Megszólalt a héten a Válasz Online-ban két erdélyi magyar doktorandusz, Majoros Péter és Szabó Zsolt, akik kötelességüknek érezték, hogy határozottan tiltakozzanak egy, a portálon korábban megjelent cikkben foglaltak miatt, melynek szerzője, a magyarhoni evangélikus esperes, Homoki Pál az ukrajnai háború kapcsán nyíltan revíziós szcenáriót is lehetségesnek tartott. Homoki felelőtlen okfejtésével kapcsolatosan, melyet a lap hasábjain a Frankfurter Allgemeine Zeitung volt szerkesztője, Georg Paul Hefty is élesen bírált, a doktorjelöltek kifejtették: a lelkész által vázolt „egyik út roppant problematikus, ha nem egyenesen vérlázító. A második pedig nem járható, nem járandó”. Azt is rögzítették: „Ne legyen kétség afelől, hogy a Válasz Online-t – s így Homoki úr írását is –  a magyar nemzetpolitika rosszakarói is olvashatják és Homoki úr írása kapcsán igazolva érezhetik delíriumos gyűlöletük szülte akcióikat.”

1. A Pesti Srácok március 14-én terjedelmes cikkben népszerűsítette a legolvasottabb orosz bulvárlap, a Komszomolszkaja Pravda ide kattintva elérhető, Ukrajna jövőjével foglalkozó elemzését, melyet a putyini propaganda lap az ország potenciális felosztását ábrázoló térképpel is kiegészített. A háború utáni világot találgató Tényleg kínálgatják nekünk Kárpátalját az oroszok? című cikket ismertető Vésey Kovács László külön kiemelte, hogy azt „nem az ukrán meg nyugati propagandában körbejáratott „meghiúsult villámháború”, illetve „Putyin elszámolta magát” fejlemények hívták életre, hanem a háború első hete után látott napvilágot.” Ehhez hozzátette: „az is érdekes, hogy a konfliktus másik felére összpontosít, mint amivel mi találkozunk rendszeresen. Az európai sajtó, az ukránpárti híradásokra támaszkodva, kizárólag az orosz hadsereg kegyetlenkedéseiről és civilek elleni támadásairól számol be, itt a videókban viszont a Donyec-medencéből 2014 óta elmenekült, hazatérni vágyó emberekről (a Pesti Srácok kiemelése – n. n.), az ukránok fosztogatásairól és az orosz hadsereget felszabadítóként fogadó orosz lakosságról van szó.” 

Cikkismertetését Vésey Kovács így folytatta: „Az eddigi Ukrajna nem fog többé létezni, az ország politikai térképének átszabása elkerülhetetlen”. Meg is magyarázta, hogy ennek a többvariációs „átszabásnak” van egy bennünket közvetlenül érintő változata is: az orosz újságból származó és a Facebookon „mindenki által osztogatott térkép Kárpátalját Magyarország leendő részeként, pontosabban protektorátusaként mutatja”.

2. A Mandiner Kárpátalja visszatérhet? címmel, melyet a Felvidék.ma is közreadott másnap, a nemzeti ünnepünk napján ajánlotta az olvasói figyelmébe Szász Péternek, a Depositum Katolikus Hitvédelmi Oldal főszerkesztőjének írását, mely „Kárpátalja visszatérésnek módját és valószínűségét elemezte.” Az ismert katolikus apologéta és hitvédő ebben kifejtette: „Ha Oroszország feltétel nélküli megadásra kényszeríti tönkreverve Ukrajnát (amire igen nagy a sansz), elcsatolja Újoroszországot, és a maradékot is legalább kettő különböző, orosz függésben lévő köztársaságra (a tényleges Ukrajnára és Halicsra) felosztja, kéne lobbizni egy egész Kárpátaljára kiterjedő népszavazásért.” Eszmefuttatását Szász így foglalta össze: „ha egy népszavazásra kerülne sor, az odatelepült oroszok és ukránok jelentékeny része is Magyarország mellett döntene. Esélyt látok rá, hogy egy ilyen helyzetben a lakosság többsége a Magyarországhoz való visszacsatolás mellett döntene. (A cigányok és zsidók meg pláne ideszavaznának. Szerintem a kevés német, tót és rumén kisebbség is.)”

Sajnos ilyen és ezekhez hasonló „helyzetértékelések” megjelenése és népszerűvé válása idején engem már meg se lepett, hogy alig két nappal később az évek óta oroszbarát politikához szoktatott magyarhoni kormánypárti szimpatizánsok valósággal földbe döngölték Novák Katalin leendő államfőt és a veterán fideszes Németh Zsoltot, amiért Oroszországot tették felelőssé az Ukrajna elleni háborúért.

A reakciók Novák Katalin esetében a „csalódtam”-tól a „kinek nyal ez a poszt?”-ig terjedt, de olyat is vágtak e fejéhez a Facebookon megosztott mondatáért, hogy „Novák, miért hazudsz? Miért szólsz bele olyanba, amihez nem értesz? Véded a gyilkos ukrán nácikat?!” vagy „Kisanyám, ha te ezt így látod, akkor nem sok keresnivalód van a köztársasági elnöki székben!”

Németh Zsoltot a „Ruszkik haza! Legyen béke!” bejegyzéséért érte számos hívének dühös támadása. Volt olyan, aki e poszt miatt teljesen elfordult a fideszes politikustól és azt írta „Ha ezt nem törli 10 percen belül, elfelejthetik az én és a feleségem szavazatát.” Más még tíz percet sem adott neki: „Én már törlöm is önt. Pá pá.”

