Megszólalt a héten  a lokálpatriotizmusára, függetlenségére meg a hitelességégre büszke We Love Budapest  internetes ajánlóoldalon Korniss Péter, és friss interjújában, mely abból az alkalomból készült, hogy a budapesti Várfok Galériában látható a Hosszú úton – Szék 1967–2022 című kiállítása, vall arról, hogyan változott meg az élete egy csapásra, attól a pillanattól kezdve, amikor 1967-ben, egy téli estén belépett Széken a táncházba és ott a hagyományok letűnő világa rabul ejtette.

A Nagy Zsófiával folytatott beszélgetésben a Kolozsváron született, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-, Pulitzer-, Prima Primissima-díjas és Kriterion-koszorús világhírű fotográfus elmondta: 55 éve fotózza az egyre inkább átalakuló falusi közösségek életét, a szívének oly kedves Székre pedig rendszeresen visszatér. Az „itt készült képein pedig a hagyományok bomlása mellett az emberek változását, kapcsolataik alakulását és az egyre kényelmesebbé váló életet is látjuk” – sommázta a március 8-án megnyílt és május 13-ig megtekinthető kiállításról összbenyomását beszélgetőpartnere.

Az interjúból az is kiderül: a 85 éves művész mostani bemutatkozásának az a különlegessége, hogy színes fotókat állított ki, melyek jelentős része az elmúlt két évben készült. A tárlathoz pedig Hosszú úton címmel könyv is érkezik nemsokára, a csíkszeredai Bookart Kiadó jóvoltából. A Korniss válogatta széki képeivel, az azokhoz írt személyes kommentárjaival és Bartis Attila előszavával megjelenő fotóalbum bemutatójára április 23-án kerül majd sor.

„Korniss Péterről valószínűleg mindenkinek a paraszti kultúra eltűnésének fotográfiai bemutatása jut elsőre az eszébe, és ezt ő cseppet sem bánja, hiszen ez egész fotográfusi létének esszenciális része. Hivatása áthatotta egész életét, ott volt és ma is ott van minden pillanatában. Ezt nem úgy kell érteni, hogy mindig egy fényképezőgép lóg a nyakában – bár ezt saját bevallása szerint irigyelte barátjától, Hemző Károlytól –, hanem abban érhető tetten, ahogy gondolkozik, ahogy beszél, ahogy létezik. A dokumentarista fotográfiai attitűd a személyisége részévé vált.

Nehéz is lenne máshogy évtizedeken át foglalkozni egy témával. Nincs az a megrendelő, akinek igénye lenne arra, hogy fél évszázadon keresztül az erdélyi paraszti kultúra megjelenési formáit, a magyar néptáncot örökítse meg, vagy egy tiszaeszlári kubikos életének rezdüléseit kövesse egy évtizeden át, hacsak ez a „megrendelő” nem a fotográfus saját maga. Mindeközben Korniss nem csupán külső szemlélő, nem arra használja a fotógépet, hogy elbújjon mögé, hanem aggódó emberséggel figyel és megmutat. Rengeteg – a fotóanyagokhoz hasonlóan szintén évtizedes – barátság köti az általa fotózottakhoz. Alig találkoztam vele úgy, hogy ne egy erdélyi születésnapra, ünnepségre, évfordulóra szóló meghívásra kellett volna éppen válaszolnia; egy kolozsvári kávézó teraszán beszélgetve is arról mesélt, mikor tér vissza legközelebb.”

Több mint öt éve, az akkor nyolcvanéves Korniss Pétert születésnapján köszöntő Virágvölgyi István-méltatást bemutatva, a fenti gondolatokat hangsúlyosan emeltem ki. Tettem ezt, mert a Mesterre felnéző kolléga szerintem e sorokban olyan értő jellemzését adta az addigi Korniss-ouvre-nek, mely remekül összegzett egy lenyűgözően gazdag és értékes életművet.

Akkor kétszer is idéztem Korniss barátját, Csoóri Sándort, akivel sokat utazott együtt Erdélybe és saját bevallása szerint hatott a munkájára. Csoóri egy helyen a következőt írta a fotográfus művészetéről: „Az ő újítása, hogy nem azt fényképezi, amit lát, hanem ami hiányzik neki, ami megítélése szerint mindnyájunknak hiányzik ebből az elgépiesedő világból.”

