Megszólalt a héten az Új Szóban az egykori főszerkesztő, a szlovákiai magyar újságírás tekintélyes személyisége, Szilvássy József, aki szembesülve a nemrég létrejött egységes felvidéki magyar pártnak az immár a létét fenyegető friss nyilatkozatháborúval, az Egy út áll előttünk című véleménycikkében féltően óvni és egyúttal figyelmeztetni akart: „úgy tűnik, a főszereplők nem tudatosították, hogy önmérséklet és kompromisszumkészség, vagyis kellő politikai érettség nélkül a Szövetség egyhamar összeomolhat.”

Szilvássy úgy próbál a politikusok józan eszére apellálni, hogy felidézi az elmúlt száz esztendő mérföldköveknek bizonyuló kulcsmozzanatait és azok tanulságait: „Háromszor határoztak úgy kisebbségi létünk egy évszázada alatt a politikusaink, hogy a további rivalizálás helyett egységes magyar pártot hoznak létre. Mai utódaik okulhatnának az első két döntés okaiból és tanulságaiból.”

„Amíg Ön a karácsonyi maradéktól és plusz kilóitól próbált megszabadulni, addig a nemrég alakult Szövetségben egy olyan hisztéria bontakozott ki, ami arra mutat rá, mennyire nem bíznak egymásban a felek. Az egész ott kezdődött, hogy Jakab Elemér, a Híd Ung-vidéki főmuftija bekerült a párt országos tanácsába. Egy töltelékhír hirtelen megrengette a pártot. Mily meglepő.”

Ezekkel az ironikus szavakkal fogalmazta meg a komáromi Bumm portál hírmagyarázója, Takács Gábor lesújtó véleményét arról a hatalmas sajtóvisszhangot kapott, indulatoktól és kölcsönös lejáratásoktól sem mentes legfrissebb nyilatkozatháborúról, mely immár az ősszel megalakult egységes felvidéki magyar párt fennmaradását is veszélyezteti. A jelek arra mutatnak, hogy amikor nemrég azt tettük szóvá egy lármafa gyújtásnak szánt cikk ismertetésével, miszerint „mintha egy szétesés előtt álló párt kommunikációját figyelnénk”, a lesújtó diagnózisban nem volt semmi túlzás, sőt…

A szlovákiai magyarok által régóta várt, a megmaradás és megtartatás egyetlen esélyét jelentő egységes érdekképviselet létrehozásának öröme sajnos tiszavirág életűnek bizonyult; az, hogy tizenkét év után újra egységes magyar pártja van a Felvidéknek csak rövid ideig adhatott okot az elégedettségre. Ugyanis a konfliktusok, melyek rácáfoltak az MKP, a Híd és az Összefogás összeolvadásával létrejött új párt megalapításának pillanataiban tett optimista nyilatkozatokra, már néhány hét elteltével megjelentek.

Az első viszály forrása a Szövetséget alakító három platform között a közelgő magyarhoni választásokhoz való viszonyulás kérdése volt. Ez ügyben a pártelnök Forró Krisztián előbb nagyon bölcsen nyilatkozott kijelentve: „nem terveznek bekapcsolódni a magyarországi választási kampányba”. Viszont azzal, hogy Berényi József, az MKP platformjának elnöke december elején a csoport közösségi oldalán, egy videóüzenettel nyíltan e vállalás ellenében foglalt állást, szelet vetett és vihart aratott. Ráadásul Berényinek követői is akadtak, sőt maga a pártelnök is utóbb már feladni látszott a korábbi kiegyensúlyozott álláspontját, ami ingerült reakciókat szült a Szövetség Híd-platformjának elnöke, Rigó Konrád részéről.

A kölcsönös bizalomhiányról tanúskodó, sajtóban történő üzengetés szintet akkor lépett, amikor Berényi az egységpárt létrejöttének sine qua non-ját, a platformok létét kérdőjelezte meg egy karácsony előtti interjújában. Erre azonnal egymásnak ugrottak a magyar párt politikusai. Az ügyben egyet kell értenem azzal a felvidéki elemzővel, aki így fakadt ki keserűen az újabb lövészárokásás kapcsán: „Az egyes platformok között fennálló értékrendbeli különbség nem újdonság. Ami változás, hogy immár nyilvánosan teregetik ki a szennyest, és ahelyett, hogy házon belül oldanák meg problémáikat, megy az üzengetés. A választópolgár pedig csak a fejét fogja, hogy hogy lesz ebből erős magyar képviselet.”

Aztán szilveszter előtt bekövetkezett az újabb front nyitása a felek között, ismét a nagy nyilvánosság előtt. Ahelyett, hogy a platformok a vitás kérdéseiket a párton belül rendezték volna, az MKP-platform már káderezésbe fogott kifogásolva az amúgy valóban vállalhatatlannak tűnő hidas Jakab Elemér jelölését a párt döntéshozó testületébe, akinek kiebrudalását közleményben is követelték, miközben Mózes Szabolcs, az Összefogás platform elnöke már toxikus személyekről beszélt. E fellépések oda vezettek, hogy a két éve passzív Bugár Béla is aktivizálta magát, és tette ezt nem is akárhogyan.

