Mi itt Kárpátalján korántsem éljük meg annyira pánikolva a fejleményeket, mint ahogy azt a média hajlamos tálalni - mondta el a Maszolnak adott interjújában Dunda György, a Kárpáti Igaz Szó lapigazgatója, aki egy lehetséges kompromisszumos megoldást is felvázolt.

Mi itt Romániában, Erdélyben olvassuk az egymásnak ellentmondó információkat, amik egyrészt jönnek Moszkvából, hogy elkezdték a csapatok visszavonását, másrészt pedig jönnek Brüsszelből, Washingtonból, Londonból azzal kapcsolatban, hogy ez mégsem történik meg. Mi a tulajdonképpeni valós helyzet?

A valós helyzet az, hogy a Nyugat, Washington és szövetségeseik próbálnak inkább pánikot kelteni és szülni. És ami nagyon érdekes, hogy Ukrajnában és Oroszországban inkább a nyugalmat, a stabilitást próbálják hangsúlyozni. Ma (szerda – szerk. megj.) is megszólalt például az ukrán védelmi miniszter, aki azt mondta, hogy minden rendben van, nincs valós háborús helyzet. Pánik nincs Ukrajnában a lakosság körében, ami nagyon fontos, szemben azzal a híreszteléssel, ami a nyugati médiában tetten érhető. Egyfajta elővigyázatosság, ijedtség nyilván ott van az emberben, de nem uralkodott el a pánik, és ennek több oka is van.

Az egyik legfontosabb oka az, hogy Ukrajnában gyakorlatilag nyolcadik éve ilyen háborús állapotok uralkodnak, csak valamiért a nyugati média most kapta föl, most van a kommunikáció a felcsavarva ezerrel. Mi megtanultunk együtt élni azzal, hogy a kelet-ukrajnai frontvonalon - ami Kárpátaljától több mint ezer kilométerre van - a tűzszünetek ellenére is folyamatosak a kisebb lokális harcok. Csak erre normális esetben már nem nagyon figyeltek oda az emberek, a média ingerküszöbét sem érte el. Különösen aggasztó, hogy most, amikor ennyire kiélezett a helyzet, ismét lövések dördültek el. Az ukrán fegyveres erők a szakadárokat hibáztatják, hogy támadás ért egy óvodát, túloldalon, a lázadók pedig arról számoltak be, hogy az ukrán hadsereg lakóházakat lőtt, tehát civil lakosságot ért támadás az általuk ellenőrzött városokban. 

Az ország vezetése igyekszik nem pánikot kelteni, és erre kéri nyugati partnereit is. Az más kérdés, hogy Nyugaton nem hallgatnak rá. Nem is téma a parlamentben, hogy a háborús helyzetre való tekintettel rendkívüli állapotot léphessenek életbe. Nincs mozgósítás, mint ahogy az korábban, 2014-ben és az azt követő első két évben elég gyakori volt. A vezetés igyekszik nyugalmat sugározni a lakosság felé. Ezzel, illetve azzal, hogy nyolc év alatt megtanultuk együtt élni a konfliktushelyzettel, magyarázható, hogy elővigyázatosság, ijedtség megfigyelhető a lakosság körében, de szerencsére pánikról nem beszélhetünk. A nyugati média e tekintetben túloz.

Ellentmondásos, hogy épp Ukrajna nyugati szövetségesei keltik a pánikot azokkal az intézkedéseikkel, amelyeket az elmúlt időszakban hoztak. Azzal, hogy külképviseleteket zárnak be, azzal, hogy hazarendelik a diplomatáikat, azzal, hogy saját állampolgáraikat az Ukrajnából való távozásra szólítják fel. Azzal, hogy nemzetközi biztosítótársaságok nem garantálják az ukrán légtér biztonságát és, ugye felmerült a héten, hogy Kijevbe tartó repülőjáratok is megszűnnek. Szerencsére ez nem történt meg. Ezek a nyugati fél részéről megnyilvánuló lépések inkább hozzájárulnak a pánikkeltéshez, mint a valóságos helyzet a határmenti régióban, ahol a konfliktus van.

Itt Erdélyben nagyon sokan aggódnak amiatt, hogy Románia teljes mellszélességgel beállt az amerikaiak mögé, katonák, harci repülőgépek jöttek többek között a Kolozs megyei Aranyosgyéresre is. Kárpátalján mennyire határozza meg a mindennapi életet a nagypolitika? Megnyíltak a légióvóhelyek? Gondolkodnak az emberek azon, hogy hogyan tudnának Magyarországra szökni, menekülni?

