interjúkérdéseket is sutba dobtuk, és baráti beszélgetés alakult ki kolozsvári éveiről és kötődéséről, a gyermekkori barátságok megőrzéséről, a széki albumról, a fényképészetről és a fotográfia nyelvének változásáról is.

– Munkád, életed ezer szállal köt Kolozsvárhoz és környékéhez, és a mostani kötetbemutató alkalmával úgy fogalmaztál, hogy másodszor is hazatértél Kolozsvárra. Nem volt egyszerű ez a hazatérés, mesélnél erről?

– 1998-ban a Műcsarnokban volt egy nagy kiállításom, Göncz Árpád nyitotta meg, és ebből az anyagból készítettünk egy Leltár című könyvet, egy fotóalbumot, amelyben a magyar és román falvakban készült képeim és ezekről írt gondolataim szerepeltek. A könyvnek volt egy angol nyelvű kiadása is Inventory címmel és szereztem rá pénzt, hogy legyen egy román nyelvű kiadása is – ez lett az Inventar. A magyar fotótörténetben ez az egyetlen, amelyet román nyelven is megjelentettünk. A műcsarnoki kiállítás után eljött hozzám Kántor Laji barátom (Kántor Lajos – 1937–2017; kolozsvári Széchenyi-díjas magyar irodalomtörténész – szerk. megj.) és megkérdezte, lenne-e kedvem Kolozsvárra jönni, mert a múzeum igazgatónője szeretne egy kiállítást rendezni nekem. Mondtam neki, hogy még négykézláb is, mert ez régi álmom! Telt az idő, hosszú csönd következett, s amikor érdeklődtem, mondták, hogy nincs szó róla, majd amikor éppen Kolozsváron voltam egy társasági összejövetelen, egy fiatalember, aki a múzeumban dolgozott, mondta, hogy szeretik az én munkámat, de milyen kár, hogy nem tudják megszervezni a kiállításomat. Kérdeztem is, hogy ugyan miért nem? Mert nincs pénz, felelte. Én mondtam, hogy mindent fizetek, hát nekem Kolozsvár a szülővárosom, én a szállítást és biztosítást is fedezem, a képek készen állnak… A lényeg az, hogy Kolozsvár akkori polgármestere, Gheorghe Funar miatt nem merték megszervezni.

Majd a polgármesterváltás után elérkezett 2010., akkor jött létre egy csodálatos kiállítás a Bánffy-palotában. Életem egyik mámoros pillanata. Selmeczi Gyuri barátom (Selmeczi György, kolozsvári Kossuth- és Erkel-díjas zeneszerző, zongoraművész, karmester, operarendező, érdemes művész – szerk. megj.) egy művet írt, amit a kolozsvári opera művészei adtak elő a megnyitón. Akkor éreztem azt, hogy visszatértem, hogy befogadnak, és most éreztem megint, mert akkora figyelmet és szeretetet kaptam.

– Ha egészen 2010-ig Kolozsváron nem is érezted azt, hogy hazatértél, az elmúlt bő fél évszázad során Széken otthon érezted magadat…

– Széken és Erdélyben. A román falvakban is otthon voltam, és követtem az életüket, a 2017-es Nemzeti Galéria-kiállításomon is együtt mutattam be magyar és román falvakat. Úgyhogy én nagyon ide kötődőm. Lehet, ezek most nagy szavaknak tűnnek, de 86 éves elmúltam, s talán elhiszik, hogy ez nagyon szívből jön.

– Fiatalon elkerültél Kolozsvárról, de a baráti kötelékek azért sosem szűntek meg, sőt hiába teltek el az évtizedek, gyermekkori pajtásaiddal folyamatosan tartottad a kapcsolatot, és ez igen ritka manapság…

– Két barátom ennek az utcának, a Deák Ferenc (ma Eroilor – szerk. megj.) utcának a végében lakott. A jobb oldalon, a román operával szemben lakott Székely Jancsi, az apjának újságárus, cukorkás üzlete volt a földszinten, vele szemben volt a mozi - most is ott van -, ami a másik barátom, Kolumbán Miklós családjáé volt, úgyhogy állandóan moziban ültünk… A halálukig elkísértem őket a szó szoros értelmében. A Jancsi halálos ágyánál itt voltam Kolozsvárt. Kolumbán Miklós Pestre költözött, vele együtt érettségiztem, aztán ő ’56-ban kiment Amerikába, de a barátság nagyon szoros maradt. Amikor kiderült, hogy nagyon beteg és a vége felé közeledik, akkor én repülőre ültem és ott voltam a halálos ágyánál.

