Megszólalt a héten a Kárpátaljában Zán Fábián Sándor, nemrég újraválasztott kárpátaljai református püspök és a Lajos Mihálynak adott interjújában bemutatta az idén megalakulásának centenáriumát ünneplő egyházkerületét.

Az ottani magyarok 70 százalékát magába foglaló püspökség az első világháború, a megszállások és a trianoni döntés okozta sokk után, a Csehszlovákiához került és itt, az akkor újonnan létrejövő Kárpátalja területén, a református gyülekezetek hosszú, zűrzavaros és bizonytalan időszak után, sok vitás egyházjogi kérdést is rendezve alakult meg 1923. június 7-én, Munkácson. Az azóta eltelt 100 esztendőben sok minden változott, határok „jöttek-mentek” az itt élők feje fölött, volt második világháború is, ami után az református közösséget is ellehetetleníteni akarták, sőt egyenesen üldözték Sztálin és utódai.

Az önálló ukrán állam 1991-es megalakulása megadta az újjászületés, a korlátok nélküli fejlődés lehetőségét. Viszont a legújabb kor kihívásai, mindenekelőtt az általános létbizonytalanság, Kijev kisebbségellenes irányváltásai, majd a most zajló háború, mind-mind együttesen megtizedelték a magyar közösség egészét, így értelemszerűen a reformátusokat is.

A negyedik püspöki mandátumát kezdő Zán Fábián Sándor mostani számvetése egyaránt tartalmaz riasztó tényeket és adatokat, de reményekre feljogosító terveket és kezdeményezéseket is.

Aligha tévedek, ha úgy vélem, annak, aki látta az Erdélyi Magyar Televízió Hitélet című műsorának február 5-i és február 12-i adásában Balázs Attilának két részben sugárzott beszélgetését Zán Fábián Sándorral, a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspökével, maradandó élményben volt része. Persze ez a lehetőség megadatik bárkinek, aki elmulasztotta ennek a két, egyenként közel félórás lebilincselő dialógusnak a megtekintését, mert az ide és ide klikkelve utólag visszanézhető.

Az idén a működésének centenáriumát ünneplő kárpátaljai kálvinisták első elöljárója megkapó szavakkal szólt egyházkerülete elmúlt száz évéről, melynek során megpróbáltatások hosszú sorát állta ki a kisebbségi sorsa jutott közösség, főleg a csehszlovák, majd a szovjet uralom éveiben. Utóbbi jelentette számukra a legnagyobb próbatételt, mert a kommunista diktatúra államosította templomaikat, parókiáikat, iskoláikat, szociális és kulturális intézményeiket, melyek közül a legtöbbet azóta sem kapták vissza, (a „demokratikus” Ukrajnában se a visszaszolgáltatást, se a kárpótlást nem szabályozza törvény!), – papjaikat pedig, ahogyan a régió magyar férfilakosságának jelentős részét is, internálták a gulágok munkatáboraiba. Onnan sokuknak soha sem adatott meg a visszatérés. Egyetlen Kárpát-medencei magyar egyháznak sincs oly sok lelkipásztor mártírja, mint a kárpátaljai reformátusoknak, akik közül a legtöbben az onnan elhurcolt római katolikus és görög-katolikus paptestvéreikkel együtt ismeretlen helyeken jeltelen sírokban nyugszanak. A most negyedszerre megválasztott, január 28-án a beregszászi templomban a Kárpát-medencei református egyházkerületek püspökei és főgondnokai, illetve a magyarországi és kárpátaljai állami és civil szervezetek vezetői ­– köztük Gulyás Gergely, budapesti miniszterelnökséget vezető miniszter és Volodimir Csubirko, a Kárpátaljai Megyei Tanács elnöke, aki magyar nyelven üdvözölte az egybegyűlteket –jelenlétében beiktatott Zán Fábián Sándor püspök szólt ebben a vallomásos interjújában nemcsak az elmúlt száz esztendő árnyoldalairól, hanem arról is, voltak ennek az évszázadnak bizakodásra okot adó korszakai is. Az első egy ötéves virágzó időszak volt, amikor az 1939 és 1944 között megszűnt a csehszlovák elnyomás, aminek aztán a szovjet megszállás és a kommunista diktatúra vetett véget. Majd jöttek azok az évtizedek, amikor gyakorlatilag a föld alá kerültek a magyar egyházak, köztük a református is. Azt is elmondta: a túlélőket nem törték meg ezek a megpróbáltatások. Az ő hitükből a független ukrán állam létrejöttével sarjadt ki a kilencvenes évek református ébredése Kárpátalján, amit megújuló templomok, újonnan épült parókiák, közösségi házak és legfőképpen valóságos hálózatot képező református óvodák és iskolák jelenítenek meg. Ezekhez Kijev ugyan egyetlen hrivnyát se adott, hiszen ami létrejött, az kizárólag a helyi közösségnek és a magyarhoni szolidaritásnak volt köszönhető. Viszont már az is eredménynek számított, hogy az ukrán állam legalább nem akadályozta a megmaradást és megtartatást szolgáló építkezést.