Szerencsére nincsenek ilyen fajta vészforgatókönyvek. Természetesen most többet tesznek a helyi önkormányzatok, felhívják a figyelmet arra, hogy adott városokban, településekben hol vannak óvóhelyek. Úgynevezett területvédelmi egységek jöttek létre a nemrég elfogadott, nemzeti ellenállásra buzdító törvény szerint. De ez inkább propaganda célokat szolgál, nem valóságos háborús alakulatokként kell őket elképzelni.

Az esetleges meneküléssel kapcsolatban: mivel nincs katonai behívás, nincs pánikhangulat. 2014-ben, és az azt követő, mondjuk első két évben volt ilyen. Akkor a kárpátaljai magyarok, és nem csak magyarok, nemzetiségtől függetlenül sokan megijedtek a háborútól, akkor valóban volt egy nagyobb elvándorlási hullám. De a kárpátaljai magyarság ragaszkodik a gyökereihez, a szülőföldjéhez, ez mindig is jellemző volt az itteni magyarságra.

Van két olyan ok, ami képes ezt felülírni: az egyik, ha az ember a fizikai biztonságát érzi veszélyben. Egy katonai behívó, illetve egy teljes körű katonai konfrontáció természetesen ilyen. Még akkor is, ha itt Kárpátalján – meggyőződésem - a legrosszabb forgatókönyv esetén sem kell tartani harci cselekményektől, hiszen a véres események eddig is ott zajlottak a határ menti térségben. És ha ezek a harcok ki is terjednének területileg, legfeljebb Kijevet veszélyeztetnék.

A másik ok gazdasági lehet. Sajnos az elmúlt nyolc év alatt a háború elementáris gazdasági, szociális, megélhetési problémákat okozott. Ez a két ok, a biztonsági és a gazdasági ellehetetlenülés tudná távozásra bírni az embereket.

Vannak olyan médiahírek, amelyek szerint a lakosság pánikszerű felvásárlásba kezdett, hatalmas készleteket halmoz fel alapvető cikkekből, az emberek hatalmas sorokban állnak a benzinkutaknál, teletankolják kocsijukat és kannákban is viszik az üzemanyagot. Ezzel kapcsolatban fanyar humorral szoktam megjegyezni, hogy az itteniek akkor se tudnák ezt megtenni, ha akarnák. Örülnek, ha van annyi pénzük, hogy kitartson a hónap végéig. Az emberek többségének semmilyen megtakarítása nincs.

Summázva, mi itt Kárpátalján korántsem éljük meg annyira pánikolva a fejleményeket, mint ahogy azt a média hajlamos tálalni.

A kárpátaljai magyarok mennyire érzik magukénak azt a vonalat, amit a kijevi hatalom képvisel? Tudnak azonosulni a központi célkitűzésekkel?

Erről nehéz őszintén beszélni. A hibridháború részeként is olyan időket élünk, hogy annak, aki Ukrajnában él és dolgozik, illetve tölt be pozíciót, annak nagyon óvatosnak és körültekintőnek kell lennie, amikor ezzel kapcsolatban véleményt akar megfogalmazni. Igaz ez a médiára is.

Mivel az ukrán és az orosz hatalom is igyekszik a média eszközeivel manipulatív módon befolyásolni a dolgokat, nagyon résen kell lennünk. Egyfajta öncenzúra is működik az ukrajnai médiában, és nem véletlenül. Négy televíziót zártak be, számtalan újságot lehetetlenítettek el. Az egyetlen bűnük az volt – a hivatalos kijevi indoklás szerint – hogy az orosz propagandát népszerűsítették. Olyan véleményt fogalmaztak meg, ami ellentmondott a hivatalos kijevi diskurzusnak. Ezért aztán, amikor véleményt fogalmaz meg azzal kapcsolatban, hogy esetleg mennyire miénk, vagy nem miénk ez a háború, akkor több mint óvatosnak kell lennie az újságírónak.

Nyilván merőben más a szituáció megítélése Kijevből vagy a kelet-ukrajnai térségből nézve. Ugyancsak máshogy látja a helyzetet egy odesszai lakos, vagy egy nyugat-ukrajnai ember is, ahol a legerősebb az ukrán nemzeti érzés. És természetesen másképpen látjuk a helyzetet Kárpátalján, amely egy toleráns, soknemzetiségű régió, ahol az egymás iránti tiszteletnek évszázados hagyománya van. A kárpátaljai magyarságnak az az érdeke, hogy az országban béke legyen. Sehol ne legyen konfrontáció, ne legyenek véres cselekmények, hanem béke, együttműködés, párbeszéd jellemezze a hétköznapjainkat.