– Nagyon keveset lehet hallani, illetve olvasni arról, hogy miképpen kerültél el Kolozsvárról Budapestre, ahol aztán világhírű fotográfus vált belőled. Miért döntöttetek úgy, hogy a magyar fővárosba települtök?

– Apám meghalt a háborúban mint munkaszolgálatos, és anyámnak volt egy nővére és egy bátyja, akik akkor már mindketten Budapesten éltek. Ezért aztán anyám úgy gondolta, jobb, ha a család együtt lesz, ők ott már megvetették a lábukat és ezért a nagyszülőkkel bútorostól, vagonostól átmentünk, a teljes anyai család átköltözött 1949-ben.

Kapcsolódó

Több mint könyv: egy letűnt kor képes összefoglalója Korniss Péter Székről készült fotóalbuma

A Kárpát-medencében egészen biztosan, de még Európa- és világszinten is valószínűleg egyedülálló Korniss Péter fotográfusnak a Kolozs megyei Székről készült fotóalbuma.

mementó Korniss Péter Szék Kolozsvár bemutató album

Az áttelepüléskor én szó szerint megkukultam két évre. Annyira idegen volt nekem az a nagyváros, és annyira hiányzott az a kisváros, ami Kolozsvár volt még ’49-ben, amit ma már nehéz elhinni róla. De az erőltetett iparosítás, a tömbháznegyedek építése, a betelepítés az ’50-es években kezdődött. Tehát én innen szakadtam ki, ilyen barátok közül, ilyen kisvárosi létből, egy meghitt atmoszférájú gyermekkorból. Így kerültem Pestre, a nyolcadik kerületben, a Práter utcában kezdtem az iskolát, ahol olyan idegen voltam, ahová nehéz vagányok jártak, én pedig egy ilyen jómodorú, jólnevelt, szelíd úrigyerek voltam. Nagyon nehéz volt. A Práterből mentem a Szent István téri általános iskolába, a gimnáziumot pedig az Eötvös-gimnáziumban kezdtem, ahol a mozis Kolumbánnal együtt voltunk, és járt oda még más erdélyi gyerek is, összetartottunk és végül négyen olyan kis közösséget alkottunk, hogy még önképző kört is csináltunk, és akkor végre talpra álltam.

– Az erdélyi gyökerek összekötötték a társaságot…

– Óh, igen, ezt megtapasztaltam. De hát az sem lehet véletlen, hogy Novák Ferenc „Tata” 1961-től máig a legjobb barátom. Egyébként mindennap beszélünk telefonon és sokat vagyunk együtt. Neki köszönhetem azt is, hogy elkezdődött a hazajárás Székre.

– Tudjuk, hogy Novák Ferenc „Tata” már megismerkedésetekkor elhívott fényképezni, de csak öt-hat évvel később jöttél el vele először a Kolozs megyei kisfaluba. Mi történt idő közben?

– 1961-ben fényképezni hívott az együtteséhez, amikor a Muzsika című lapban megjelent egy címlapom és kétoldalas anyagom a balettintézet végzős évfolyamáról. A Tata ezt látta és tetszett neki. Felhívta a Muzsikát, hogy hol találja ezt a fényképészt, és mondták neki, hogy a Fényképész Szövetkezetnél dolgozik, mire Tata fogta magát és besétált a Andrássy út 38-ba, és mondta, hogy „jó napot kívánok, Korniss Pétert keresem”. Mondták neki, hogy nincs most itt, mert katonai szolgálatát tölti és három hónap múlva szerel le. „Miért keresi, miben segíthetünk?” – kérdezték tőle, ő pedig elmondta, hogy van egy táncegyüttese, a Bihari Együttes, és szeretné, ha Korniss Péter fényképezné. Mire mondták neki, „a Korniss segédmunkás itt, mi adunk magának egy rendes fényképészt”, mire a Tata megvonta a vállát és azt mondta: „inkább megvárom”. Egy élet ilyeneken múlik…

1967-re érett meg benne, menjünk el együtt Székre, ahol ő már járt, a néprajzos disszertációját Székről írta, tehát ő tudta, hogy miről van szó. Egyszer azt mondta nekem: „Te, Péter, menjünk már el együtt haza, mutatok neked olyat, hogy kétfelé áll a füled!” És tényleg.

