Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Szőcs László és arról cikkezett, hogy nemrég a The Washington Post véleményrovatában több amerikai magyar honfitársunk olvasói levele látott napvilágot, melyekben utalva a kárpátaljai magyarok történelmi jelenlétére és a decemberben még tovább nyírbált jogaira, arra hívják fel a döntéshozók és a közvélemény figyelmét, hogy „a nemzeti kisebbségeknek is helyük van Ukrajnában.”

Az elemzés szerzője úgy tudja: „további ilyen leveleket is közölhet még az amerikai lap, ugyanis szer­zőik egymással összehangoltan írják ezeket azzal a nem titkolt céllal, hogy befolyásos washingtoni körökben is tudatosodjék a kárpátaljai magyar követelések jogossága.” 

A napóleoni háborúkkal foglakozó feldolgozásokban sokat lehet arról olvasni, hogy az 1807. július 7-én a kelet-poroszországi Tilsitben (ma Szovjetszk, Oroszország Kalinyingrádi területén) megkötött francia-orosz békeszerződés előtti napokban az addigi két ádáz ellenfél, Napóleon császár és I. Sándor cár valósággal turbékoltak egymással, miközben megosztoztak Európán.

Azt követően, hogy a két uralkodó június 25-én látványos körülmények között először találkozott a semlegesnek kinevezett Nyeman folyón, egy erre a célra ácsolt jókora tutajon, a következő két hétben a porosz-orosz határvároskában a császár és cár rendkívül szívélyes viszonyba került egymással. Mindig összeölelkeztek, amikor találkoztak, egymásba karolva tettek hosszú sétákat, esténként közös programokon vettek részt, sálakat és zsebkendőket ajándékoztak egymásnak. A megalázó friedlandi vereséget szenvedő és békét kérni kényszerülő I. Sándor még azt is megtette az újdonsült cimborája kedvéért, hogy az orosz ortodox egyház Napóleont az Antikrisztus földi megtestesüléseként történő átkát is visszavonatta. A francia-orosz barátkozásnak különleges mozzanata volt az, hogy tegnapi ellenlábasok kölcsönösen kitüntették egymás katonáit.

Napóleon ekkor hatalma tetőpontjára ért, mert az ellenfelei közül már csak a britek maradtak talpon. Poroszország a vele két nappal későbbi, szintén Tilsitben megkötött békeszerződés révén területének felét elvesztve a lábai előtt hevert, Oroszország pedig „beállt a sorba”, – igaz csak három évig, de az már egy egészen más történet…

Nem véletlenül idéztem fel ezt a több mint kétszáz éves különös históriát. Az ugyanis példaként bukkan fel az elmúlt napok egyik olyan véleménycikkében, melyre úgy vélem, érdemes a maszol olvasóinak a figyelmét felhívni. Szerzője Szőcs László, a Magyar Nemzet munkatársa, címe A magyar autonómia esélye.

„A háború lezárását nem feltétlenül kell (és meglehet, nem is érdemes) egy békeszerződéshez hasonlóan elképzelni, amelyet a vezetők aláírnak, majd bankettet adnak és kitüntetik egymás katonáit, mint Napóleon és I. Sándor cár egymáséit.” – szól Szőcs példázata, amely annak okán kapott helyet a kárpátaljai  magyarság túlélési lehetőségét az orosz-ukrán háború tükrében elemző írásban, mert a szerző meg van győződve arról, előbb-utóbb be kell következnie a harcok végét jelentő megállapodásnak. Hiszen, mint mondja: „a jelenlegi helyzet nem maradhat fenn a végtelenségig, nincsenek is erre végtelen erőforrások.”

Ráadásul korunkra az is jellemző, idéz egy szaktekintélyt, hogy „az elhúzódó háborúkkal az a probléma, hogy az amerikai és az európai közvélemény jellemzően korábban un rájuk, mint az ellenség.” Ott is rögtön a meggyőző példa, a szír polgárháború esete, –írja – hisz: „Mikor hallottunk utoljára a szíriai polgárháborúról? Pedig nincs még vége.”  Ennek az okfejtésének a következtetése pedig csak maliciózus lehet: „Európa már egy tartós tűzszünettel vagy – akármilyen cinikusan hangzik – úgynevezett alacsony intenzitású konfliktussal is beérné.” 