Ez a magatartás vett az elmúlt években gyökeres fordulatot – tette hozzá. A helyzetet előbb a hegyeken túli többségi nacionalizmus, a járvány, majd pedig a háború súlyosbította oly mértékben, hogy a püspök most arról kényszerült beszélni: maga és lelkésztestvérei, akárcsak hívei, és hozzájuk hasonlóan minden itt élő magyar, egy magából kifordult világban találták magukat, ahol „fenyegetettségben, kiszolgáltatottságban, sok-sok korlát közé szorítva kénytelen élni, ahol emberi jogok lettek elvéve, ahol családok el lettek szakítva egymástól.”

Arra okot, hogy mindezeket szóvá tettem, az szolgáltatott, hogy minap rábukkantam a Kárpátalja portálon arra az interjúra, amit a héten Zán Fábián Sándor kárpátaljai református püspökkel készítettek. Megismerkedve a benne foglaltakkal, rögtön tudtam: erre a tartalmas beszélgetésre fel kell hívnom az olvasóink figyelemét.

Az interjú bevezetőjében, még mielőtt a püspök bemutatná, hogy milyen állapotban van a centenárium évében a kárpátaljai kálvinista egyház Lajos Mihály egy általános helyzetértékelést ad, majd felidézi a közelmúltat, kitekintéssel a jelenre is. Íme, hogyan teszi ezt: 

„A kárpátaljai magyarság döntő többsége három történelmi egyházunk: a református, a római katolikus, illetve a görögkatolikus egyház híve, melyek lelki táplálékot nyújtanak követőiknek, sőt lehetőségeikhez mérten testi táplálékkal is segítik a rászorulókat. Templomaikban magyarul hirdetik Isten igéjét, s az istentiszteleteken kívül is megannyi program lebonyolításával igyekeznek összetartani a kárpátaljai magyar közösségeket. Közösségépítő, rászorulókon segítő erőkként fontos társadalmi szerepet töltenek be nemzetrészünk életében, híveik számának az alakulása pedig lakmuszpapírként jelzi a kárpátaljai magyarság lélekszámának az alakulását.

Nemzetrészünk 70 százalékát a Kárpátaljai Református Egyházkerület fogja össze, mely – akárcsak a többi történelmi egyház – nagyon megsínylette a szovjetrendszert. A II. világháború után, vidékünknek a Szovjetunióhoz való csatolását követően államosították a református egyház parókiáit, könyvtárait, iskoláit, négy nyomdáját és egyéb ingatlanjait. Az egyházat eltiltották a gyermekekkel és az ifjúsággal való foglalkozástól, beszorították a templomfalak közé, sőt templomok sorát zárták be, így például a verbőcit, a tiszapéterfalvait, a tekeházait. Hosszú ideig a lelkészképzést sem engedélyezték, a lelkészutánpótlás hiánya pedig az egyház elsorvadásához vezetett volna. Mint Horkay László volt püspök a Kárpátaljai református templomok című, 2000-ben megjelent kiadvány bevezetőjében írja: „A második világháború előtt 104 lelkész és vallástanár volt Kárpátalján. 1974-ben már csak húszan éltek és dolgoztak, többen közülük megrokkanva, öregen, mások mint a szibériai börtönök (pontosabban: a Gulág-lágerek – L. M.) túlélői. 1974-től engedélyezte a hatalom, hogy az elhunyt lelkészek helyébe kétévenként két jelöltet vehetünk fel magánúton lelkésztanulónak, így indult be Beregszászban a levelező tagozat. A túléléshez ez is elég volt, hogy a lánc ne szakadjon meg, és ne ürüljenek ki a templomok. 1990-ben még mindig csak 24-en voltunk. Aztán 1991-től megindult az anyaországi, később a kolozsvári és a komáromi teológiai képzés.” A hitoktatóképzés pedig – negyvenöt évnyi szünetet követően – 1990-ben indult be, amikor is negyven­nyolcan jelentkeztek a hároméves vallástanári képzésre, ma pedig már mindegyik gyülekezetben képzett hitoktató tanítja a gyermekeknek a hittant, s 74 lelkipásztor, illetve beosztott lelkész szolgál az egyházközségekben.”