– Ilyen csalogatás után milyen gondolatokkal, elképzelésekkel érkeztél meg Székre 56 évvel ezelőtt?

– Amit tudtam Székről, azt a színpadról tudtam: a széki táncok. Ezeket Tata gyűjtötte itt, és csinált egy nagyon szép előadást Széki emlék címmel. Ennyit tudtam a településről. Itt nevelkedtem 64 kilométerre Széktől, de fogalmam sem volt arról, mi van ott.

– Mi, illetve ki és hogyan fogadott benneteket érkezésetekkor?

– Ugye én fotográfus vagyok, engem a látvány alapvetően befolyásol. És fantasztikus látványt kínált a hagyományos, érintetlen 19. századi hangulatú falu. Mindenki viseletben járt, műút, vasút nem volt, csak az ökrös szekerek közlekedtek, petróleumlámpa volt a táncházban, a fonóban…

– Ezek a képek érthető módon be is kerültek az albumba… Ezeknek az elkészítése olyan fényviszonyok mellett még ma is komoly fotográfusi teljesítmény lenne, s hát akkor sem lehetett könnyű.

– Hogy nagyon őszinte legyek, ennek már 55 éve, néha már én magam sem tudom, hogy csináltam. A viccet félretéve, régen nagyon sok szakmai tudás kellett a fotográfiához. Ma már megszoktuk, hogy megnyomjuk a telefont, és tényleg csodálatos szoftver van benne olyan kiegyenlítő képességgel, hogy szinte a sötétben lát. Nos, 1967-ben 400 ISO-s keletnémet fekete-fehér filmre dolgoztunk, ami azt jelentette, hogy rettenetesen alacsony érzékenységű, persze, hogy a petróleumlámpás táncházban vakut használtam, de annak is a trükkjét kellett tudni, hogy melyik falra dobjam föl, hogy olyan fény keletkezzen, ami nem öli meg a hangulatot, nem vágja pofán a látványt. Egyébként a fonót minden saját fény nélkül csináltam állványról, színes filmre. Az egy óriási élményem!

Ami a leglényegesebb volt, az az emberek nyitottsága. Ugye ’67-et írtunk. Ez egy zsákfalu volt a világtól elzárva. Innen elmentek sántérra – ahogy mondták – dolgozni a férfiak, a lányok pedig konfirmálás után szolgálni Kolozsvárra, de különben ide ember nem nagyon jött, autó alig volt és nem is nagyon járt itt.

Amikor mi megérkeztünk, beszélgettünk, s látták rajtunk, hogy érdekel az ő életük, másrészt Magyarországról jöttünk, az is egy szempont volt. Olyan szeretettel fogadtak, húztak be a házakba, hogy igyunk, együnk valamit. És a látványvilág olyan csodálatos volt, amitől a szemem káprázott! És már az első táncházi éjszaka után tudtam, hogy nekem ezt le kell fényképeznem. Először is én fotóriporter voltam, a Nők Lapjánál dolgoztam harminc évig, később aztán a világ legkülönbözőbb lapjainak, de én alapvetően fotóriporterként éltem és azt mondtam, ezt meg kell mutatni! Ez volt az első indító ok, a másik pedig, hogy tudtam, ez a világ el fog tűnni. A fényképezőgépet pedig arra találták ki, hogy az eltűnő pillanatot megörökítse.

– Tehát már akkor tudtad, hogy vissza fogsz térni.