A szóba hozott aggasztó jelenségek késztették Szilvássy Józsefet a minapi, vészharangkondításnak szánt, alább bemutatandó cikkének megírására. Ennek fókuszában történeti példázatok és azok tanulságai állnak.

„Az első fontos időpont 1936. június 21. – indítja az írását, majd így folytatja–: Az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt küldöttei Érsekújvárban megalakították az Egyesült Magyar Pártot. Aztán több mint egy évig tartott, amíg sikerült a két előd szociális és nemzeti értékrendjét összehangolni, s ennek alapján rövid ideig – az 1938-as első bécsi döntésig – bizonyos mértékig érvényesíteni.”

A második egységteremtést a kényszer szülte. Ugyanakkor cáfolhatatlan tény, hogy ennek a kiegyezésnek az utóélete az akkor Bugár Béla vezette MKP legeredményesebb korszakát hozta el:  

„Hatvankét évvel később, ugyanazon a nyári napon az Együttélés, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Polgári Párt megalapította a Magyar Koalíció Pártját. Az akkori egyesülés sem volt sétagalopp, de elkerülhetetlen volt, mivel Vladimír Mečiar úgy módosította a választási törvényt, hogy csak egy egyesült magyar politikai tömörülésnek volt esélye bejutni a parlamentbe.

Nem voltak gondtalanok a közös politizálás első hónapjai, főleg helyi szinten tovább éltek a különféle előítéletek. Leginkább az egyesek szerint „becsehelt libsikkel” szemben. A vezetőknek jórészt sikerült elcsitítani ezeket a hamis hangokat, amelyek végképp megszűntek, miután az MKP a 2002-es választáson 11,16 százalékos eredményt ért el és húsz képviselőt küldhetett a törvényhozásba. Elsősorban e sikernek köszönhetően jöhetett létre például a Selye János Egyetem. Az MKP politikai erejét azonban belső ellentétek, személyeskedések gyengítették, Duray Miklós szerint főleg azok, akik értékközpontú politizálás helyett önös érdekek szerint tevékenykedtek. Amivel 2009-ben pártszakadást okoztak, s elhintették a megosztottság és a gyűlölködés máig ható gyilkos magvait.”

A „három a magyar igazság” felvidéki variánsa tavaly októberben vált újra valósággá. Három hónap után úgy tűnik, annak szereplői nem tudnak felnőni sem az elődökhöz, sem a nemes feladathoz.

Lássuk, hogyan látja mindezeket Szilvássy:

„A legutóbbi választás hazai magyar szempontból gyászos eredménye egyértelművé tette, hogy az országos érdekképviselethez egyetlen út vezet, éspedig a pártok egyesítése. A folyamat ezúttal is vontatottan, csigalassúsággal indult, amit csak részben lehet magyarázni a járvány miatti akadályokkal. A nyilvánosság elé tárt magánvélemények is lassítják a kibontakozást.

Úgy tűnik, a főszereplők nem tudatosították, hogy önmérséklet és kompromisszumkészség, vagyis kellő politikai érettség nélkül a Szövetség egyhamar összeomolhat. Még el sem fogadták a három platform működési szabályzatát, Berényi József máris a megszüntetésüket szeretné.

Az MKP és az Összefogás Kassa megyei platformja tisztességes hangvételű közleményben kérte fel a szerintük terhelt múltú Jakab Elemért, hogy lépjen vissza a párt Országos Tanácsába való jelöléstől. Mire megszólalt Bugár Béla is, holott azt ígérte, kilép a közéletből. A Híd volt elnöke indokoltan követelte, hogy minden platformban azonos mércét alkalmazzanak. Ugyanakkor olajat öntött a tűzre személyeskedő, Forró Krisztiánt kioktató mondataival, amire Mózes Szabolcs még keményebben válaszolt.

Ezek az indulatoktól sistergő pengeváltások tovább csökkenthetik az új párt támogatottságát, amely eddig sem túl magas, hiszen a felmérésben rendszerint nem éri el az ötszázalékos parlamenti küszöböt. Főleg a nyilvános viszálykodás meg az elégtelen kommunikáció következtében.

A Szövetség támogatottságának fokmérője lesz az idei őszi megyei és helyhatósági választás. Már csak ezért is mielőbb működőképessé, a potenciális választók számára pedig vonzóvá kellene tenni az új politikai formációt. Ehhez valódi összefogás szükségeltetik, nem pedig önfényező, csoportérdekeket alig álcázó megnyilvánulások sora. Mértékadó becslések szerint két éve legalább 90 ezer hazai magyar polgár szlovák pártra voksolt, sokan pedig el sem mentek szavazni. Ezek az adatok legközelebb még szomorúbbak lehetnek, ha a Szövetség nem tér észhez.”