Nem kevésbé volt lényegre törően találó és sokatmondó egy másik meglátása Csoórinak. Eszerint „barátját egyszemélyes, rejtőzködő romantikája jellemzi a legjobban… nem ez a világ nyűgözi le. Nem a civilizáció mesterkélt édenkertjei, lebujai, forgataga, hanem ami távol esik tőlük: a természettel együtt élő falusi közösségek hagyományos világa. Bölcsőké, temetőké, lakodalmaké…”

Most, a korát meghazudtolóan fiatalos, alkotó ereje teljében levő Mesternek életműve legfontosabb helyszínére, Székre koncentráló kiállítást rendezett a budai Várfok Galéria, ahol a tárlat a legújabb fotográfiákat is felvonultatja, és mint már jeleztük, a Bookart Kiadó ez alkalomból fotóalbumot jelentet meg.

Az egy hónapja nagyon sokak által látogatott, világviszonylatban is párját ritkító fotókiállítás szolgált apropóul We Love Budapest portál számára, hogy interjút készítsen Korniss Péterrel, melyre ez alkalommal kívánom a figyelmet felhívni.

„Városlakóként hajlamosak vagyunk a mindennapjainkon kívül állókra egyfajta arctalan tömegként tekinteni, Korniss Péter képei pedig mindenféle pátosz vagy nosztalgia nélkül változtatják szerethető egyéniségekké ezeket az embereket. – mondja el elöljáróban Nagy Zsófia, majd így folytatja: „Munkáinak köszönhetően a metrólépcsőn szatyrokat cipelő falusi asszony egyszerre Sári nénivé, Korniss másik, tíz évet felölelő projektje segítségével pedig az árok mélyén gödröt ásó kubikus hirtelen Skarbit Andrássá válik.” (Skarbit András Szabolcsból Budapestre ingázó segédmunkás volt, akinek mindennapjait, éveken át mintegy tízezer fotón örökítette meg Korniss. E hatalmas nyersanyagból készült el a Vendégmunkás című nagy visszhangot kiváltó fotós esszé-album, melyről még lesz szó a későbbiekben. ­– szerk. megj.)

Arról, hogy milyen volt az első találkozása Székkel, hogyan látogatott el ebbe a néprajzi kincsesbányába először, így szól a fotográfus: 

„Széktől 64 kilométerre születtem, 1937-ben Kolozsváron, de semmit nem tudtam erről az egészen különleges kultúráról. Városi gyerek voltam. Aztán mikor a családdal Pestre költöztünk, kiderült, hogy itt sem tudnak. Én már itt lettem fotográfus, először balettel indultam, aztán kerültem a Bihari Táncegyütteshez. ’62-ben láttam először széki táncokat színpadon, amikor meghívott fotózni az együttes vezetője, Novák Ferenc, ma már Novák Ferenc Tata. Novák néprajzosként már ’58 körül járt Széken, ahol még a ’60-as években is szinte úgy éltek, ahogy egy XVIII. század végi faluban. Viseletben jártak, a hagyományokat megőrizték, az egész közösség együtt élt. Szék egy zsákfalu, és magyar falu, körülötte román településekkel. Tehát többféle okból is elszigetelt hely volt, ami hozzájárult ahhoz, hogy megőrizzen sokat a múltból. Novák elhozta és színpadra állította az ottani táncokat a Bihari Együttessel. Ez akkor nagyon új dolog volt, azért, mert valódi volt. A falut ismerték néptáncos, zenész körökben, de ezt a valódi, autentikus ízét Novák Tata hozta haza.

1967-ben Tata azt mondta, hogy: „Tudod, mit? Gyere, elmegyünk, megmutatom neked Széket.” Ahogy őt rabul ejtette a falu, úgy engem is. Az első élményem a táncház volt, ott sűrítve kaptam mindent, ami a múlt. Itt a kiállításon van egy kép, ahol látszik, hogy a helyiség tulajdonképpen egyetlen szoba volt, a zenészek magasra emelt padon, az úgynevezett zenészpadon ültek, régies rend szerint következtek egymás után a táncok. Mindennek megvolt a megszokott a rendje abban a zenében, ami betöltötte ezt a kis szobát. A lányok a fal mellett, a padon ültek, várták, hogy fölkérjék – úgy mondták, hogy fölállítják – őket, a párok pedig középen forogtak, az olajlámpa arany fényében, mert nem volt még villany akkor, és szálltak a sárga szalmakalapok. Innen kezdődött az egész.”