– Hát hogyne! Először csak Székre, ez volt a természetes, aztán Kallós Zoltán vitt el Kalotaszegre, Moldvába, Gyimesbe, elkezdett terebélyesedni a terület. Szintén Kallóssal mentünk el Máramarosba, ahol hanyatt estem attól a csodálatos élő román kultúrától, ami ugyanúgy létezett ott, mint Széken a magyar. És akkor éreztem át, hogy Bartók Béla miről beszélt. Meg is írtam a Leltár című könyvemben, ez az, amelyik románul is megjelent, hogy akkor magam is megtapasztaltam, mit jelent, hogy kapcsolódnak a dalok, a táncok, hogyan hatottak ezek egymásra és hogyan gazdagították ezt a csodálatos népi kultúrát Erdélyben, magyart és románt egyaránt. Ennek a kettőnek az egymásra hatásából következik az a gazdagság, amiből egymásnak csak adtak és termékenyítették egymást. Nem véletlen tehát, hogy ’67-ben kezdtem, ’71-ben már román falvakban jártam, és ’98-ban már románul jelentettem meg az albumomat. És 2017-ben a Magyar Nemzeti Galériában ugyanúgy együtt sorakoztak a magyar és román falvak és ezek a látványok.

És hát Magyarországot ki ne hagyjuk, mert igazából Szék után, már a hatvanas évek végén, ott kezdtem megörökíteni a hagyományos népi kultúra emlékeit. Magyarországon az életforma szinte teljesen megváltozott, de még voltak régi népszokásokszokások, például még találtam regölést, Három Királyok-járást, fehér gyászt, szóval ilyen dolgokat találtam, és ebből született a legelső könyvem, aminek az volt a címe, hogy Elindultam világ útján – magyar népszokások, de abban már két erdélyi fejezet is szerepelt: a széki táncház és egy kalotaszegi lakodalom. Ez a könyv négy nyelven jelent meg, franciául, angolul, németül és magyarul. Ennek a német kiadását vásárolta meg a később Székre költözött Holland Mihály Amsterdamban 1984-ben, aminek hatására eljött és itt maradt.

– Az 1998-as évszám már többször elhangzott, de ’99 sem kevésbé fontos, ugyanis első fényképészként ekkor kaptad meg a Kossuth-díjat.

– Ez nagy dolog, egy frontáttörés volt, hogy végre ezt a díjat fotográfus is megkaphatta. Bennem sokáig volt is egy rossz érzés, mert előttem voltak olyanok, akik már megérdemelték volna. Gink Károly például minden elismerést megkapott a Kossuth-díjon kívül, de tudom, hogy megérdemelte volna. És miután én már a Kossuth-díjjal tagja lettem a díjat előkészítő bizottságnak, amelyben rettenetesen sokat verekedtem azért, hogy legyen még egy fotográfus, úgyhogy a harmadik évben sikerült is a Balla Demetert Kossuth-díjjal kitüntetni.

Amennyire büszke és boldog voltam, hogy Kossuth-díjat kaptam és a szakmának ezt a falat áttörtem, legalább annyira zavart, amikor azt mondták, az „egyetlen magyar Kossuth-díjas fotográfus”. Rémesen hangzott, de szerencsére ma már többen is vagyunk.

– Az idén megjelent széki albumban van egy fénykép, amely a magyarországiaknak talán kevésbé, nekünk, romániai magyaroknak viszont nagyon is sokat mond és jelzi azt az eufóriát, ami jellemezte az itteni magyarság reményvárását 1989-ben. A kétnyelvű Szék helységnévtáblát örökítetted meg ezen a fotográfián. Milyen volt a rendszerváltás után újra megérkezni a Kolozs megyei településre?

– Különleges volt. Nekünk, Magyarországon a ’70-es, ’80-as évek már nem voltak olyan nehezek, mi sokkal szabadabban éltünk, mint a többi kelet -európai ország, ez köztudott. De itt a Ceaușescu-idők nagyon kemények voltak. Na most, hogy kirobbant ez a forradalom és megtörtént a rendszerváltás, a szabadságérzet hatalmas volt. Ez a tábla olyan sokat elmondott, mert már az első napon ott volt, a román településnév alá kézzel írták ki magyarul is falu nevét. Nem hiába indítottam ezzel az albumot.

