Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Vörös Szabolcs és beszámolt arról a konzultációról, ahova meghívást kapott a portál szerkesztősége és ahol annak a projektnek az erősségeit és buktatóit vitatták meg, melyet a Fonó Budai Zeneház kezdeményezett PajtaKult néven. Az állami százmilliókkal támogatott elképzelés célja „feltűzni a vidéki magyar valóságot a térképre”. Az ötletgazdák egy első látásra meglepőnek tűnő, de ésszerű megoldásban gondolkodnak: a hagyományos funkcióikat már nem betöltő falusi pajtákat, csűröket kívánják átalakítani közösségi terekké, abból a megfontolásból, hogy „azokban lényegében akármi megszervezhető.”

A közös ötletelés során a megbeszélés résztvevői sorra vették a projekt erősségeit és nehézségeit. „Utóbbiak közül a legfőbb az egyetértés hiánya a helyiek és a pajtakoncertekre látogató urbánus kultúrafogyasztók között” – szólt a hallottakról a cikkszerző. Viszont meggyőződése: a Pajtakult program a létező fenntartások ellenére is sikerre ítéltetett. Mert – mint mondja –, bár ma még „a tervezhetőség kétesélyes, de ettől még igaz: ha kizárólag ilyen minőségű programokra mennének az állami támogatások, Magyarország boldogabb hely lenne.”

„Most, hogy kiderült, miből és mennyit kukázna a magyar kultúra egyik irányítója, meg az is, hogy mit utál, talán nem érdektelen, hogy közpénzmilliárdok fölött diszponáló Demeter Szilárd mit nem utál – Fluor Tomin kívül. „Tesztüzemében” sikerült egy olyan vállalkozást megnéznünk, amelyről biztosan tudható, hogy a PIM-főigazgató nem kukázta. A Bús Balázs vezette Nemzeti Kulturális Alappal karöltve ugyanis a Demeter-féle Petőfi Kulturális Ügynökség nemrégiben százmilliós nagyságrendű forrást ítélt meg a PajtaKult projektnek.”

Ezekkel a szavakkal indította a minap megjelent cikkében Vörös Szabolcs annak a Fonó Budai Zeneház által megálmodott programnak a bemutatását, melynek célja ismét élettel megtölteni az elnéptelenedő vidéket, annak mára funkciótlanná vált épületei segítségével.

A kezdeményezők, élükön Horváth Lászlóval, a Fonó ügyvezetőjével, aki egyben a PajtaKult ötletgazdája és kulturális igazgatója, azzal a céllal indították el két hónapja a dédelgetett projektet, hogy összehangolják mindazon törekvéseket, amelyek a Kárpát-medencében fellelhető pajtákban, csűrökben, vagy elhagyott ipari épületekben zajlanak. A kiindulópontot Fonó 25 éves tevékenységének fogalommá vált helyszíne a Fonó Pajta helyisége jelentette, ahol a magyarországi nép- és világzene budapesti eseményei, táncházai, koncertjei immár beépültek a mindennapokba, sőt a nemzetközi zenei körforgásba is.

A Vajdaságból származó és a kétlaki életet tudatosan vállaló, a Kishegyes és Budapest között ingázást inspiráló életélménynek tekintő Horváth László hasonló, működő csűröket, pajtákat látva más helyszíneken is, szükségét érezte annak, hogy rendszerben gondolkodjunk ezekről, mint a közösségek szervező erejéről, kulturális helyszíneiről, ugyanis a pajtákban, csűrökben a zene, a tánc, az építészet, a gasztronómia és a kultúra hagyományos és modern formái mind-mind otthon vannak. Joggal vélte így, hiszen van mire alapozni, amint erre a Fonó Pajtakult programjának küldetési nyilatkozata külön is kitér: „Nem véletlenül találták meg korábban már a cséplés gépesítése óta, raktárként használt, vagy üresen álló csűröket a kulturális szolgáltatások, melyek tovább viszik a pajta kulturális viszonylatait táncházzal, kiállítással és egyéb kulturális tartalmak megosztásával. Hogy mennyire népszerű kulturális helyszín a pajta, mutatja, hogy majd félszáz működik szerte a Kárpát-medencében, mutatja a kultúraelfogadás szellemét megtaláló Szarvas József viszáki Kaszás Attila Pajtaszínház és Galériája, valamint Tündérkertje, mely őshonos gyümölcsfák megmentésére szerveződött projektje.”

A PajtaKult 2021. szeptember 1-jén indult, azóta közel 60 felfedezett, vagy csatlakozott pajta szerepel a projektben. A kezdeményezés mellé állt a Petőfi Kulturális Ügynökség és a Nemzeti Kulturális Alap, valamint az Magyar Művészeti Akadémia, szakmai partnerként pedig a Szentendrei Skanzen és a Hagyományok Háza.

Első látásra úgy tűnhetne, hogy borítékolható a siker – olvashatjuk a Válasz Online cikkében: „Mi sem egyszerűbb ennél! Odahordunk kiváló zenészeket 100-200 éves mezőgazdasági épületekbe, a nép pedig – a kultúrakedvelő helyiekkel az élen – tódulni fog a pajtakoncertekre, pár év múlva pedig mindez annyira önjáró lesz, hogy már állami forrás se kell. Win-win!”