Ugyanakkor azokkal a vádakkal kapcsolatban, hogy kárpátaljai magyarság nem tekinti magáénak, illetve másként látja a kelet-ukrajnai konfliktust azzal érdemes előhozakodni, hogy 2014 tavaszán a legelső kárpátaljai áldozata a kelet-ukrajnai harcoknak egy beregszászi magyar fiatalember volt. Ez azért elég beszédes dolog. És azóta tucatnyinál is több magyar anyanyelvű fiatal katona halt meg a kelet-ukrajnai fronton. Száz kárpátaljai illetőségű katona vesztette életét az öldöklésben, és a százból 13 magyar nemzetiségű. A kárpátaljai magyarság is kivette részét ebből a sajnálatos dologból.

Van egy még nehezebb kérdésem, ha már az előzőt is csak kellő öncenzúrával lehetett megválaszolni. Van-e valamilyen nyoma annak, hogy a kárpátaljai magyarok szolidaritást éreznének a kelet-ukrajnai oroszokkal?

(Kínosan nevet) Erről valóban nagyon nehéz, nem tudok beszélni, mert itt mindent, ami oroszbarát, ami esetleg toleranciát, együttérzést váltana ki az oroszokkal kapcsolatban, azonnal nemzetellenesnek bélyegeznek. Ezért mondanám azt, hogy nehezen találna egy átlagos, itt élő kárpátaljai magyar embert, nem beszélve a médiában dolgozókról, aki arra vállalkozna, hogy erről nyilvánosan elmondja a véleményét. Talán négyszemközt, egy pohár ital mellett igen, de nyilvánosan semmiképpen.  

Inkább arra fordítanám meg ezt a kérdést, hogy az oroszokkal szembeni elutasításnak, ellenséges hangulatnak, ami az ukrán politikát uralja, és ez a törvénykezésekben 2017 óta egyre markánsabban megmutatkozik, válogatás nélkül valamennyi kisebbség az elszenvedője.

Az oroszokkal szembeni ellenszenvet nagyon megsínyli a kárpátaljai magyar és a többi kisebbség is. Értjük, tudjuk és megértjük a magunk módján, hogy ez nem ellenünk irányul, de azt nem tudjuk elfogadni, hogy ezért a mi oktatási jogaink, anyanyelv-használati jogaink sérüljenek. Ezeket még a szovjet kommunista rezsim is biztosította a kárpátaljai magyaroknak. Alkotmányos jogokat tipornak el és nagyon fájlaljuk, hogy az európai közvélemény számára minden fontosabb, mint a nemzeti kisebbségek. Az egyetlen biztató dolog a kárpátaljai magyar közösség számára, hogy maga mögött tudja az anyaország, Magyarország támogatását.

Mi minden rendelkezésünkre álló eszközzel arról próbáljuk meggyőzni a kijevi hatalmat, hogy a kárpátaljai magyarság nem ellensége az ország- és nemzetépítésüknek. Nem ellenségként, hanem fontos államalkotó tényezőként kellene, hogy őshonos nemzeti kisebbségünkre tekintsenek. Senki sem utasítja el az ukrán államot, vagy az ukrán nyelvet. Gyakran kapjuk azt a vádat, hogy nem akarunk ukránul megtanulni. Ez nem igaz. A szeparatista vádak pedig egyenesen nevetségesek.

Az orosz-ukrán konfliktus eléggé elterelte a figyelmet a kárpátaljai magyarokról. A diszkriminatív nyelv- és oktatási törvények életbe léptetése továbbra is aktuális, nem?

Igen, nyilván elterelte. A központi ukrán médiában kevesebb támadás éri a kárpátaljai magyar közösséget, és ez annak tudható be, hogy most mindent visz az orosz-ukrán feszültség kérdése és annak kimenetele.

Ettől függetlenül nem változott semmi. Ha nem történik valami, akkor 2023-ban az elemi osztályok után, ötödik osztálytól a magyar iskolák a jelenlegi formájukban megszűnnek. Magyar órák ugyan csekély számban maradnak, de kérelmezni kell majd őket.

A nyelvtörvény vonatkozásában 2030-ig terjed ki az egyes passzusok életbe léptetése. Nagyon sok cikkely már most is életbe lépett, kivált a kultúra, a helyi közigazgatás, a kereskedelem terén. A médiát is egy erős ukránosítás tarolta le. Annyiban vagyunk kivételek, hogy egyelőre, 2025-ig a törvény nem vonatkozik az EU nyelvén megjelenő médiatermékekre, és a magyar az EU egyik hivatalos nyelve. De a törvényeket nem vonták vissza, azok életbe léptetése egy előre meghatározott menetrend szerint zajlik. Csak bizakodni tudunk, hogy lesznek olyan politikai változások az országban, a nemzetközi szinteken is, ami módosításokra sarkallhatja az ukrán kormányt.

