Megszólalt a héten a pozsonyi Új Szóban a kárpátaljai Trill Zsolt, a budapesti Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művésze és az ukrajnai háború kapcsán „feldúlt lélekkel” interjút adva Szabó G. Lászlónak, bár nem biztos abban „hogy ebben a végtelenül szorult helyzetben, amelybe ez az álságos világ belenyomta az emberiséget, kell-e nekem véleményt formálnom”, mégis úgy érzi, nem szabad hallgatni. „Lehet, hogy naiv vagyok, – mondja, majd hozzáteszi – mégis úgy érzem, Gandhi hozzáállásával, gondolkodásával kellene megoldani ezt a szörnyű helyzetet.” Javaslata is van, magától értetődő: „azt mondom, inkább beszélgetni kellene, minél gyorsabban megbékélni egymással, elfogadni a másikat, nem pedig terrorban tartani.”

Néhány napja kollégánk jóvoltából olvashattuk azt a Dunda György ungvári újságíróval készült interjút, amelyben a Kárpáti Igaz Szó lapigazgatója beszámolt arról, hogy miközben Kárpátalján a mindennapokat a légiriadók és a háború áldozatainak temetései jellemzik, a régió pedig kezdi elérni a háborús övezetekből menekülők hatalmas száma miatt a befogadóképessége határát, miként írta át a putyini agresszió az itteniek életét. A lélekbemarkoló, Mondjatok érettünk egy imát!  címmel megjelent beszélgetésből az is kiderült: a jóval több, mint 200 ezer menekült érkezése nyomasztóan hat az itt élőkre. Viszont az is tény, hogy a kezdeti pánikhangulat csillapodni látszik és egyelőre zavartalan az élelmiszer- és üzemanyag-ellátás.

Úgy vélem, arról, miként alakulnak a helyi viszonyok, hogyan hat az itteni magyar közösségre a háború, illetve vajon változni fog-e a viszony ukrán és magyar között Kárpátalján nem fölösleges egy más nézőponton keresztül is bepillantást nyerni. Például egy érzékeny művészember szemszögéből, akit a munkája ma már a budapesti Nemzeti Színházhoz köti, de soha sem szűnt meg kárpátaljainak maradni, és ez az érzelmi kötelék számára kulcskérdés. Mert családjának nagy része, férfiak, nők, gyerekek ma  is ott élnek. Van kikért izgulnia, kikben tartani a lelket. Édesanyja pedig most nála vendégeskedik Budapesten, de a szíve már nagyon húzza haza.

Ezért most egy olyan konfessziót szeretnék az olvasóink figyelmébe ajánlani, amelynek vallomástevője, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Színház egyik alapítója és máig annak is a tagja, pályafutása pedig a kezdetektől fogva napjainkig összefonódott az intézményalapító-rendező Vidnyánszky Attilával.

Ő Trill Zsolt, a számos rangos állami és szakmai díjjal kitüntetett színészünk, aki megannyi színházi és filmes alakításával szolgált rá az elismerésekre, és eközben soha se feledkezett meg arról, hogy honnan vétetett. Ő szívvel-lélekkel ragaszkodik szűkebb pátriájához és az ottani magyar lét gondjai határozzák meg a mindennapjait. Amúgy pedig hadd jegyezzem meg azt is, hogy ő az, akivel nemsokára, mint a már életében legendává nemesedett tragikus sorsú Erőss Zsolt hegymászót alakító címszereplővel találkozhatunk a bemutatásra váró, Csoma Sándor által rendezett, Magasságok és mélységek címet viselő nagyjátékfilmben.

A Sötét lesz a jövő Kárpátalján címmel az Új Szóban megjelent beszélgetés bevezetőjeként a felvidéki Szabó G. László röviden vázolja azt az imponáló díjesővel is fémjelzett életpályát, mely egy ezerlakosú Borzsova menti zárt magyar községből indult, és amelynek mostani csúcsán az 50. születésnapját jövő héten ünneplő színművész eljutott oda, hogy ma a szakma és a közönség is az egyik legtehetségesebb magyar színészként tiszteli.

„Sárosorosziban született, ott végezte az általános iskolát, érettségit két faluval odébb, Nagymuzsalyban szerzett. Onnan felvételizett 1989-ben a kijevi színművészeti főiskolára. Kárpátalja akkoriban már valósággal éhezett a magyar nyelvű profi társulatra, amely aztán 1993-ban Beregszászon meg is alakult. Így lett az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház egyik alapító tagja Trill Zsolt, aki néhány társával együtt, követve a teátrum igazgatóját, művészeti vezetőjét és rendezőjét, Vidnyánszky Attilát, előbb Debrecenben játszott, 2013-ban pedig a Nemzeti Színház tagja lett.”

Nemrég, közvetlenül az orosz invázió előtti álhadgyakorlatos fenyegető bizonytalanság napjaiban, hatalmas visszhangot váltott ki az a Trill Zsolttal és a szintén Kárpátaljáról származó feleségével, Szűcs Nelli, Jászai Mari-díjas színművésznővel készül kettős interjú, melynek egy pontján, a pattanásig feszült akkori helyzetre reflektálva a férj így nyilatkozott: a felelősség mindkét felet terheli, „nem lehet egyértelműen az oroszokat hibáztatni a kialakult helyzetért, mert Ukrajna ’belehúzta magát ebbe’. Harminc év alatt nem tudott az ország kinevelni olyan vezetőt, aki az emberekkel törődik.”

