Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Matl Péter, a szűkebb pátriáján kívül is ismert, elismert kárpátaljai szobrászművész és A háborút nem lehet fehérre mosni címmel megjelent interjújában arról vall, hogy a vészterhes időkben is makacsul kitart, munkácsi otthonából a háború sem űzheti el.

A Novák Mikóssal folytatott beszélgetéséből azt is megtudjuk, hogy „a Vereckei-hágón emelt honfoglalási emlékmű, valamint az Ópusztaszeren, illetve a Sátoraljaújhelyen, a kálvárián álló turul alkotója három menekült családot fogadott be, és a háború alatt is dolgozik. Fájdalmát egy angyalszoborba öntötte.”

 „Szobrai állnak Magyarország több városában, Ukrajnában, Szlovákiában, Csehországban, Ausztriában, Svédországban, Franciaországban, Németországban, Japánban, Brazíliában és az Amerikai Egyesült Államokban. Legismertebb munkái a magyar honfoglalás millecentenáriumára emelt Vereckei emlékmű, az ópusztaszeri Nemzeti Összetartozás Emlékműve, a Sztálini terror munkácsi áldozatainak állított alkotása. (…)

Fával, kővel, fémmel dolgozik. Ihletője a magyar múlt. Formanyelve sokszínű és ötletes. Munkáit természetes, organikus formák, jelképiség, érzelmi gazdagság jellemzik. 1985 óta önállóan állít ki. Nemzetközi, országos szobrász művésztelepek és szimpóziumok résztvevője. Művészetszervezői munkássága jelentős. Kárpátalján 2013-ben megalapította a Pro Arte Munkács művészeti civil szervezetet, amely a nemzeti identitás megőrzéséért, a helyi magyarság megmaradásáért dolgozik, kiállításokat, nemzetközi szobrásztáborokat szervez.”

Jankovics Marcell, a Nemzet Művésze méltatta az alkotásait főként fából, kőből és bronzból készítő Matl Pétert 2019 májusában, amikor a Munkácson élő szobrászművészt kiemelkedő jelentőségű művészeti munkájáért a Magyar Művészeti Akadémia Nagydíjával jutalmazta.

A köztéri szobrai mellett díszkutakat és templomi oltárokat alkotó, szűkebb pátriája, Kárpátalja iránt elkötelezetten tenni akaró és tudó művészembert, akinek A háborút nem lehet fehérre mosni címmel a Magyar Nemzetben minap megjelent interjúját kívánom ezúttal az olvasó figyelmébe ajánlani, majd két évtizeddel ezelőtt volt szerencsém megismerni, amikor 2003 decemberében, a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola névadó ünnepségén Mádl Ferenc államfő megbízásából átadhattam neki a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét.

Máig nem felejthető számomra az akkori találkozásom nemcsak Matl Péterrel, aki az első kárpátaljai magyar alkotó volt, aki ilyen magas magyar állami kitüntetésben részesült, hanem hallatlanul rokonszenves családjával. Feleségével, a még szovjet időkben megismert örmény színésznővel, Sziranus-szal, akit az élet véletlenül sodort Munkácsra, és aki nem csupán elfogadta, hanem magáévá is tette a magyar kultúrát, illetve két fiával, Árpáddal és Szilárddal, akiknek, mint megtudtam, a korábban magyarul egy kukkot sem tudó édesanyjuk mindig magyarul énekelt és mondott mesét. Persze ez a hozzáállása egy pillanatig se jelentette azt, amit egy korábbi interjújában férje elismerően megjegyzett: „természetesen a tudata máig örmény.”

Most is visszacsengenek bennem a rangos magyar állami kitüntetést szerényen és alázattal elfogadó szobrász akkori köszönő szavai, amelyeket utóbb a helyi sajtó számára is elmondott: „A kitartás, az akaraterő, a folyamatos szellemi megújhodás volt az, ami erőt adott, hogy itthon maradjak meg magyar alkotóművésznek. S ha ezt kitüntetésre érdemesnek tartják, akkor nagyon szépen köszönöm. Jó érzés ez és külön öröm a családom számára is. Amikor átvettem a kitüntetést, belül éreztem, hogy ez csapatmunka eredménye, s nem egyedül az én érdemem. Mert közrejátszott ebben számos „segítő” is, akik végigkísérték eddigi életemet: elsősorban szüleim és a családom, majd tanáraim, s végül, de nem utolsósorban azok, akik engem tiszteltek meg megbízásaikkal, így mindenekelőtt a KMKSZ és a római katolikus egyház.”