Semmi rendkívüli dolgot nem kér a kárpátaljai magyarság, csupán azt, hogy azokat a nyelvhasználati jogokat, amelyek érvényben voltak 2017-ig, továbbra is élvezze.

Milyen forgatókönyvet vizionál? Mi lehetne az a kompromisszumos megoldás, amelyet Kijevben és Moszkvában is elfogadnak?

Hát ez az, amit a világ nagypolitikai vezetői is próbálnak megtalálni egyelőre inkább kevesebb, mint több sikerrel. Azért bízunk a diplomáciai rendezésben.

A Minszki Egyezmény az egyetlen olyan paktum, amit mindkét fél aláírt, igaz viszont, hogy egyik parlament se ratifikálta. Vlagyimir Putyin orosz elnök épp a héten lebegtette meg, hogy ha Ukrajna nem lép a minszki megállapodások életbe léptetésében, akkor nem fog a végtelenségig várni, és egyoldalúan elismeri a szakadár népköztársaságokat. Ez egyfajta politikai katasztrófához vezetne, hiszen azok a területek Oroszország részévé válnának. Kimondva-kimondatlanul tulajdonképpen most is így van, a szakadár köztársaságokban tulajdonképpen az történik, amit Moszkvában mondanak. Az újdonságot az jelentené, hogy Oroszország ezt közjogilag is felvállalná, érvényesítené.

Másfelől tudni kell, hogy Kijev azért nem tesz semmit a Minszki Egyezmény megvalósításáért, mert az oroszbarát kisebbséget leszámítva, Ukrajnában mindenki egyetért abban, hogy az nem előnyös az országnak, azt át kell írni. A kijevi kormány csak azért írta alá 2014-ben az elsőt, illetve 2015-ben  a másodikat, mert a kelet-ukrajnai konfliktusban nagyon rosszul állt az ukrán sereg szénája. Arra jó volt, hogy a totális háború veszélye elhárult, tűzszünetet kötöttek, visszavonták a fegyverzetet, létrejött a semleges zóna, csak szórványossá ritkultak a harcok. Kijev azért nem siet megvalósítan a politikai részét, mert azzal gyakorlatilag alkotmányba foglalt önrendelkezési jogokat kellene biztosítani a két népköztársaságnak. Helyi szinten a politika irányítása nyilván orosz kézben maradna, és ezzel befolyást tudnának szerezni az ukrán nagypolitikában is. Természetesen nem érdeke sem Kijevnek, sem pedig nyugati partnereinek, hogy Ukrajnában legitim módon megerősödjön az orosz, moszkvai vonal.

Az ukrán lakosság többsége is elutasítja a minszki megállapodást, mert érzik, hogy ez egyfajta politikai kapitulációja lenne Ukrajnának. Moszkva ezért erőlteti, Kijev ezért visszakozik. A Nyugat próbál közvetíteni, de nyilván a Nyugat is a saját érdekeit tartja szem előtt. Zsákutcában vagyunk, nem hiába toporog ez a folyamat két éve. Most Moszkva egyfajta ultimátumot intézett a világnak és Ukrajnának a népköztársaságok lehetséges elismerésével.

És akkor visszatérve, mégis mi lehetne a kompromisszumos megoldás?

Jelenleg nem látok ilyent. Szakértők szerint Ukrajna nem lesz rövid időn belül a NATO tagja, mert a tagországok között is nagyon eltérőek a vélemények Ukrajna kapcsán. Másfelől ott vannak Oroszország biztonságpolitikai követelései. Talán az lehetne egy megoldás, ha Ukrajna valamilyen semlegességet kapna valamennyi fél részéről, a szuverenitását, a területi integritását és egységét megőrizve. Az lehetne egy megoldás, ha a finn modell alapján a Nyugat egyfajta semlegességet garantálna Moszkvának Ukrajna kapcsán, és ezt olyan feltételek mellett kapná meg Ukrajna, hogy azt Kijevben is el tudnák fogadni, az ukrán politikum ezt nem élné nem veszteségként. De jelenleg erre valós törekvést sajnos nem látunk a NATO többségének részéről. Minden más forgatókönyv esetén ez a konfliktus megmarad, parázslik, bármikor elég egy szikra, hogy fellángoljon.