Megszólalt a héten a Magyar Hangban Pethő Tibor és Úrangyala délben címmel közreadta azt a beszélgetését, melyet Nagy Mihály Zoltán történésszel, a Bihar Megyei Állami Levéltár főlevéltárosával folytatott a 125 évvel ezelőtt született Márton Áron püspök pályafutásáról, a román állammal és a román titkosrendőrséggel való ütközéseiről. Dialógusukban terítékre kerül, vajon miért esett éppen rá Róma választása közvetlenül a második világégés előtt, illetve az, hogy miként vált embert próbáló időkben nemcsak karizmatikus nagy prédikátorrá és egyházának csak a legnagyobbak között számon tartható építő-megtartójává, hanem igazodási ponttá és iránytűvé honfitársainak, függetlenül azok vallási hovatartozásától vagy világnézeti meggyőződésétől.

Ezek mellett hangsúlyosan szó esik arról a 236 kötetnyi dossziéról, melyet a Securitate állított össze a püspökről, melynek mintegy kétharmada lehallgatási jegyzőkönyvekből áll. Forrásértékük az utókor számára felbecsülhetetlen. Belőlük megismerhetjük az elszigeteltségben élő főpásztor egyházpolitikai elképzeléseit, reményeit és félelmeit, képet kapunk kapcsolatrendszeréről, a kommunista állammal szembeni ellenállásra buzdító magatartásáról és főleg a fokozódó kisebbségellenes kezdeményezések és intézkedések miatti aggodalmairól.

„Uram, tudod, hogy nem kerestem, gondolatban sem törekedtem erre a magasságra. De ha úgy látod, hogy a krisztusi életeszménynek és lelke mélyén Feléd áhítozó népemnek szüksége van rám, non recuso laborem. Vállalom szándékodat, nem futok meg a munkától.”

A kolozsvári Apostol Nyomda R. T. kiadásában megjelent Szentelik a püspököt című, 1939-ben megjelent alkalmi kiadványból származik a fenti Márton Áron idézet. A birtokomban levő, fotókkal gazdagon illusztrált nagyalakú ünnepi nyomtatványnak, melyet a február 12-i püspökszentelésre időzítve adtak ki, és abban az a Venczel József neves társadalomkutatónk mutatta be és méltatta a felszentelésre váró főpásztort, akinek utóbb a kommunista diktatúra „jóvoltából” megadatott, hogy tizenkét év börtönbüntetéséből hat évet Márton Áron püspökkel egy cellában töltsön, az előszavában található ez a megindítóan őszinte vallomás.

A püspöki címer jelmondatát, a „Non recuso laborem”-et írása címeként választó György Lajos irodalomtörténész, bibliográfus, aki a Marianum tanáraként, majd igazgatójaként lett 1916-tól kezdve 1950-ben bekövetkezett haláláig az erdélyi katolikus egyház meghatározó világi vezetője, ebben a prológusban elmondta: amikor a Gondviselés a gyulafehérvári egyházmegye főpásztori székébe emelte Márton Áront, előtte „imádság, az áldozatos munka és az alázatosság szentjének”, a Pannóniában született Szent Mártonnak emlékezetes fohásza lebegett. A kolozsvári Szent Mihály templomban tartott beiktatásán az ünnepi köszöntő beszédét is ezzel kezdte: „Domine, si adhuc populo tuo sum necessarius, non recuso laborem" (Uram, ha néped számára még szükséges vagyok, nem utasítom el, vállalom a munkát.)