A vázolt forgatókönyv megvalósulása esetén viszont nemcsak, hogy képbe kerülne Kárpátalja és az ott élő magyarság, meg a többi kisebbségben élők is, hanem feltétlenül majd „lapot is kell osztani” nekik – véli. Mert, ha ez nem történik meg, könnyen előfordulhat, ott is felütheti a fejét az ellenségeskedés, ahol még egyelőre a „hidegbéke” honol.

Mindezek annak okán merültek fel a Magyar Nemzet újságírójában, hogy egyes amerikai magyar honfitársainkban, nemcsak annak az igénye fogalmazódott meg, miszerint elérkezett az idő és ideje van a szólásnak, hanem rögvest a tettek mezejére is léptek.

Íme, miként köszön vissza ez a tettrekészség cikkének a legelején:

„Sorban jelentek meg nemrég a The Washington Post véleményrovatában olyan olvasói levelek, amelyeket amerikai magyarok írtak. Ezekben felhívják a figyelmet arra, hogy a nemzeti kisebbségeknek is helyük van Ukrajnában, utalnak a kárpátaljai magyarok történelmi jelenlétére és a múlt hónapban még tovább nyirbált jogaira. További ilyen leveleket is közölhet még az amerikai lap, ugyanis szer­zőik egymással összehangoltan írják ezeket azzal a nem titkolt céllal, hogy befolyásos washingtoni körökben is tudatosodjék a kárpátaljai magyar követelések jogossága. 

Tudjuk, hogy Biden elnök törődik az emberi jogokkal. Azt is tudjuk, hogy ha megemlíti Volodimir Zelenszkij ukrán elnöknek: meg kell oldani ezt az ügyet, akkor rövidesen biztosítani fogják a helyi autonómiát Ukrajna lojális nemzeti kisebbségeinek  (kiemelés az eredetiben – n. n.), – írja például Lipták Béla mérnökprofesszor, a Magyar Lobbi nevű szervezet alapítója.

Kár, hogy a Lipták írásra felfigyelő kolléga nem idézi a Yale Egyetem ma Stamfordban élő nyugdíjas professzorának szókéréséből a záró passzust is. Ugyanis a The Washington Post vélemény rovatában napvilágot látott cikkben, melyből az oly megkapó és üzenethordozó nyitóképünk származik, Lipták Putyint illetően nagyon határozottan fogalmaz: „A háborús bűnös agresszióját nem szabad díjazni, mert még a siker látszata is Adolf Hitler 1938-as megbékítésének megismétlésének tűnhet, amely, mint tudjuk, nem hozott „békét a mi korunkban”.

Lipták olvasói levele mellett az amerikai főváros legnagyobb példányszámú napilapja helyt adott a szoros erdélyi kötödésekkel rendelkező herndoni Nás Kovács Beáta és a Bethesdában élő Hardi Róbert véleményének is.

Előbbi arra hívja fel a figyelmet, hogy a The Washington Post néhány nappal korábbi, a magyar miniszterelnököt Putyin barátjaként bemutató kárpátaljai helyszíni riportja igaztalanul vádolja az ukrán népet ért megpróbáltatások kapcsán közönnyel Orbán Viktort. Tényeket és adatokat sorol fel ennek cáfolataként, majd rámutat arra: a régió magyar és nem magyar kisebbségeinek helyzetét bemutatva is túlságosan egyoldalúra sikerült beszámoló. Abból ugyanis nem derül ki egyértelműen, miért is nehezményezik ők a hátrányos megkülönböztetést, azt, hogy fokozatosan elvesztik azokat a jogaikat, melyeket az ukrán állam létrejöttekor számukra biztosított. Amúgy ez teljesen egybevág azzal, amit az egyik legolvasottabb német lap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung állított a héten: „Budapest joggal kéri számon Kijeven a kárpátaljai magyarságot ért igazságtalanságokat.”