E körképet követően a szó immár Zán Fábián püspöké, aki így mutatja be a számok nyelvén egyházkerületét:  „A Kárpátaljai Református Egyháznak 108 gyülekezete van, 58 723 regisztrált taggal. Közülük 47 202-en szerepelnek a választói névjegyzékben, míg a kiskorúak száma 11 521 főt tesz ki. Máramaros–Ugocsa Református Egyházmegyében a legnépesebb egyházközség a viski, 1 925, míg a legkisebb az újakli, 70 taggal, s van egy szórványgyülekezet is, Rahón, 40 lélekkel. A Beregi Református Egyházmegyében a derceni gyülekezet a legnagyobb, melynek 2 132 tagja van, a legkisebb egyházközség pedig a kuklyai, 16 fővel, s ehhez az egyházmegyéhez tartozik a kijevi szórványgyülekezet is, melynek 14 híve van. Az Ungi Református Egyházmegyében pedig a legnépesebb a nagydobronyi egyházközség a maga 4 930 hívével, míg a legkisebb és egyúttal szórványgyülekezet a szolyvai, 36 taggal.”

A folytatásból kiderül, a kárpátaljai reformátusok lélekszámának csökkenése korántsem csak a háború következménye, az apadás 1988 óta folyamatos. Az viszont kétségtelen, hogy a putyini agresszió felgyorsította a folyamatot, a lelkészek kimutatása szerint az elmúlt egy esztendőben mintegy 4 700 egyháztag menekült külföldre.

Hogy miért volt 1988 fordulatpont a kárpátaljai reformátusok számának alakulását illetően arra magyarázata Radvánszky Ferenc mezőkaszonyi és bótrágyi lelkésznek van, akit szintén megkeresett az újságíró. Ő a csökkenés okait a következőekben látja:

„Egyrészt azért, mert a szovjetrendszer alatt kialakult a kétgyermekes családmodell. Ám ha csak két gyermek nevelkedik családonként, akkor a lakosság száma nem nő, a növekedés csak akkor indul be, ha három gyermeket vállalnak a szülők. Az ukrán korszakba viszont átöröklődött a kétgyermekes családmodell, ami csak az utóbbi időkben kezd változni. Emellett a kitelepülés is csökkenti a lélekszámot. Az eltelt harminckét évben legalább három kivándorlási hullám zajlott le. Az elsőre a rendszerváltáskor került sor, s elsősorban értelmiségiek települtek ki, akik itthon addig nem tudtak kibontakozni, és Magyarországon kerestek lehetőséget a maguk számára. A második hullám az 1990-es évek végén zajlott le, amikor azok távoztak külföldre, akik csalódtak a rendszerváltásban. A harmadik pedig 2012-ben indult be, és a rosszabbra fordult gazdasági helyzet váltotta ki.”

A legaggasztóbb ebben a folyamatban – fűzi hozzá, hogy „az ifjúság elvándorlása nagyon jelentős és fokozódik.”