A most megjelent interjú készítője, Novák Miklós mindössze három éve jó ismerőse a munkácsi születésű és szeretett városát semmilyen körülmények között elhagyni nem szándékozó vérbeli lokálpatrióta Matl Péternek. Novák 2019 júniusában ismeretlenül kereste fel, és ő egyből baráti jobbot nyújtott neki, majd és elkísérte a Vereckei-hágóra, ahol a művész talán legfontosabb, de mindenképpen legismertebb alkotása, a millecentenáriumi honfoglalási emlékmű áll.

Az akkori dialógusuk nyomán kapcsolatuk barátsággá nemesedett, így természetes volt, hogy már rögtön az Ukrajna elleni orosz agressziót követően, a háború kitörésének első napján felhívta őt, majd utóbb hosszas beszélgetést folytatott vele, melynek eredménye a most ismertetetésre kerülő kérdezz-felelek.

Sokatmondó már rögtön kettőjük beszélgetésének az indítása, hisz az érdeklődő partner Matl Pétert az alkotóműhelyben érte el.

Mint elmondta, korábban rengeteg kérésnek, felkérésnek kellett eleget tennie és így belső késztetésből fakadó alkotásra kevés volt az ideje. Aztán hozzáteszi: „a háború szomorú apropót kínál ennek a mulasztásnak a pótlására. Reggelente bevásárlok, amit tudok, amit kapok, majd több órát a műhelyben töltök. Meg is született az első alkotásom. Még nem adtam nevet neki, de egy szomorú, magába forduló angyalt ábrázol.”

Most, amikor százezer számra keltek útra a háború borzalmai elől menekülők, köztük megannyi kárpátaljai magyar is, a 61 éves szobrász határozottan jelentette ki, meg sem fordult a fejében, hogy elhagyja az otthonát:

„Ahogy eddig, eztán sem megyek sehova. Ide köt az őseim emléke, a hely szelleme. Ellenkezőleg, én fogadtam be három családot, szám szerint tíz főt. Sohasem gondoltam volna, hogy a több generációra visszanyúló családi otthonomban, amit apránként vásároltam vissza, egyszer majd ukránok lelnek menedékre. Az utolsó pillanatokban hagyták el Kijevet, illetve Harkovot. Az anyósom és a feleségem nővére így is ott ragadt Harkovban. Szörnyű dolgokat mesélnek. Ma reggel például, miközben az emberek vízért álltak sorban, becsapódott egy rakéta, több ember életét követelve. Borzalmas, ami történik.”

A folytatásból ezt követően kiderül, Matl Péter mélyen pacifista, elítéli a háborút. Amit elmond, az önmagáért beszél:

„Olykor az ukrán állam is megkeserítette az életünket, szinte minden egyes határátlépés vegzálással járt, a nacionalisták gyakran ragadtatták magukat túlkapásokra, de erre az agresszióra egyszerűen nincs épeszű magyarázat. Ráadásul két háború zajlik. Az egyik a harctereken, a másik pedig a médiában. Bármennyire is próbálják, a háborút egyszerűen nem lehet fehérre mosni.”

Ezt követően a saját tapasztalatai alapján cáfolja azokat az orosz hírhamisító propaganda terjesztette híreket, miszerint Kárpátalján a menekültek zaklatják a helyi lakosságot. Ő is, mint bárki más, aki ezekben az embert próbáló napokban az otthonukat elhagyók tömegeivel szembesül e tájakon, úgy látja, épp az ellenkezője történik annak, amit a Kreml fura ura, Putyin hirdetett, amire számított.

„Lehetnek elszigetelt esetek, ám sokkal inkább az jellemző, hogy az emberek segítenek egymásnak.” – mondja, majd megfogalmazza a háború egyik velejáróját: „Talán nagy szavak, de ezekben a napokban születik meg valójában az ukrán nemzet.”

A minden körülmények között a helyben maradást választó, emberségből és művészi helytállásból egyaránt példát mutató Matl Péter végül köszönetet mond azért, hogy ebben a példátlan helyzetben Magyarország lenyűgözően imponáló segítséget nyújt Kárpátalja lakosságának – s nem csak a magyaroknak:

„Szinte már a háború kitörését követő órákban megjelentek Kárpátalján a Magyarországról érkező humanitárius szállítmányok. Mindenki élvezheti ennek az áldását, magyarok, ukránok, ruszinok, itt élők és menekültek egyaránt. Elsősorban tartós élelmiszerre, mindenekelőtt lisztre és üzemanyagra van szükség ezekben a napokban, hiszen a menekültáradat miatt több tíz-, sőt talán százezer fővel megduzzadt Kárpátalja lakossága.”