Annak tükrében, hogy azóta tragikus fordulatot vettek a történések, természetes volt, hogy az interjúkészítő, erre a kijelentésre hangsúlyosan fókuszált, rákérdezve, vajon fenntartható ma is ez a kettős felelősségre utaló álláspont?

Trill Zsolt ezúttal árnyaltabban és persze óvatosabban is fogalmaz: „Nem vagyok biztos benne, hogy ebben a végtelenül szorult helyzetben, amelybe ez az álságos világ belenyomta az emberiséget, kell-e nekem véleményt formálnom. Ugyanis lassan elérünk oda, hogy nem lehet véleményt mondani. Ha másképp gondolkodsz, abban a pillanatban megbélyegeznek. A szomszédod, a kollégád, bárki. Ha nem azt a trendet követed, amelyet ő képvisel, könnyen megkeseríti az életed. Ezért azt mondom, inkább beszélgetni kellene, minél gyorsabban megbékélni egymással, elfogadni a másikat, nem pedig terrorban tartani.

Harminc évet leéltem Kárpátalján, a szabad Ukrajnában, mégsem mondhatom el, mire gondolok. Legyen elég annyi, hogy ez a három évtized nem az ukrán népnek, hanem az összes ukrán vezetőnek az elhibázott lépeseit tükrözi. Harminc év alatt az ukrán vezetés csak arra figyelt, hogy jól megtömje a zsebeit. Hogy közben mi történik a kisebbségekkel, az egyáltalán nem érdekelte őket. Semmit nem adtak nekünk azon a nyomorúságos fizetésen kívül, ami annak idején 10 ezer és ma is csupán 30-40 ezer forintnak felel meg. Istenemre mondom, semmit nem kaptunk tőlük. Még ígérni sem tudtak. De még a színházunkat, a kultúránkat sem támogatták. A társulati buszunkat is a magyar államnak köszönhettük.”

Arra kérdésre viszont, hogy „Meg tudja ítélni, ki az első számú vétkes a mai háborús helyzetben?” temperamentumosan mindenkit kioszt:

„Ebben mindkét fél vétkes, sőt az amerikai, de még az európai is. Mindenki sáros. Az orosz népet is végtelenül sajnálom, és az ukránt is. Nincs nekem semmi bajom az ukrán emberekkel, Nagymuzsalyban nyugalomban éltünk egymás mellett. Nem azt mondom, hogy minden rendben Ukrajnában, mint ahogy Oroszországban sem, de ne lőjék egymást oroszok és ukránok. Ne haljon meg senki.

Lehet, hogy naiv vagyok, mégis úgy érzem, Gandhi hozzáállásával, gondolkodásával kellene megoldani ezt a szörnyű helyzetet. Ha az egész világ folyamatosan a békéről papol, miért gyártanak fegyvereket?”

Trill Zsolt fia tizennyolc éves, tehát katonaköteles. A „ha Kárpátalján élne” felvetésre a riposzt nem kevésbé érzelemdús:

„… haza nem engedem! Azért, mert egy ember villog ezen vagy azon az oldalon, az én gyerekem haljon meg? Vagy én pusztuljak el? Végiggondolják valahol Európában, hogy van egy történelem, történelmünk, és úgy kell elfogadnunk, ahogy most van? Évszázadok óta ott állnak a templomaink, ott vannak a sírjaink, ott fekszenek a halottaink, ott a földünk, a szőlőnk, ott terebélyesednek az almafáink, és folyamatosan azzal ijesztgetnek bennünket, hogy éjszakánként bekapcsolják a légiriadót. Hogy a félelem által kezdjünk el gyűlölni valakit, aki a közelünkben van. És a rengeteg álhír! Odesszai menekültekkel beszélt nemrég a feleségem. Azt mondták nekik otthon, hogy ne jöjjenek Magyarországra, mert a magyarok nem segítenek nekik. Micsoda hazugság! Gusztustalan az egész.”

Viszont az épp nála tartózkodó édesanyja hazakészülődését nem tudja, nem is akarja megakadályozni. Mert világos számára az, hogy egy ilyen sorsdöntő lépést a felelősségtudat motivál:

„Mert miért ne menne vissza, ugye? Az egész életét ott élte le. Nekünk, a gyerekeinek és az unokáinak akarja megőrizni, megmenteni azt, ami ott van, amit az élete során megteremtett. Végtelenül erős asszony. Sok mindent átélt már, megoldott, tud vigyázni magára, és az otthoniak felügyelete alatt lesz. Apám ott van eltemetve. Ez nem a dicsekvés vagy a nagyképűség időszaka. Nem erről van szó. Hazamegy és vigyáz a dolgainkra. Ott a múltunk, a jövőnk is, ami végtelenül sötét lesz. Ott, ahol agyonlőnek egy diplomatát az utcán, mert megvádolják azzal, hogy oroszbarát, nagy a baj. Hagyjanak bennünket együtt élni, mert mi eddig is jó viszonyban éltünk együtt. Zsidókkal, svábokkal, cigányokkal, ruszinokkal, ukránokkal, oroszokkal, románokkal. Csodálatos emberek vannak köztük is.”