Tegyük hozzá: ez a remekbeszabott előhang találóan épített a Tours-i Szent Márton és a Márton Áron életrajzának szembeötlő párhuzamára. Ugyanis annak szerzője felemlegette: úgy ahogyan az egykor Savariában, a mai Szombathelyen napvilágot látott későbbi szent püspök egészen ifjú korában a római hadseregbe lépett, majd húsz esztendős korában otthagyta a katonaságot, mert belső sugallatra elhatározta, hogy a Fennvaló szolgálatába állítja életét, ugyanígy cselekedett majd’ tizenhat évszázaddal később a csíkszentdomokosi Márton Ágoston és Kurkó Julianna székely földművesek harmadik gyermeke is, Márton Áron hadnagy. „Főpásztorunk is viruló fiatal éveiben egy véres világháború után vált meg a katonaságtól, hogy életét Isten dicsőségének a szolgálatába állítsa” – fogalmazott a hajdani Corvin-koszorús akadémikusunk, György Lajos.

Márton Áron életpályája és életműve kétségbevonhatatlanul visszaigazolta ezt a krédót, hiszen lelkipásztori, egyházszervezői és egyházvezetői, illetve pedagógiai valamint humanitárius munkájában, és ezzel együtt az egész, kisebbségi sorsba kényszerült erdélyi magyarságot szolgáló példaadóan imponáló tevékenységében soha, még a leginkább embert próbáló körülmények között sem riadt vissza munkától, az azzal járó fáradtságtól, gyötrelmektől.

A neki ebben az „apostoli hatalma átvételének napján” tisztelgő szókérésében meghatottan bizalmat szavazó, de egyben az eddigi tetteit értékelő kortárs, György Lajos azt is fontosnak ítélte rögzíteni, hogy „mindig velünk voltál, bizonytalanságunkból a helyes útra irányítottál, alélt lelkünkre forrólelket öntöttél, lagymatag törekvéseinket keményre acéloztad, tétova életünk értelmét elmélyítetted.” Hogy mennyire sikerült mindezeket következetesen és a legmagasabb fokon teljesíteni később is, annak ékes bizonytéka Illyés Gyula zseniális szóleleménye, az „emberkatedrális”, amivel „Erdély megingathatatlan püspökét emelte az ember által embernek adható elismerés legmagasabb fokára.”

Azt se hallgathatom el, hogy az élet egyik ajándéka volt számomra, hogy egykori mentorom, az engem már ifjúkoromban barátjává fogadott Kacsó Sándor otthonában, akit meg kívánt látogatni 1969 novemberében, találkozhattam vele. Rokonszenves egyénisége, meleg kisugárzású átható tekintete, egy zsenge fiatalembert is partnernek tekintő figyelme, őszinte érdeklődése életre szóló élményt jelentett nekem. Persze tisztelettudón jobbára csak hallgattam a főleg dél-erdélyi közös múltjukat felidéző beszélgetésüket, majd távozása után, tudva azt, hogy ideológiailag milyen messze álltak egymástól, rákérdeztem öreg barátomra, hogy tulajdonképpen minek is volt köszönhető ez a számomra meglepő látogatás. Kacsó Sándor erre lakonikus választ adott, ami számomra azóta is örök fogódzót jelent, és bár jelentene ugyanezt napjainkban másoknak is ebben az acsarkodó világunkban: „Sokkal több az, mi összeköt bennünket, mint az, ami egymástól elválaszt.”

Mindezek annak kapcsán merültek fel bennem, hogy a Magyar Hang tegnapelőtt megjelent legfrissebb száma terjedelmes, közel másfél oldalas cikkel kívánt tisztelegni Erdély hőslelkű püspöke, a pontosan ötnegyed százada, 1896. augusztus 28-án született Márton Áron emléke előtt. A hetilapban a nagy múltú lap, a Magyar Nemzet alapítójának, Pethő Sándornak a dédunokája, Pethő Tibor Úrangyala délben címmel közreadta azt a beszélgetését, melyet Nagy Mihály Zoltán történésszel, a Bihar Megyei Állami Levéltár főlevéltárosával folytatott a 125 évvel ezelőtt született Márton Áron pályafutásáról, a román állammal és a román titkosrendőrséggel való ütközéseiről.