– Megkerülhetetlen a személyes szál, amely nemcsak a kötetben érhető tetten, hanem a te életedet is végigkíséri immár több mint öt és fél évtizeden át. Ugyanakkor akár világpremiernek is tekinthető a széki album, mert bár kerestünk, nem találtunk még egy olyan munkát, amely egy közösség fél évszázados életét és annak változását dokumentálná.

– Nem esküdnék meg rá, hogy ilyen nem volt a fotográfia történetében, de magyar nyelvterületen biztos, hogy nincs arra példa, hogy egy őrült ember 55 éven keresztül kövesse egy falu és a kor változását. Ugyanakkor ez a fotográfia változását is érzékelteti. Mert hát a fotográfia is változik, nemcsak abban, hogy analógról digitálisra, fekete-fehérről színesre váltottunk, hanem a nyelve is változik, ami teljesen természetes, és ezalatt az 55 év alatt szükségszerűen jutottam oda, hogy eljött az idő, amikor váltani kellett, másképp fogalmazni, és ez mind benne van ebben a munkában.

– Az egyik közeli ismerős, sőt családtag halála alkalmával készült fényképed szintén helyet kapott az albumban. Amikor erről a képről beszéltél a bemutatón, szinte elcsuklott a hangod.

– A keresztlányom anyjának, Marinak a temetésére a járvány miatt nem tudtunk elmenni. Szerintem életemben nem fogalmazták meg olyan jól a munkámat, mint ahogyan ő. Ő egy zseniális nő volt, igaz, nagyhangú, kemény nő, de rendkívül intelligens… A földeken dolgozott, meg Pestre is járt dolgozni, de a szó legnemesebb értelmében intelligens volt. Egyszer, amikor arról beszéltünk, hogy Marikám, ti túl sokat dolgoztok… A székiek nagyon sokat gürcölnek, hogy gyűjtsenek, hogy több legyen maguknak, s amit megadnak a gyermekeknek, de a rossz oldala, hogy nem kímélik magukat. S mondom neki: Marikám, borzasztó, nézd meg, mit csináltok, a Márton is tönkremegy, téged is orvoshoz kell vinni, hát ez borzasztó, hogy nem kímélitek magatokat. Erre azt mondta: „És komám, te mit csinálsz? Neked is az életed csak abból áll, hogy nyargalsz és pattintgatsz!” Hát ennél szebbet, hogy „nyargalsz és pattintgatsz”, soha senki nem mondott a munkámról. Ő volt egyébként az, aki úgy emelt poharat, mit poharat, üveget, mert abból ittunk, hogy „békesség, barátság, jónak látom!”.

A Várfok Galériában, amelynek a művészköréhez tartozom, a kiállításom finisszázsára a feleségemmel megtöltöttünk négy üveget széki pálinkával, átkötöttük piros pántlikával és úgy kináltuk, ahogy az itteniek: előbb az iszik, aki kínálja, én pedig a Marit idéztem: „békesség, barátság, jónak látom!”, s átadtam az üveget.

– A széki album egy érzelmi hullámvasút. Nagyon vidám és nagyon szomorú, már-már megdöbbentő pillanatok is belekerültek. Például ami egészen csodálatos az a széki lakodalom, amikor sorfalat állnak az emberek és közöttük halad át az ifjú pár, de legalább ennyire fontos, ugyanakkor megdöbbentő a gyermek temetése, amikor a kis koporsót viszik. Van azonban egy kép, amire külön kitértél: három asszony áll egy sírhant mellett és a kamerába néznek, ami akkoriban egyáltalán nem volt szokás. Hogyan készült el ez a kép?

– Nagyon jól mondod! Akkoriban ilyen képeket nem csináltam. Az a kor, a fotográfiának az a szakasza általában riportszerűen akarta megragadni a pillanatot, a történést követte, szinte észrevétlenül akart rátapadni a történésekre – az amerikaiak azt mondják, hogy like fly on the wall, mint légy a falon, hogy szinte te – fényképészként – nem is vagy ott, észrevétlen vagy, ne zavarj, és így mutasd be azt, ami történik. És én is ezt követtem, így mutattam be az eseményeket.