E fékeveszett gyűlölködés csúcsra járatódása idején megelégedéssel olvashattam, hogy egy, a zavarosban halászni akaró veszélyes eszmefuttatást, melynek a Válasz Online adott teret minap két erdélyi doktorandusz szedte ízekre és zúzta porrá. Majoros Péter és Szabó Zsolt, a kolozsvári egyetem, illetve az ELTE doktorjelöltjei Homoki Pál soltvadkerti evangélikus esperesnek a Trianon átka a külpolitikai kényszerpályánk, de vannak kiutak címmel megjelent, leplezetlenül revíziós jövőképet is felvázoló írásáról mondtak megsemmisítő bírálatot.

Homoki Ukrajna orosz lerohanásának apropóján arról értekezett, hogy Trianon óta folyamatos kényszerpályán mozgunk, amelyről azonban több módon is letérhetünk, már amennyiben „lesz-e, lehet-e valaha más a magyar külpolitika?” Úgy látja, „elégedetlenségünk csillapítására két út áll előttünk.

Mint írja: „Az első szerint általános gazdasági jólétből fakadó következményként megbékélünk a kialakult történelmi szereppel és egyszerűen feladjuk elégedetlenségünket.”

A másik opció „az erősödés és várakozás akár évtizedekig tartó útja. Mind magasabb gazdasági prosperitás, közben várakozás a megfelelő diplomáciai környezetre, majd nemzetegyesítés. Hihetetlennek, tűnik, de, mint látjuk, bizonyos időközönként minden nemzetközi egyezmény és garancia ellenére képes a világ kifordulni a sarkából. Ez az út türelmet és évtizedes, minden politikai oldalra kötelező stafétaátadást követel meg a mindenkori magyar vezetéstől, és a határon túli magyar kisebbség teljes körű támogatását és védelmét az asszimilációval szemben.”

„A gondolatára is feltámadna a kisantant” – erdélyi magyar válasz a „nemzetegyesítő tervre” címmel közreadott válaszreakcióban az erdélyi tudósjelöltek előbb részletekre terjedően és cáfolhatatlan érvekkel mutatnak rá, hogy a magyar külpolitika számára a trianoni problémaköteg bár fájó, inkább adottság, mintsem kényszerpálya. A magyar kormány pedig ennek a realitásnak a tudatában cselekszik, ezt hivatott szolgálni a „virtuális nemzetegyesítés”.

Ugyanakkor kifejtik: „az első út magában rejt egy értelmezési keretet a külhoni magyarságról, mely egyben szomorú és dühítő is. Eszerint a külhoni nemzettársak úgy vannak bemutatva, mint saját véleménnyel nem rendelkező, a magyarországi külpolitikának teljes mértékben alárendelt, a tárgyalóasztalnál valamiféle alkudozásra használt kártya, vagy egy népességfogyás ellen felhasználható amorf pótlékmassza.”

Ha az egyik jövőkép felvázolása már önmagában nem lenne eléggé vérlázító és potenciális Kis-Antant feltámasztó okfejtés, Homoki a másik út felvetésével már tényleges aknatelepítésre adta a fejét – derül ki a folytatásból. Erről a gondosan csomagolt hagymázas elképzelésről kifejtettek közül csupán két beszédes részletet idéznénk. 

Az első aligha igényel kommentárt. 

„Amit a második útnak nevezett projekttel Homoki javasol „nemzetegyesítés” címszó alatt, az a revízióra való hosszú előkészület – virágnyelven előadva. Azt tegyük is félre, hogy mennyi lehetőség van a XXI. században ilyesféle a teljes politikai spektrumot átfogó kompromisszumos terv vagy doktrína titokban tartására vagy, hogy már magának a tervnek milyen kényszerpályái lennének. Azt is érdemes hagyni, hogy egy ilyen tervvel nyilvánvalóan páriává válnánk a nyugati világban és a tízmilliós Magyarország, a tizenöt milliós magyar nemzet diplomáciájának kellene szembe néznie a közel 80 milliós szomszédságunk diplomáciájával (Ausztriával nem számolva, pedig az Őrvidék!…)”

A másik passzusból kitűnik, hogy Homoki elképesztő jövőtervezésének egyik sarkalatos pontja az, hogy mint lehetőséggel, számol a szomszédokat „magunk mögött hagyó gazdasági többletteljesítménnyel”, viszont eszébe se jut az, amit ma Mariupol, Csernyihiv és Kijev kapcsán, mint rémisztő valóság, bárkiben joggal felötlik.

Íme, ez ügyben miként érvelnek a doktoranduszaink:

„Amikor azt állítja, hogy a szomszédos államokat lehagyó gazdasági teljesítménnyel még adós Magyarország, akkor egy ilyen projekt kapcsán csak szeretnénk jelezni, hogy az összes szomszédos állam egyesített gazdasági tevékenységét kellene magunk mögött hagyni. A gondolat is abszurd. Mégis egy gondolatfoszlány, hogy ennek ma miképpen kellene kinéznie: nagyobb magyar GDP-re lenne szükség, mint amivel Svédország vagy Lengyelország büszkélkedik. Ilyen terv kivitelezhetetlen, ilyen elvárást a jövő magyar külpolitikájával és gazdaságpolitikájával szemben nem lehet támasztani.

Ám van itt más gond is. Mégpedig a háború. Kétséges, hogy a „nemzetegyesítést” más államok segíteni fogják-e azzal, hogy területeket engednek át… Az ország geopolitikai védhetősége kapcsán is felvetődhetnének kérdések, a létszámbeli fölény kapcsán is ráncolhatnánk a szemöldökünket, de ha bármilyen nemlétező ok folytán mégsem válna Magyarország megszállttá egy ilyen konfliktusban, a Magas-Tátrát vagy az Erdélyi-szigethegységet meghódítani közel lehetetlen küldetés.”