Kettőjük dialógusának elején annak tisztázása, kerül terítékre, vajon mi késztette a Vatikánt arra, hogy 1938 karácsonyán az alig néhány hónapnyi kormányzás után váratlanul elhunyt Vorbuchner Adolf halála után az alig 42 éves Márton Áront nevezze ki gyulafehérvári megyés püspökké.

„Hogy éppen rá esett Róma választása, arról csupán feltételezéseink vannak” – mondja el a nagyváradi történész, aki siet leszögezni: „Az bizonyos, hogy Bukarestnek nem állt érdekében Márton Áron püspöki kinevezése.” Az ezt követően kifejtett érvei a következők voltak:

„A két háború között a román állam a nagyrészt magyar hívekből álló római katolikus egyházmegyék élén szívesebben látott német papokat. A Szentszék viszont több ok miatt is Márton Áron mellett dönthetett. Németország gazdasági-politikai súlya az 1930-as évek végére jelentősen megnőtt Közép-Európában, ezért sem szerettek volna német nemzetiségű püspököt. Márton Áron nem volt irredenta, románellenes kijelentéseket nem tett – ezt a korabeli román királyi titkosrendőrség, a Siguranţa is megállapította róla –, ami szintén mellette szólt. Elkötelezettje volt ugyanakkor annak, hogy az egyház kilépjen a templom falai közül. A keresztény társadalmi tanítást megújító enciklikát, a Quadragesimo annót is ő és köre fordította magyarra. Tudósként, pedagógusként is ismerték” – fogalmazott a historikus.

Bő másfél évvel a beiktatását követően a történelem válaszút elé állította Márton Áront. A második bécsi döntéssel Észak-Erdély Magyarországhoz került, miközben a főpásztori székhely továbbra is Romániában maradt. Az új helyzetben a püspök a kisebbségi létet választotta, akárcsak a Dél-Erdélyben szintén kitartó közvélemény-formáló közösségi ember, a már szóbahozott Kacsó Sándor. Legfőbb feladatának az egyháza stabilitásának megtartását és az itt rekedt honfitársainak az érdekvédelmét tekintette a gyökeresen megváltozott körülmények között – mondja el Nagy Mihály Zoltán.

Hogy miben állt ez az erőpróba és mennyire volt embert próbáló kihívás számára ez az 1940 és 1944 közötti időszak, erről a következőkben így esik szó:

„Püspökségének első időszakában csatolták vissza Magyarországhoz Észak-Erdélyt, Gyulafehérvár ugyanakkor továbbra is Romániához tartozott. A két állam között kialakult rendkívüli rossz viszony következménye, a kölcsönös sérelmi politika elsősorban a nemzetiségeket sújtotta: ha például Magyarországon letartóztattak egy ortodox pópát, akkor azt a román hatóságok a dél-erdélyi ’magyar egyházakon’ torolták meg. rendszeressé vált a rekvirálás, a padlássöprés is. – mondja el Pethő Tibor beszélgetőpartnere, majd hozzáteszi: Következetes jogvédő magatartása, a román fennhatóság alatt maradt magyarok melletti kiállása miatt ekkor kapta meg a Siguranţatól az irredenta jelzőt.”

„Helyzete ugyanakkor azért is sajátosnak nevezhető – állapítja meg Nagy Mihály Zoltán – mert egyedüli dél-erdélyi magyar püspökként (ideértve a protestánsokat is) ő tárgyalt az Antonescu vezette román állammal és a budapesti kormánnyal.”

Hogy ez a különleges helyzete nem mindennapi teljesítményre kötelezte, azt jól példázza a történészünk által felidézett, közismert vészkorszaki kiállása, amiért utóbb a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igaza címet adományozta neki: „Bátran viselkedett, 1944-ben a zsidóüldözés elleni templomi beszéde miatt Kolozsvárról például kiutasították a magyar hatóságok.”