Ami ezután következett, az immár öt és fél évtizede meghatározza Korniss életét. Barátságok szövődtek, egy házaspárral, Boldizsár Marival és Balogh Mártonnal komaságba is került. Hogy miért alakult így, hogy kivel és milyen mélységig tudott kapcsolódni, arról a konfessziója megkapó:

„Ez nyilván alkati adottság is, szükségem volt és van ma is erre. A székiekkel tényleg életre szóló barátságok alakultak ki, a kiállítás megnyitóján is öten voltak itt a faluból. Hozzájuk tartozik ez az erő, én meg hozzájuk tartozom. Marit és a Mártont lakodalmuk alkalmával ismertem meg, ahova Kallós Zoltán vitt el. Éreztem a melegséget, szeretetet, amivel fogadtak, és ez utána is tartott, úgyhogy a feleségemmel még annak az évnek a decemberében ellátogattunk hozzájuk, a következő évben pedig autóval elhoztuk őket Budapestre és a Balatonra. Marinak és Mártonnak ’74-ben született az első gyermeke, kicsi Mari, és minket kértek fel keresztszülőknek, a keresztapaság erős kapcsolat maradt.”

A folytatásban, miközben elmondja, hogy „különleges látványvilág fogadott Széken, lubickoltam a fényképezésben, szinte mindig ott volt velem a gép”, beszámol arról is, 55 esztendő alatt mindegyre új kihívásokkal kellett szembesülnie: „A munka később nehezebb lett, mert nem kínálta úgy a helyzetet a környezet, de ez már a változások után volt. A világ, a mi világunk is töredezettebb lett, ez jelentkezett Széken a látványban is, tőlem ez új megoldásokat követelt, új feladatokat is jelentett.”

Aki kézbe veszi a Bookart és az Iskola Alapítvány Kiadó gondozásban két évvel ezelőtt megjelent, pazar kiállítású Korniss Péter Fotográfiánk 1959-2017 című albumot, az jól tudja, a fotóművész a színes fényképek világában is ámulatba ejtően otthonosan mozog. Mivel a mostani tárlaton csak az elmúlt tíz év munkái között láthatók színes fotók, óhatatlanul adódik a kérdés: valóban ebbe az irányba tolódott a figyelme?

 A válasz egy munkamódszer kulisszatitkaiba is beavat: „Korábban is voltak színes képeim, csak ezeknek a legtöbbje soha nem látott napvilágot, mert nem ez volt az elsőrendű célom. Mivel profi fotográfus vagyok, tudom, ha egy adott anyagot fekete-fehérben kell megcsinálnom, mert az illik a célomhoz. De tudtam, hogy meg kell csinálni színesben is ezeket a fotókat. Itt láthatók először színesben például a fonó a képei. Jól felidézik azt a petróleumlámpás hangulatot, amit a táncházban tapasztaltam.”

Az interjú során annak készítője felveti: „Nagyon egyértelműnek tűnik a sorozat íve, bár ez talán csak visszatekintve van így, hiszen 1978-ban volt a munkában egy megtorpanás is...” Beszélgetőpartnere ezzel nem ért egyet, a válaszából kiderül, egészen más motivációk okán fordult érdeklődése átmenetileg más irányba:   

„Nem megtorpanás volt, hanem úgy éreztem, hogy nem tudok többet mondani. Akkor jelent meg a második könyvem erről a világról. Nem csak Székről, tulajdonképpen kelet-európai kitekintés volt, voltak benne románok, szlovákok, szerbek is. Az első könyvem az Elindultam a világ útján balladai címet viselte, a második könyvemnek, a Múlt időnek már kifejezetten ennek a világnak a különböző viszonyai adtak témát. Mikor megjelent, akkor úgy éreztem, hogy amit fotográfusként lehetett, azt elmondtam erről a világról, akkor kezdtem mást fényképezni, így kezdődött a Vendégmunkás című projekt. Ez egy ingázó munkásnak majdnem 10 évét mutatta be, és elérkeztünk ezzel a rendszerváltozáshoz, hiszen az erről szóló könyv ’88-ban jelent meg. ’89 decemberében volt a román forradalom, ekkor visszatértem Székre, és láttam, hogy elképesztő változás indult, és újra fényképezni kezdtem.”