Csakhogy a valóság ennél sokkal bonyolultabb. Ezt jól tudja az ötletgazda és baráti köre. Ők az elmúlt hétvégén egy kerekasztal-beszélgetésen, amelyet az egyik legjobban sikerült pajtaprojekt, a baranyai falut mára ismertté tévő hosszúhetényi Almalombban rendeztek meg Horváth László kezdeményezésére, vitatták meg az erősségeit és a buktatóit a PajtaKult programnak. Itt építészek, gasztro-szakemberek, zenészek, köztük szintén az országos hírnévre szert tett baranyai Ördögkatlan Fesztivált létrehozó Bérczes László gondolkodott hangosan a „pajtázás” esélyeiről és problémáiról.

„Persze az Almalombban esélyekről könnyebben gondolkodik az ember. Az épületegyüttes idilliségével a Gyűrűk ura Hobbitfalváját idézi. – számol be a tapasztalatairól az újságíró – Jól átgondolt, minőségi anyaghasználattal felújított lakó- és gazdasági épületek étteremmé és szálláshellyé alakítva, patakkal körülölelve a Zengő lábainál. S persze a pajta, amely esküvőknek ugyanúgy otthont tud adni, mint koncerteknek. Ideális helyszínen működik már tehát egy egész élménycsomagot biztosítani képes komplexum, megfelelő elhivatottsággal vezetve. Arra akarunk csak kilyukadni, hogy ritkaság az ilyesmi, az Almalomb atipikus példa azok számára, akik a PajtaKultot rövidtávon megtérülő vállalkozásnak gondolják. Működő recept viszont azoknak, akik azt vallják: egyetlen pajtakoncerttel nem váltható meg a világ, a fenntartható működésnek a kiegészítő szolgáltatások – gasztronómia, szálláshelyek – legalább olyan fontos elemei, mint maga a „főtermék”.

Hogy miként lett ez a település egy pajta révén sikertörténet, arról a Válasz Online-nak Csaplár Judit, az Almalomb háziasszonya így vallott: „Hosszúhetény alvófalu volt, de mivel építészeti értékmentés történt, elkezdett idevonzani érdeklődőket. A célunk, hogy aki idejön, az legalább 2-3 vendégéjszakát itt töltsön, de ezt csak együttműködéssel lehet elérni, mert ez nem one-man show”.

A helyiekkel való szükséges együttműködésnek a gondjaira a Fonó vezetője is rámutat, így érzékeltetve a mások által is felvetett problémát: „Mert ugyan mit ad hozzá a vidék megtartó erejéhez az, ha a helyben élők helyett inkább a városból legfeljebb a hétvégére kiszakadni akaró budapestiek igényeire formálják a pajta-rendezvényeket? Polgármesteri szemszögből miért kifizetődőbb pajtákat felújítani, ha az újraválasztáshoz inkább a térkövezésen meg művelődési ház tatarozásán keresztül vezet könnyebb út?”

Mindenekelőtt pedig nem szabad rövidtávon se gondolkozni – szögezi le ugyanő: „Maratonfutásként hirdettük meg, években gondolkodunk, mert az első alkalmakon előfordulhatnak kritikus pontok a szomszédok vagy a helyi közösség miatt, de utána könnyen átfordulhat, mert esetleg láthatják a kedvenc zenekarukat, vagy mesélni hallhatják Berecz Andrást, ahová az unoka elrángatja a nagyszülőket. Idő kérdése, hogy ez egy nagyon várt rituálé legyen.”

Azt is tudomásul kell venni a Pajtakult „napszámosainak”, hogy kellenek a „szent őrült gyüttmentek”, a jelenlétük szükséges, de nem elégséges feltétele egy működő pajtaprojektnek. Ezt bizonyítja, hogy például Szarvas József, Kossuth-díjas színművész Kultúrpajtájába is az után kezdtek járni a viszákiak, hogy érdekeltté tette őket ebben: a vendégek a helyiek termékeit kezdték enni-inni. Erre való tekintettel mondja el Horváth László: „a helyiek kompetenciája, milyen eseményre van szükségük és milyen gyakran, a Fonó ennek megszervezésében és fellépők elhívásában tud közreműködni. Az a dolgunk, hogy kulturális frissességet vigyünk a helyszínekre.”

Egy másik felhozott példája szintén önmagáért beszél, ennek köszönhetően a csongrádi Üllésen működő Pusztaszínházat már határokon túl is ismerik. Ide elhozta a világhírű szerbiai trombitást, Boban Markovićot, aki beleszeretett az üllési pajtába: „Voltak kételyeim, – mondja – bejön-e, de annyira megtetszett neki a helyszín, hogy azt mondta, itt szeretné tartani a zenekari felkészüléseit.”

Sajnos a terjedelmi korlátaink nem teszik lehetővé a többi szóba hozott pozitív pajta-példát is felsoroljuk. Ehelyett következzenek végszóként a már hivatkozott színművész és pajtatulajdonos, Szarvas József megfontolásra érdemes gondolatai: „a Pajta, mint tér nemzetépítő vízióval is bír és tudomásul kell venni: napjainkban a régi az új.”