A folytatásból kiderül, hogy az egyház helyzete a királyságból népköztársasággá lett Romániában gyökeresen megváltozott. A lehető legkedvezőtlenebb szcenáriót megvalósítva a kommunista rezsim a többi magyar egyházhoz hasonlóan, a katolikusokat is javaiktól megfosztotta, az iskoláikat államosították, a román állam csupán két egyházmegyét, a gyulafehérvárit és a bukarestit volt hajlandó elismerni. Ez a formális elismerés viszont korántsem jelentette a szabad működést, sőt… A sorsfordító 1949-es esztendő történéseiről így szól a Magyar Hang cikkének következő fejezete:

„Márton Áront 1949 júniusába, amikor Bukarestbe ment tárgyalni, elrabolták. Letartóztatásának körülményeit jól ismerjük, kihallgatási jegyzőkönyvei szerencsére fennmaradtak. Azt viszont, hogy ki adott utasítást a lefogására, és milyen konkrét ok miatt, azt csupán sejtik a történészek. Márton Áron szálka volt a bukaresti vezetés szemében, 1949 elejétől a Román Munkáspárt politikai titkárságának ülésein rendszeresen foglalkoztak vele, mint egyedüli egyházi vezetővel, aki csökönyös, nem hajlandó egyezséget kötni az állammal. Az új egyházi törvény szerint ugyanis minden vallásfelekezetnek be kellett nyújtania saját statutumát, működési szabályzatát az államnak. Egyedül Márton Áron tervezetét nem hagyták jóvá. A Szentszék felhatalmazásával tárgyaló püspök ugyanis nem volt hajlandó elfogadni sem a hűségesküt, sem azt, hogy a plébánosok kinevezése a kommunista kormányzattól függjön.

Romániában 1948-ig mindent államosítottak, 1949-ben pedig kezdetét vette a kollektivizálás. Mivel a katolikus hívek legalább 80 százaléka falun élt, és a kommunista párt nem volt erős vidéken, létfontosságúnak tartották a katolikus egyház „pacifikálását”. Miután nem sikerült megállapodni, egyetlen lehetőség maradt, a megfélemlítés, az erőszak. Az események szorosan összefüggnek: Márton Áron letartóztatása után négy nappal a román állam ünnepélyesen jóváhagyta a többi egyház statutumát.”

Börtön, szabadság, házi őrizet – alcímet viseli Pethő Tibor és Nagy Mihály Zoltán dialógusának következő fejezete. Ebben Márton Áron életének és munkásságának avatott ismerője elmondja: „kutatásai során kevés adatot talált a fogság időszakáról. A püspök börtönkartotéka nagyon hiányos. Amikor 1954-ben Bukarestben házi őrizetbe kerül, elsőként fogorvoshoz vitték. A fegyintézetben ugyanis kihullott az összes foga. Ebből akár képet is alkothatunk rabságának körülményeiről. Hogy életben maradt, az elsősorban erős szervezetének köszönhető.”

A sors nem volt ilyen kegyes a vele egy időben meghurcolt főpaptársaihoz – olvashatjuk a folytatásban, hiszen „ugyanabban az időben Scheffler János Szatmár-nagyváradi püspök a jilavai fegyház föld alatti részlegében vesztette életét, de börtönben halt meg a gyulafehérvári püspökség két ordináriusa, Bogdánffy Szilárd és Boga Lajos is.” Amit ezt követően elénk tár historikusunk, az eddig kevésbé közismert adalékokkal is szolgál Márton Áron életének erről az időszakáról.

