Megszólalt a héten az Új Szóban Czímer Gábor és beszámolt arról a közös sajtóértekezletről, amelyet Szijjártó Péter magyar és Ivan Korčok szlovák külügyminiszter tartott azt követően, hogy kedden a két ország számára kényes témákról egyeztettek Pozsonyban. Ezen kiderült, hogy a szlovák fél azt kéri, a magyar kormány időben tájékoztassa a dél-szlovákiai aktivitásairól, így az ingatlanvásárlásokról és a támogatások elosztásáról is.

„Ha áttekintjük a szlovák–magyar kapcsolatoknak az elmúlt tíz évét, akkor láttunk hullámhegyeket, hullámvölgyeket. Most egészen biztos, hogy hullámvölgyhöz érkeztünk. Reméljük, hogy innen fölfelé vezet az út, hiszen mindannyiunknak közös érdeke, hogy az államközi viszony jó legyen. De hogy kihűlőben van a szlovák–magyar államközi viszony, azt nehéz letagadni.”

A 2019 februárjában indult és egyre népszerűbb Nagyítónak, a Ma7 szlovákiai magyar médiacsalád heti politikai és közéleti elemző műsorának legutóbbi adásában hangzottak el ezek a szavak Kolek Zsolt belpolitikai rovatvezető részéről. A három nappal ezelőtti podcast nem véletlenül viselte a Magyar zsebekben turkál a szlovák külügy. Lehűlő kapcsolatokról a Nagyítóban címet. Ugyanis abban a háttérbeszélgetés résztvevői, Pomichal Krisztián műsorvezető, Hajtman Gábor politológus és a történész Kolek Zsolt azt próbálták megfejteni, vajon minek köszönhető, hogy a minapi Pozsonyban lezajlott magyar–szlovák külügyminiszteri találkozó alaposan rácáfolt arra a legmagasabb szinten is mindegyre, legutóbb négy hónappal ezelőtt hangoztatott biztató üzenetre, miszerint „soha nem voltak olyan jók még a kapcsolataink, mint most.”

Hogy Szijjártó Péter magyar és Ivan Korčok szlovák külügyminiszter eheti pozsonyi megbeszéléseit távolról sem jellemezte a kitűnő viszonyra utaló és joggal elvárható barátságos hangvétel, az kiderült a konzultációt követő közös sajtóértekezleten. Itt Korčok azután, hogy kijelentette, „Szlovákia eltökélt szándéka, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a jó szlovák-magyar kapcsolat érdekében”– letudta a kötelező diplomáciai udvariassági kört, és rögtön keményebb hangvételre váltott.

Azonmód szokatlanul kemény ötletekkel rukkolt elő, melyek mögött voltaképpen egy számon kérő és fenyegető elvárás áll: a magyar állam ezentúl számoljon be diplomáciai úton a felvidéki magyaroknak juttatott támogatások minden egyes forintjáról. Legyen szó akár egy, a magyar kormány által megvásárolt épületről, vagy annak az alapnak a létrehozásáról, amely Szlovákiában mezőgazdasági földterületeket vásárolhat fel, esetleg egy templomfelújításról vagy éppen egy falusi hagyományőrző néptánccsoport főkötő vagy rámáscsizma vásárlásáról.

„Arra kértük Magyarországot, hogy kormányprogramjának azon pontjait, amelyek Szlovákiában valósulnak meg, vagy érintik az országot, úgy hajtsák végre, ahogy az a nemzetközi kapcsolatokban szokásos. Ez azt jelenti a két ország közti egyeztetést és jóváhagyást követően kerüljön ezekre sor” – idézte a szlovák külpolitika irányítóját az Új Szó munkatárs, Czímer Gábor, akinek Korčok: Tudni akarunk arról, mit csinál nálunk a magyar kormány című beszámolóját ez alkalommal bemutatni kívánom. Teszem ezt most azért is, mert e meglepő fordulatról, mely mögött mintha felsejlene a végképp letűntnek vélt Mečiarok, Sloták, Funarok, Vadim Tudorok és Šešeljek országlásának áporodott világa – sajnos tudni érdemes mifelénk is. Annál is inkább, mert e külügyminiszteri kirohanásnak már meglett a lehető legriasztóbb azonnali következménye: hosszú idő után újra előkerül a magyar kártya a szlovák nyilvánosságban és ez ügyben rögvest egymásra talált hatalom és ellenzéke.