Arról, hogy mit hoztak a diktatúra bukása utáni átalakulások a Korniss számára második otthonnak tekintett Széken, ekképp szól: 

„Az első változások nagyon kézenfekvők voltak, például minden házban megjelent a televízió, visszakapták a földeket, néhányan traktorra is szert tettek. Ám a legjelentősebb az volt, hogy kinyíltak a határok, lehullott a vasfüggöny. Az elzárt faluból elindultak az emberek dolgozni, főleg külföldre. Dolgozni egyébként mindig jártak el a faluból, de az ország zárt volt, maximum Bukarestig jutottak. A változások után pedig elindultak külföldre, elsősorban Magyarországra. Sok kapcsolatuk is volt, mert a táncházmozgalom nagyon sok budapestit irányított oda. A férfiak jöttek építkezésre dolgozni, az asszonyok először népművészeti portékát árultak, aztán mikor az a piac kezdett szűkülni, akkor épp ezekkel a kapcsolatokkal élve mentek takarítani vagy idősebbekre vigyázni.”

Az hogy oly sokan távoztak el csapást jelentett a helyi hagyományokra – kényszerül beismerni „a tiszteletbeli széki polgár”, aki a ’89 utáni tapasztalatairól szólva elmondja, az új idők megpecsételték a táncház sorsát is: „Mivel sokan elmentek a legények és a lányok közül, lassanként nem szerveződött meg a táncház. Úgy szűnt meg ’92, ’93 táján, hogy nem volt, aki megszervezze. Tanúja voltam ugyanennek nemcsak Széken, hanem kicsit később, Máramarosban, egy román faluban is.”

A nagylélegzetű Korniss-interjú minden egyes passzusát szívesen bemutatnám, de nem tehetem, hisz kötnek a terjedelmi korlátok. Viszont a beszélgetésben elhangzott két olyan megközelítés is napjaink széki vonatkozásairól, melyeket viszont ki nem hagyhatok.

Arra a felvetésére, hogy Korniss A Városban című sorozata éppen ezekről a Budapestre, munkára érkező széki asszonyokról szól, Nagy Zsófia szóvá teszi azt is, érdekes látni a fotókon, ahogyan a megörökítettek egyszerre beleolvadnak és ki is emelkednek a környezet nyújtotta háttérből, amit bizonyára nem volt egyszerű ekképp rögzíteni.

Részben igazat adva a faggatójának Korniss így felel:

„Abbahagytam másfél év után, mert nem ment. Akkor jött a Nemzeti Galéria meghívása, hogy csinálnának egy kiállítást (Korniss Péter Folyamatos emlékezet című kiállítása 2017-ben volt a Galériában – szerk. megj.). Úgy gondoltam, hogyha nem lesz új képem, az egy bukás. Ezért próbáltam meg újra nekiszaladni, és akkor ment, elindult a dolog.”

Feltétlenül idézendő annak okán, hogy a mostani kiállításra is készültek fotók Székről az is, melyek lennének a friss tapasztalatok, kényelmesebb, könnyebb lett-e Széken az élet, mint amilyen a ’70-es években volt?

A zárszó legyen az erre adott válasz:  

„Akikkel az elmúlt években találkoztam Széken, éppen olyan jó ismerőseim lettek, mint a korábbiak. Az egyik fotón szerepel „Holland Mihály”. Ő valóban holland, ’87-ben, Amszterdamban vette meg az egyik könyvemet, ennek hatására ellátogatott Székre, mikor felszabadult a határ. Beleszeretett a faluba, megvett itt egy házat, amiről kiderült, hogy régen ott tartották a táncházat is, és csinált benne egy múzeumot, azóta ott él, feleséget is a környékről választott.

De több fotón látjuk Brigit is, akinek az esküvőjén is ott voltam. Vagy itt van Nagy Pista, aki a pálinkát főzi Széken, fontos ember természetesen. A változások persze látványosak. Ma már nem lakodalom van, hanem esküvő, ahol a vacsorát nem otthon rendezik, hanem egy étteremben, gyakorlatilag a világ bármelyik pontján járhatnánk. (…) Egyik képemen látjuk András gazdát, ő már géppel feji a teheneit, régen az asszonyok sarlóval végezték az aratást, ami irtózatosan nehéz volt. Nagyon fontosak és izgalmasak azok a történetek, amik a háttérben meghúzódnak. Ezek mind szerepelni fognak a könyvemben is.”