„Márton Áron később bizalmas beszélgetésekben számtalan esetben elmondta – mint a bőségesen fennmaradt lehallgatási jegyzőkönyvekből értesülhettünk róla –, hogy a vizsgálati fogságban és a börtönben nem verték. Kiengedésekor már egészen más politikai viszonyok uralkodtak a térségben. Elkezdődött a desztalinizáció, az óvatos nyitás a nyugati világ felé. Románia szeretett volna csatlakozni az ENSZ-hez, fontosnak tűnt, hogy jó benyomást keltsenek a szovjet befolyási övezet határain túl. Márton Áront is megpróbálták együttműködésre bírni, régi ismerősét a pártonkívüli Petru Grozát, az Államtanács elnökét küldték hozzá tárgyalni. A beszélgetések magyarul folytak – az erdélyi származású Groza Budapesten végezte a jogi egyetemet –, de nem jártak eredménnyel. Ennek ellenére visszaengedték püspöki székhelyére, sőt személyi kívánságait, a leginkább kompromittálódott békepapok eltávolítását teljesítették.”

Arról is olvashatunk részletekre terjedően az Úrangyala délben e tételében, hogy szerencsére a püspök távollétében nem sikerült megtörni a katolikus egyházat, annak ellenére sem, hogy az egyházat a kommunista rezsim kiszolgálására hivatott békepapság létrehozására három kísérlet is történt. Az elbukott kezdeményezések nem szegték kedvét a Gheorghiu-Dej vezette mindenható pártnak és az őt mindenben kiszolgáló Securitaténak. Ennek következményeképpen az 1955 januárjában amnesztiában részesült Márton Áron a szabadságot nem sokáig élvezhette.

Íme, hogyan számol be az újabb kálváriájáról Nagy Mihály Zoltán:

„A hivatalát ismét átvevő, bérmakörútra induló püspök népszerűsége riadalmat keltet a hatóságokban, hamarosan újra házi őrizetbe helyezték mintegy tizenegy évre. Ugyanakkor a püspöki palotából a székesegyházba átmehetett, vendégeket is fogadhatott, főpásztori működését tehát nem lehetetlenítették el. Közben hívták tárgyalni Bukarestbe, de azt válaszolta, hogy bilincsekkel a kezén nem mehet. Az Egyházügyi Igazgatóság funkcionáriusai viszont rendszeresen látogatták.”

Ezeket az éveiről a 236 kötetnyi Márton Áron-dossziét őrző Securitate-archívum mintegy kétharmad részét kitevő lehallgatási jegyzőkönyvek hitelesen szólnak. Ezek jelentős része mára közkinccsé lett, hiszen éppen Nagy Mihály Zoltánnak és a bukaresti történész Denisa Bodeanunak köszönhetően két évvel ezelőtt kiadásra került az Iskola Alapítvány Kiadó, a Varadinum Alapítvány Kiadó és a Lector Kiadó gondozásában a (Le)hallgatásra ítélve. Márton Áron püspök lehallgatási jegyzőkönyvei (1957–1960) című dokumentum kötet, mely azokat a lehallgatási jegyzőkönyveket tartalmazza, amelyeket a román államvédelmi hatóságok a hivatkozott négy évben jegyeztek le, miután mikrofont helyeztek el Márton Áron püspök dolgozószobájában.

Ezekből megismerhetők az elszigeteltségben élő főpásztor egyházpolitikai elképzelései, reményei és félelmei, kapcsolatrendszere, a kommunista állammal szembeni passzív, de mégis olykor ellenállásra buzdító magatartása, tiltakozási kísérletei, és főleg a fokozódó kisebbségellenes kezdeményezések és intézkedések miatti aggodalma.

Mindezekbe be is avat a főlevéltárosunk, tehát adjuk is át neki ismét a szót:

„Márton Áron a hivatalos ’állameszmét’ összeférhetetlennek tartotta ugyan a kereszténységgel, de a kommunista emberekkel való tárgyalást sohasem utasította el. Úgy vélte, fontos, hogy egy esetleges megegyezés elősegítse az egyház intézményes működését, de sokkal lényegesebb, hogy a megállapodás a katolikus közösségre milyen hatást gyakorol. Ezt szem előtt tartva utasította el a csak felsőpapságnak kedvezményeket hozó megoldást” – fogalmaz Nagy Mihály Zoltán, aki ez ügyben a lehallgatási anyag egy érdekes beszélgetésrészletét idézi fel: „Márton Áron egy értetlenkedő paptársának már újabb házi őrizete idején kifejtette: ha lesz megállapodás, akkor vásárolhatunk magunknak autót, az egyház szorult helyzetét viszont nem tudjuk orvosolni. Erkölcstelenség kedvezményeket elfogadni ilyen körülmények között, és főleg azoktól, akik híveinket kifosztják, földjüket elveszik.” E morális tartásról tanúskodó álláspontját – amint arról más lehallgatási jegyzőkönyvek tanúskodnak – habozás nélkül megismételte az Egyházügyi Igazgatóság embereinek is.

A Magyar Hang Magazin rovatában megjelent beszélgetés újabb, Szekus szerelők címet viselő fejezetében arról is szó esik, hogy Nagy Mihály Zoltán megítélése szerint „a titkos dokumentumok megerősítik az eddig bennünk élő Márton Áron-képet.” A már említett 236 kötetből álló megfigyelési dosszié anyaga már csak azért is hiteles történelmi forrásnak bizonyul, mert az abban lejegyzett beszélgetések, legalábbis az első időszakban, abban a hitben születtek, hogy a püspöki dolgozószoba mentes a telepített „poloskáktól”.

A kutatónk mindezt ekképp tárja elénk:

„A püspök elővigyázatos volt: nem vezette be szobájába a telefont, 1955-ös hazatértekor pedig kifestetett. Azt nem tudta, hogy távollétében, 1956-os bérmakörútján az egyik kanonok beengedte a magukat szerelőnek mondó szekusokat. Csak évekkel később fogott gyanút, miután a legbizalmasabb tárgyalások is kiszivárogtak. Hiába keresték, nem bukkantak a nyomára a poloskáknak. Csak akkor nem tudták lehallgatni, ha a kertben vagy a várfokon sétálva beszélgetett.”

Annak ellenére, hogy a diktatúra őt igyekezett minél jobban elszigetelni, ezekben az években „Márton Áron viszonyítási ponttá vált” – olvashatjuk a hetilap cikkében. „Tekintélyét jelzi, hogy erdélyi magyar kommunista vezetők jártak hozzá beszélgetni. Tartása érezhetően tiszteletet keltett állami beszélgetőpartnereiben.” Az alábbi, felemlegetett nem mindennapos epizód egyben magyarázatot ad arra is, hogy miért lett a publikáció címe Úrangyala délben:

„Egy alkalommal az Egyházügyi Igazgatóság magas rangú tisztviselője délben elimádkozta vele az Úrangyalát. Hasonló Magyarországon elképzelhetetlen lett volna.”

Természetes, hogy a teljes cikket bemutatni nincs mód, hisz a szándékomnak határt szab a hatalmas terjedelem. Viszont azt kihagyhatatlannak tartom, hogy ne térjek ki a Pethő Tibor és Nagy Mihály Zoltán közötti beszélgetésnek arra a részletére, melyben a lehallgatási jegyzőkönyvek többször is utalnak arra, miszerint a karakán erdélyi főpap szégyenletesnek tartotta a magyarországi Püspöki Kar megalkuvó magatartását. Arra kérdésére a hetilap munkatársának, hogy miért sikerülhetett Márton Áronnak az, ami Magyarországon a katolikus püspököknek nem, előbb sommásan, de egyúttal első látásra némiképp meghökkentően is, a kutató-levéltáros így felel: „Márton Áronnak bizonyos szempontból könnyebb volt a helyzete.”