Nás Kovács Beáta egy valóságos problémakatalógust felállítva külön kitér a decemberben elfogadott, a nemzeti kisebbségekről szóló törvényre, amely új korlátozásokat vezetett be a kisebbségek rovására. Nem véletlen, teszi hozzá, hogy a magyarokat „a mintegy 410 ezres ukrajnai román ajkú kisebbséget hasonlóan nyugtalanítja az esetleges jogvesztés. A román külügyminisztérium pedig rosszallását fejezte ki az új törvény ellen.”

Hardi Róbert levele arra összpontosít, melyek voltak az itteni magyar jelenlétnek a történelmi előzményei, amit a most erőre kapott ukrán nacionalisták olyannyira megkérdőjeleznek, hogy ezer esztendős ittlétünket akarják a történelemből kitörölni.

Igaza van éppúgy, mint az előtte szóló Nás Kovács Beának. Elvégre mi másról is szól a munkácsi Turul-szobor eltávolítása? Vajon lehet-e másképpen értelmezni ezt a kezdeményezését, mint etnikai uszítást? Vagy netán lehet-e nem ugyanennek tekinteni azt, amikor egy befolyásos kijevi törvényhozó, Viktor Baloha nyilatkozatában „apró korcsoknak” és „fasisztáknak” bélyegzi en-bloc a magyarokat, majd kijelenti: „Magyarország összes emlékét ki kell törölni Kárpátaljáról”.

A The Washington Postban megjelent amerikai magyar vélemények, melyeket minden bizonnyal továbbiak fognak majd követni, – késztették tehát jegyzetének megírására Szőcs Lászlót, aki ekképp folytatja fejtegetését:

„Most pedig arról írunk a háború összefüggésében, hogy készülni kell arra, a háborút valamikor, valamilyen módon valamiféle nyugvópont váltja fel. Ez pedig belátható időn belül alighanem az egyetlen esélyét jelenti majd annak, hogy egy rendezéssel a kárpátaljai auto­nómiának is érvényt lehessen szerezni. 

Ne legyenek illúzióink: a kárpátaljai magyarok ügye – úgy, mint általában a magyaroké – nem érdekli a nagyhatalmakat. Számos történelmi példa alapján illúzió azt gondolni, hogy egy ukrajnai rendezés úgy néz majd ki: mindenki rendelhet magának valamit, mint a családtagok a vasárnapi ebéd utánra a cukrászdából, és akkor majd a magyarok kárpátaljai autonómiát kérnek, tejszínhabbal a tetején. De a kárpátaljai magyarok ügye – és általában a kisebbségvédelem – biztonsági szempontként más országok számára is fontos érv lehet, különösen egy háború után.

Utalás szintjén, elnagyoltan megjelent a kisebbségvédelem a 2021-es NATO-csúcs záródokumentumában is, mint amit a tagállamok Kijev figyelmébe ajánlanak arra az esetre, ha szorosra akarja fűzni a szálakat az atlanti szövetséggel. Ezt azonban – más felsorolt szempontokkal, mint a korrupció elleni harc vagy a demokratikus értékek – legkésőbb a háborús szél elfújta. Nem kétséges, Ukrajnának nemcsak a lerombolt infrastruktúráját kell majd újjáépítenie, hanem úgy általában az egész országot, a berendezkedését és a mentalitását is ideértve. 

Sem a munkácsi turulszobor ledöntése és az ukrán háromágú szigonynak a helyére való felállítása, sem Andrij Baloga munkácsi polgármester szavai („Csak ukrán jelképek lehetnek. Kárpátalja ukrán föld volt, most is az és az is lesz”) nem éppen megnyugtató fejlemények.”