Hadd mondjam el itt, hogy már másnap Korčok a sajtóban törvény módosításról és  „szabálytalan” magyar eljárásról beszélt, Fico korábbi kormányfő és pártja pedig rendkívüli parlamenti ülés összehívását kérte a szlovákiai „gyanús” magyarországi  földvásárlások miatt. A Pravda napilap „El a kezekkel Szlovákiától Orbán úr!” címmel cikkezett, az ex-kormányfő Peter Pellegrini pártja, a ma legnépszerűbb ellenzéki Hlas álláspontja szerint „meg kell állítani Orbán revizionista földvásárlási törekvéseit”. Képviselőjüknek az egyik legnézettebb tévéműsorban érve is volt arra, hogy miért kell tudniuk minden egyes a felvidéki magyaroknak jutatott forintról: „Orbánnak sem tetszik, ha külföldi civil szervezeteken keresztül érkezik segítség Magyarországra. Közben ő maga ugyanezt teszi Szlovákiában különböző alapokon keresztül. A szlovák külügynek nem a sajtóból kellene értesülnie, lévén, hogy Budapest nem tájékoztatja partnereit”. Miközben ezekkel a támogatásokkal csupán annyi történik, – mint fogalmazott azóta Gyimesi György, a kormánypárt magyar képviselője –, hogy „Ott, ahol a szlovák kormány csődöt mond, Magyarország segít”

Visszatérve a hivatkozott Czímer Gábor-cikkre, a szerző nemcsak arról számolt be, hogy mi hangzott el Korčok prológusában, hanem azt is elénk tárta, hogyan érvelve támasztotta alá a mondandóját. Példaként azt említette, amikor az Orbán-kabinet Kassa központjában lévő műemléképületeket vásárolt meg, köztük a Csáky-Dessewffy-palotát is. „Azzal kapcsolatban is kapok kérdéseket, hogy a magyar kormány egy olyan alap létrehozását hagyta jóvá, amelyből a közép- és kelet-európai országokban vásárolnának fel mezőgazdasági területeket” – mondta, majd a magyar kormány által finanszírozott templomfelújításokat is ide sorolta.

Nem maradtak ki a Budapestnek felrótt „bűnlajstromból” az óvodákra, iskolákra és a kultúrára adott magyarországi támogatások sem. Utóbbiak kapcsán azt fejtegette, hogy ezt a témakört egy 2004-es államközi egyezmény szabályozza. „Azt kértem, térjünk vissza ehhez az egyezményhez, mert a szlovák oldalon úgy érezzük, a támogatások gyakorlati megvalósítása eltér attól, amiben 2004-ben megegyeztünk” – mondta. Hadd tegyem hozzá: ezt a kétoldali megállapodást annak idején az a kényszer szülte, hogy a makacsul ellenszegülő akkori szlovák kormány végül hozzájáruljon az oktatási-nevelési támogatások célba juttatásához.

Korčok azt is közölte, a magyar állam által Dél-Szlovákiába adott gazdaságélénkítési támogatásokkal kapcsolatban pedig abban állapodtak meg, ezeket a pénzeket a jövőben kétoldali egyeztetés alapján és a két állam által kölcsönösen elfogadott feltételrendszer mellett fizetik majd ki. „Tudnunk kell, hogy milyen kritériumok alapján, ki fér ezekhez hozzá, és összhangban vannak-e ezek a támogatások az uniós joggal” – fejtette ki Korčok, mely érvelés mifelénk is ismerősnek tűnik, nemde?

Természetesen mindezeket a magyar külügyminiszter nem hagyhatta szó nélkül. Bár a szlovákiai ingatlanvásárlások kapcsán Szijjártó nem bocsátkozott részletekbe, egyértelműen kijelentette, folytatni fogják a szlovákiai segítségigénylők támogatását. „Mindezt oly módon, hogy tiszteletben tartjuk az európai uniós szabályokat. Teljes transzparenciát biztosítunk, a szlovák fél által kért információkat rendelkezésre bocsátjuk” – fogalmazott. „Egy olyan keretrendszert akarnak létrehozni – tette hozzá –, amelyet a szlovák-magyar vegyesbizottság felügyelne majd. Ugyanígy fog működni az oktatási és kulturális támogatások ellenőrzése is, melynek felügyeletét szintén a kisebbségi vegyesbizottság látná el. Arra is ígéretet tett, hogy a Budapest által finanszírozott szlovákiai templomfelújításokról is tájékoztatni fogja a jövőben pozsonyi partnerét.

A cikkírónk arról is beszámolt, hogy Korčok a magyar kollégájával való találkozó után kitért a már korábban diplomáciai feszültséget is kiprovokáló kedvenc „vesszőparipájára”, arra, hogy a közös történelem eseményeihez a két ország politikusainak felelősen kell viszonyulniuk. „Mindezt azért, hogy ne korbácsoljuk fel az indulatokat” – mondta el éppen az, aki nemrég még maga korbácsolta fel a kedélyeket példátlan módon Kövér László emlékezetes somorjai beszéde okán, melyről e rovatban nemrég be is számoltam.

Végül „konstruktív javaslattal” is élt, melyet hallva felötlik bennem, hogy ezzel a kibúvónak szánt közhelyes érveléssel korábban már oly sokszor találkozhattam másutt is, a többségi politikusok retorikájában. A különbség csupán abban áll, hogy hangozatói nem Pozsonyban politizáltak. Hogy merre, azt aligha kell részleteznem. Ehelyett inkább idézem szó szerint a szlovák külügyminisztert: „Azt javaslom, hogy ezeket a kérdéseket próbáljuk meg azokra bízni, akiknek ez a hivatásuk, és politikailag nem motiváltak, vagyis a történész szakmára.”