Nos, az, hogy ott állt három asszony a sírnál, és azt mondtam nekik, hogy forduljanak már meg, nézzenek rám, ez nem volt szokványos. Ez a képem nem jelent meg soha, nem azért, mert rossznak tartottam, hanem ez megtörte volna azt a hangot, amit akkoriban beszéltem. Aztán jöttek a 2000-es évek, amikor már nem tudtam másképpen fogalmazni. Hadd mondjam el konkrétan, mire gondolok.

A széki asszonyokat követtem Budapesten, amint bejárónőként dolgoztak, takarítottak. Talán ezzel tudom érzékeltetni, hogy miről van szó. Hiteles lenne, ha én egy pesti lakásban elkapott pillanatot mutatok, hogy én ott vagyok, mint „légy a falon”? A világ megváltozott, éreznénk, amikor ránézünk a képre, hogy valami fals van benne. De ha azt mondom, hogy én most megmutatom, és ő is megmutatja magát, hogy ezt csinálja, és ott áll abban a nagyon városi környezetben, ugyanakkor még viseletben. Nekem volt még egy hátsó gondolatom, amit, ha nem olvas ki valaki a képből, az sem baj, de ők az utolsó generáció, amelyik még hordja a népviseletét. Nekem ők egy eltűnő világnak voltak az emlékművei. Ezért is fogalmaztam így, az egyik legnagyobb szakmai örömöm volt, hogy ott tudtam váltani egyet.

A változások számomra mindig azt jelentették, hogy meg kellett mutatnom, hogy valami már nem ugyanaz. Mentek Székre sokan mások is fényképezni az elmúlt évtizedekben, megörökítették a népviseletet, a zenészeket, a faluképet, de én annyira otthon voltam, hogy éreztem a változás lüktetését és azzal együtt haladtam én is.

– Ezért sikerül úgy megjelenítened az embert, ahogyan arra kevesen képesek. A változás emberarcú oldalát sikerült megörökíteni…

– Örülök, ha így látod! Nekem nagyon közeli kapcsolatom alakult ki az ottaniakkal, és közelről fényképeztem. Robert Capának volt egy sokat idézett mondása: „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”, na most én ezt parafrazáltam, Capa után szabadon: „ha nem elég jó a képem, nem voltam elég közel az emberhez”.

– Azon túl, amit elmondtál, ahhoz, hogy a fotó jól sikerüljön, nyilván a szükségesek a megfelelő fényképtechnikai beállítások. Hogyan látod, napjainkban, a digitális kor világának vívmányai, amelyek szinte már bárki számára elérhetőek, előnyére vagy hátrányára váltak a minőségi fényképezésnek?

– Azt hiszem, a digitális média hozott egy hatalmas változást, amit a fotográfiának túl kellett élnie. És eddig túlélte, mindenféle értelemben. Kezdjük a fotográfia hitelével. Tudjuk, hogy lehet manipulálni, de azért hozzáteszem, hogy amikor segédmunkásként kezdtem, 1959 tájékán volt egy idő, amikor a Fényképész Szövetkezetnél retusőrök között dolgoztam, ahol a totális manipuláció ment. Összemontíroztak képeket, tehát mindent meg lehetett csinálni régen is. A digitális ott jelentett nagy különbséget, hogy már nem kellett hozzá az a fajta szaktudás, mert néhány gomb segítségével már bárki meg tudja csinálni. Tehát itt jött egy nagy kérdőjel, de ezt túlélte a fotográfia. A World Press Photo ma is a világ egyik leghitelesebb kiállítása, ahol szigorúan tilos a fotómanipuláció, fontos a hitelesség.

De a fotográfia változtatott a nyelven, a felfogáson, s azon, hogy mit várunk el tőle, a képzőművészetbe is jobban beilleszkedett, mint eszköz is. Az utóbbi húsz évben a fotográfia jelentős presztízsnövekedést mutatott, a múzeumok elfogadják, galériák műtárgyként értékesítik, digitális és analóg nyomatot ugyanúgy megvesznek és értékelnek. Azt viszont, hogy most a mesterséges intelligencia mit hoz, nem tudom, de ezt a kérdést nagyon sokan felteszik.

Kapcsolódó

Korniss Péter és Szék egymásra találása

Ötvenöt éve tart a magyar fotótörténet leghosszabb projektje.