A magáról meg a józan eszéről is megfeledkező Baloha-félék trágársággal ötvözött kirohanásai kapcsán, akár legyinthetnénk, mert aki így beszél, az önmagát minősíti. Csakhogy az effajta böffenéseket vissza-visszatérően a legeltérőbb helyekről majd’ mindig az a vád is kíséri, miszerint Magyarország ki akarja hasítani Kárpátalját Ukrajnából. Hiába a mindegyre megismételt budapesti álláspont, miszerint a provokatív felvetéseknek nincs semmi alapja, a kútmérgezés sajnos hatékony tud lenni.

Ennek ismeretében kénytelen Szőcs László rögzíteni az alábbiakat: „Valójában a fenti fejlemények azért rendkívül nyugtalanítóak, mert fenyegetően hatnak a nemzeti kisebbségre. Összehasonlításul: 130-140 ezer magyarról beszélünk egy 43 milliós országban. A decemberben elfogadott ukrajnai nemzeti kisebbségi törvény pedig tovább csorbítja az őshonos kisebbségek jogait, alighanem előrevetítve: az ottani magyarság sorsának javulását, az elukránosítás megfékezését nem lehet pusztán kétoldalú egyeztetésektől vagy Kijev jóindulatától várni. Az új törvényt nemcsak a kárpátaljai magyar szervezetek és a budapesti kormány ítélte el, de Románia is. (Ukrajnában a magyarénál népesebb román közösség is él, különösen a Csernyivci területen, az egykori Észak-Bukovinában.)”

Hírmagyarázatának végéhez közeledve a cikkszerző bevallja, értesülve az amerikai magyar lobbisták akciójáról kikérte két, a térséget jól ismerő hozzáértő véleményét, egy szakértőét és egy vezető diplomatáét. Egyikük szerint „egy szörnyű területszerző háború idején erkölcstelen autonómiát emlegetni.” Vele ellentétes álláspontot foglalt el a másik, aki expressis verbis így fogalmazott: „valóban történelmi esélyt szalasztana el a magyar diplomácia, ha a megfelelő pillanatban nem érvényesítené nemzetpolitikai érdekeit.”

Szőcs úgy látja „A két álláspont nem feltétlenül kibékíthetetlen.” Majd hozzáteszi: „Nem most kell verni az asztalt (nem is diplomatikus), amikor a szomszédban ölik egymást az emberek, és ugyan nehéz kiegyensúlyozni a különböző becsléseket, de minden bizonnyal százezrekben mérhető már a halottak száma. Készülni ugyanakkor lehet és érdemes is egy jövőbeli helyzetre, mégpedig okos közdiplomáciával, és ebben az olyan civil lépések is segíthetnek, mint az amerikai olvasói levelek.”

Záró gondolatai el- és továbbgondolkodásra késztethetik az olvasót. Ebben a megszívlelendő felvetéseket sem nélkülöző töprengésében ez áll:

„Könnyű lesz elfogadtatni a kárpátaljai auto­nómiát? Nem. A kérdés már három évtizeddel ezelőtt felmerült Ukrajnában, de végül nagyobb felfordulást hozott idehaza az MDF-ben, mint amilyen tartós megoldást odaát. 

Európát 1945 óta a rosszullét kerülgeti a határmódosításoktól, márpedig az autonómiát sokan annak előszobájának tekintik, de legalábbis a kisebbségi kérdés kiélezésének: most még a kisujjunkat kéritek, később az egész karunkat.

Románia például logikus szövetségesünk lehetne, de arra még egy kezdő diplomata is befizetne, amikor a bukaresti politikának nem a székely autonómiatörekvések jutnak erről az egészről elsőként az eszébe. Egy dolog viszont biztos. Ahhoz, hogy a kárpátaljai magyarok valóban otthon érezzék magukat a szülőföldjükön – ami magyar nemzetpolitikai érdek –, Ukrajnának nemhogy a mostani, de a háború előtti önmagához képest is vonzó környezetté kell válnia. Legalább a többi velünk szomszédos ország szintjén.”