Amit ezekhez hozzátesz az interjú készítője, azt feltétlenül idéznem kell. Ugyanis abból kiderül: aki útra kelt vagy erre készül, az távolról sem elmarasztalható. Pálcát törni nem felettük kell, erre egészen mások, a messzi távolból szolgáltak rá:

 „Természetesen vannak fiatalok – jegyezhetjük meg –, akik itthon tudnak boldogulni, sokan viszont úgy érzik, és nem is alaptalanul, hogy csak a határon túl biztosíthatnak maguknak egy jobb életminőséget, magasabb jövedelemmel és kevesebb anyagi gonddal. Ez a kárpátaljai magyarság szempontjából tragikus fejlemény, de nem a kivándorlók tehetnek/tehettek arról, hogy kivándorolnak/kivándoroltak. Azok az ukrajnai államvezetések a hibásak, melyek három évtized alatt sem tudtak felépíteni egy jól működő nemzetgazdaságot, mely megfelelő életszínvonalat biztosított volna a munkaképes lakosság számára.”

Ezután a szó ismét Zán Fábián püspöké lesz. Ő arról számol be, hogy szembesülve az ijesztő népességfogyással, úgy érezte, ebbe nem szabad beletörődni. Mi több, képes volt lelkésztársaival együtt tenni ellene. Íme hogyan és mit cselekedtek:

„De visszatérve a Kárpátaljai Református Egyházkerülethez… A nagyon rossz demográfiai helyzetet látva indították be 2017-ben, a reformáció 500. évfordulója alkalmából A reformáció gyermekei programot, melynek az a célja, hogy legyen, aki továbbviszi örökségünket, a reformációt, s az a reménység táplálja, hogy minden születendő gyermek megújulást hozhat hitével az egyház életébe. A program keretében gyermekprogramokat és családi délutánokat, plakátkampányokat kezdtek szervezni, széles körben kezdték bemutatni a gyermekvállalás terén példát adó családokat. Az egyházközségek gyermeksarkokat alakítottak ki a templomaikban és a gyülekezeti termeikben, vagy játszóteret építettek a templomudvarokon. A jövő nemzedékéért hirdették meg a programot, azért a nemzedékért, mely továbbviszi hitünket, nyelvünket.

2019-ben csökkent is az előző évek fogyatkozásának a mértéke. Emellett több családban megszületett a második vagy a harmadik gyermek. Ám sajnos eddig a rossz gazdasági helyzet hátráltatta, most pedig már a háború is hátráltatja a programot. Mely viszont továbbra is folytatódik. A keresztyén orvosok a diagnosztikai központokban a mai napig is ingyenesen vizsgálják a református egyházközségekből érkező kismamákat. A Magyarországi Református Nőszövetség pedig továbbra is folytatja Keresztmama programját a reformáció gyermekei számára.”

Kellett és kell folyamatosan a mindenre-odafigyelés. Viszont van egy kiemelt terület, ahol a törődés elsőbbséget élvezett mindig és élvez ma is. Ez pedig a jövőt jelentő ifjúsággal való foglalkozás.  Erről az egyházi elöljáró a következőket mondja el:

„A református líceumokban jelenleg 529 diák tanul. 2022-ben a nyári táborokban közel 1 200 konfirmandus, a vakációs bibliaheteken pedig csaknem hétezer gyermek vett részt. A konfirmandus- és gyermekheteket minden gyülekezet igyekezett megtartani, akár több gyülekezet is együtt, akár egy-egy gyülekezet egyedül, a saját bázisán. Az óvodáinkban pedig 388 kisgyermek vesz részt az oktatásban. Viszont az iskoláinkban az utóbbi időben nem történtek felújítások, mivel most az óvóhelyek kialakítása volt a legfontosabb feladat.”

Végül a szó e rögtönzött leltár során az egyházi ingatlanok helyzetéről esik, melyek közül a legtöbb máig nem került vissza a jogos tulajdonosokhoz, azaz az egyházközségekhez, illetve arról a diakóniai munkáról, mely százak és ezrek számára a túlélést biztosítja.

Sajnos terjedelmi okok miatt a püspöki jelentés e passzusaira nem térhetek ki. Viszont azt kötelességem elmondani, amiről korábban a helyszínen nemegyszer meggyőződhettem személyesen: a Kárpátaljai Református Egyházkerület hitéleti és karitatív-diakóniai szerteágazó tevékenysége lenyűgöző és példaértékű.