Megszólalt a héten... Korniss Péter Szék

– Adódik a kérdés, hogy egy fénykép elkészítésekor napjainkban elég-e, ha technikailag jól kivitelezett, vagy továbbra is az üzenet a lényeg még akkor is, ha kevésbé jól sikerült, adott esetben homályos, rosszul exponált vagy akár bemozdult az adott kép?

– Manapság már tudjuk, egy fókát is be lehet idomítani, hogy megnyomja a gombot a telefonon. Viszont beszéljünk egy kicsit a ’30-as évekről, maradjunk Magyarországnál, volt akkoriban egy nagyon romantikus, technikailag legfelsőbb szinten álló stílus, amit úgy hívtak magyaros stílus, amelynek a lényege éppen a kép szépsége volt, az ellenfény vagy a pára alkalmazása, tulajdonképpen a festői fotográfiának volt egy késői magyar verziója. De ez már lejárt a világban a századfordulóra, amikor a fotográfia már a saját nyelvét kereste. Na most ez a ’30-as években Magyarországon még nagyon erős és divatos volt, szép képek születtek, de ma már egy ilyenfajta fotót nem igazán értékelünk, mert ezen túl vagyunk. Ez a nyelv.

Ma már szép, éles, tónusos képet is mindenki tud csinálni, nem nagy kunszt. Ezért egyre inkább előtérbe került az, hogy mi az üzenete, mit céloz ez meg? Ez nagyon erőssé vált, különösen mióta a képzőművészet gyakran fotóalapon létrejött műveket produkál. Tehát az üzenet szerepe egyre erősebb lett.

– Nem vagy az a típus, aki akár 86 évesen is képes lenne megállni az alkotásban. Mik a mostani terveid?

– Jaj, ettől a kérdéstől mindig fáztam! Általában akkor készítenek velem interjút, amikor valami elkészült, megjelent egy könyvem, volt egy kiállításom, és ezek általában mindig egy hosszabb időszakot fognak át, és ilyenkor, amikor vége van, az ember olyan üres utána, hogy csak azt tudja mondani, hogy nem tudom, és tele van félelemmel, hogy vajon eszébe jut-e még valami, létre tud-e még hozni valamit. Lesz-e még fizikai erőm, energiám ennek a létrehozásához? Ez bizony mindig bennem volt.

Korniss Péter
1937. augusztus 4-én született Kolozsváron. 1949-től él Budapesten. 1958-ban a Budapesti Fényképész Szövetkezetben kezdett dolgozni. Innen került 1961-ben a Nők Lapja szerkesztőségébe, ahol 1991-ig dolgozott – először gyakornok, később fotóriporter, majd a lap művészeti szerkesztője lett. 1991 és 1999 között a Színház című folyóirat képszerkesztője. 1999-től szabadúszó fotográfus.
Kiállításait 16 ország különböző galériáiban és múzeumaiban mutatták be. Munkái megjelentek a világ nagy folyóirataiban, többek között a GEO, a National Geographic, a Fortune, a Time, az Avenue című magazinokban.
Tagja volt az Amszterdami World Press Photo és az amerikai W. Eugene Smith Alapítvány Tanácsadó Testületének. 1999. óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Magyarországon dokumentarista fotográfusként lett ismert. Tíz éven keresztül követte egy ingázó munkás életét. S ebből a munkából készült A vendégmunkás című albuma. Több mint öt évtizedet szentelt az eltűnő paraszti életforma és kultúra megörökítésének. Így születtek az Elindultam világ útján..., a Múlt idő, a Leltár és Kötődés című kötetei. 2023-ban a csíkszeredai Bookart Kiadónál jelent meg a Hosszú úton – Szék 1967-2022 című monumentális kötete, a Kolozs megyei Szék település és lakóinak 55 évéről.
1975-ben Balázs Béla díjjal, 1983-ban Érdemes Művész címmel, 1995-ben Magyar Művészetért díjjal, 1999-ben Kossuth-díjjal, 2004-ben Pulitzer Emlékdíjjal, 2018-ban Prima Primissima díjjal, 2019-ben Kriterion-koszorúval tüntették ki.