Értelemszerűen a lakonikus válasz bővebb magyarázatot igényel. Ezt a történész, habozás nélkül azonnal meg is teszi. Érdemes idézni ebből a vonatkozó eszmefuttatásból egy sokatmondó részletet:

„Amikor 1955-ben szabadlábra került, rajta kívül nem volt más főpásztor az erdélyi katolikus egyházban. Magyarországon fennmaradtak a katolikus egyházmegyék és a hierarchia is, a Püspöki Kar az állam ellenőrzése alatt működhetett, kollegiális döntéseket hoztak. Márton Áronnak egyedül kellett határoznia mindenben, ami óriási felelősséggel járt, de nem kellett püspöktársaival kompromisszumot kötnie, maga döntötte el, hogyan viszonyul a hatalomhoz. Más volt a mentalitása, mint magyarországi püspöktársainak.”

A különbség elsődleges okát Nagy Mihály Zoltán abban látja, hogy „a romániai katolikus egyháznak az első világháború után számos megpróbáltatást kellett kiállni, korábbi privilegizált helyzetét elvesztette, Bukarest pedig korlátozta a működését, javai nagy részét elkobozta. Kialakult tehát a felfogás, hogy az államtól nem várható el semmi, saját erőből kell megoldani mindent. A nehézségekből az egyház erőt merített, a püspökök és hívek között az üldöztetés szolidaritást teremtett.

A trianoni Magyarországon viszont megmaradtak az egyház kiváltságai, a hierarchia szorosan összefonódott az állammal. Ők tehát más helyzetből indultak a második világháború után. Különbözött a magyar és a román kommunista hatalom stratégiája is. Míg Magyarországon a szavak szintjén legalábbis az egyház és az állam teljes elválasztására törekedtek, addig Romániában, az ortodoxok speciális helyzete miatt a szeparáció jóval kevésbé volt hangsúlyos. 1949-ban például az új ortodox pátriárka beiktatásakor a Nagy Nemzetgyűlés elnöke nem csak jelen volt a szertartáson, a pásztorbotot is ő adta át.”

Annak az elvitathatatlan ténynek, „hogy 1990-ig az erdélyi és a romániai katolikus egyház erkölcsi tartását nagyjából megőrizhette, az elsősorban Márton Áronnak köszönhető.” – hangzik a cikkünk végső következtetése. Hadd egészítsük ki ezt a konzekvenciát egy vele kapcsolatos, humoros történettel, amit a sajtóban a néhai Fodor Sándor közölt, és melyet Márton Áron hű famulusa, Erdély legidősebb, aktív római katolikus papja, Jakab Gábor kolozsvári kerekdombi plébános osztott meg hallgatóságával öt évvel ezelőtt, a Kolozsvár Társaság székházában a Márton Áron-év alkalmából:

„Történt az eset 1968. február 29-én azon a bukaresti nagyszabású találkozón, amelyre Ceauşescu összehívta a romániai egyházak vezetőit. Az Államelnök és Pártfőtitkár úgy döntött - írja cikkében Fodor -, hogy (népfrontos) alapon végképp megbékél az egyházakkal. Összehívta tehát valamennyi felekezet főpapját, tartott egy orrvérzésig tartó beszédet, amelyben fűt-fát ígért nekik, majd vacsora. Jobbjára a görögkeleti pátriárkát ültette, baljára Áron püspököt, majd sorra a többi protestáns, neoprotestáns, zsidó és mohamedán egyházak főembereit. Poharazás közben oly nagylelkűnek bizonyult az ígérgetésben, hogy egyik (kisebb létszámú) egyházunk - valószínűleg már nem színjózan - főpapja odalépett hozzá, s azt mondta: Kérem, Elnök Úr, engedje meg, hogy megcsókoljam. A Géniusz valósággal sugárzott az örömtől. Odaszólt Fazekashoz (aki akkor miniszterelnök-helyettes volt): Láttad?! Megcsókolt a magyar püspök! Mire Fazekas: Láttam. Egy magyar püspök tényleg megcsókolt, de a magyar püspök - intett szemével Márton Áron felé - nem csókolt meg.”