Megszólalt a héten a Kárpáti Igaz Szóban Tóth Mihály alkotmányjogász, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) tiszteletbeli elnöke, egykori parlamenti képviselő, és interjút adva a napilap szerkesztőjének, Szabó Sándornak elmondta: mindaz, ami az utóbbi napokban-hetekben Ukrajnában történt a nemzeti és nyelvi kisebbségekkel kapcsolatos jogalkotás, jogalkalmazás és jogértelmezés területein, példátlan módon korlátozza az országban élő csaknem valamennyi kisebbségi közösség, így a kárpátaljai magyarság eddig meglévő szerzett jogait.

Az Ukrajnában élő kisebbségek számára „fekete júliusban” előbb a hónap első napján a parlament rendkívüli ülésén elfogadták Az őshonos népekről szóló törvényt, mely csak az Oroszország által 2014-ben Ukrajnától önkényesen elcsatolt Krím félszigeten élő három népcsoportot, a krími tatárokat, a karaiakat és a krimcsákokat ismeri el az ország területén őshonosnak. Ezt követően július 14-én a kijevi Alkotmánybíróság jogszerűnek ítélte a kisebbségek valamennyi eddigi nyelvi jogát megszüntető Az ukrán mint államnyelv működéséről szóló törvényt. Utóbbi, közkeletű nevén az Államnyelvtörvény, mely két nappal később hatályba is lépett, a magánbeszélgetéseket és a vallási szertartásokat kivéve gyakorlatilag mindenhol kötelezővé teszi az ukrán nyelv használatát. Ezzel egy időben hozzáláttak a joggal kisebbségellenesnek tekintett új kisebbségi törvény megalkotásához, melynek napvilágot látott tervezete, illetve a róla szóló vita a törvényhozás szakbizottságában mind-mind azt bizonyítja, hogy az 1992-ben elfogadott és ma még hatályos, amúgy kedvező tartalmú kisebbségi törvényhez képest egy jogfosztó, közérzet- és lélekromboló szabályozás van készülőben.

Minap a Magyar Nemzetben egy engem mélyen megrendítő beszámolót olvastam Koren-Karczub Tímea, a napilap külpolitikai újságírójának tollából. Az újság fiatal munkatársa, aki az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen tanult és a Konstanzi Egyetemen is képezte magát, a sokatmondó, „Szülőföldünk elhagyására kényszerítenek” címmel közreadott  cikkében kárpátaljai lakosokat kérdezett arról, miként élik meg a korábban törvényben biztosított kisebbségi jogaik fokozatos elvesztését, azt hogy a 2019-ben elfogadott ukrán államnyelvi törvény lépésről lépésre számolja fel az országban élő kisebbségek, köztük a kárpátaljai magyarság nyelvi jogait. Ennek a jogszabálynak bizonyos rendelkezései majd csak 2030-ban lépnek életbe, viszont több vérlázító pontja már most is hatályos.

Tavaly nyár óta Ukrajnában a vasútállomások és az autóbuszmegállók neveit már csak ukránul lehet kiírni és a bárminemű hivatali ügyintézés is csak államnyelven történhet. Idén januártól pedig már minden boltban és bármilyen más kereskedelmi vagy szolgáltatási egységben az ukrán nyelvű kiszolgálás is kötelező lett. És ha mindez még nem lenne kellően bántó és megalázó ottani magyarnak, románnak, orosznak, lengyelnek és a többi kisebbségi közösséghez tartozónak ebben a nemzeti türelmetlenséget csúcsra járató országban, július 16-án az ukrán nyelvtörvény újabb szigorító rendelkezései léptek életbe a kultúra, a turizmus és a szórakoztatóipar területén.

„Ennek biztos, hogy hatalmas romboló hatása lesz itt a már így is leszűkült magyar rétegre” – mondta el az őt kérdező kolléganőnek Tóth Géza, aki egy vállalat termelési és telephelyvezetője a beregszászi járásban. Azt is hozzátette: az idősebbekkel ellentétben, az itt élő magyar fiatalok, a húsz és negyven év közötti generáció többnyire beszéli az ukrán nyelvet, de nyilván nem olyan magas szinten, hogy azt anyanyelvinek lehessen minősíteni. Úgy látta, hogy az államnyelvi törvény hatása a kárpátaljai magyarságra nézve attól függ majd, mennyire lesznek toleránsak a hatóságok akkor, ha a kisebbség nem beszéli megfelelő szinten az ukránt. Szerinte kérdéses, hogy egy nem anyanyelvi szintű társalgást büntetni fognak-e a majdani nyelvinspektorok, vagy pedig természetesnek tekintik és elfogadják, hogy a kárpátaljai magyar közösség egy kisebbség, amely próbálkozik ukránul beszélni. Véleményét végül így sommázta: „Ha az első forgatókönyv lép életbe, nagyon le fog szűkülni a magyarság, mert szerintem rengeteg embert arra fog kényszeríteni, hogy itthagyja a szülőföldjét, és odamenjen, ahol a saját anyanyelvét mindenféle korlátozások nélkül tudja használni.”

„A változások lassan szivárognak be a közéletbe, elsődlegesen a hivatalos helyek azok, amelyeket a leghamarabb elér” – fogalmazott a Magyar Nemzet munkatársának Karmacsi Zoltán, aki idegenvezetőként dolgozik Kárpátalján. Azt is kifejtette, hogy hétköznapok szintjén a kedélyeket leginkább a különböző közhivatalokban szerzett személyes tapasztalatok meg a televíziók, rádiók és a lapok aggasztó hírei borzolják nap, mint nap, de az is igaz: ennél sokkal égetőbb gondjaik is vannak a kárpátaljai embereknek, például a megélhetés terén.

Véleménye szerint az újonnan életbe lépett cikkelyek hatása inkább később lesz érzékelhető, viszont van olyan területe az életnek, ahol már most is fenyeget a kisebbségellenes hatósági fellépés réme. Riasztó példaként említi, hogy a július 16-án életbe lépett passzusok valójában merényletet jelentenek a magyar kultúra és nyelvhasználat ellen. „A nem ukrán nyelvű színházi előadásokat és a mozifilmeket csak államnyelven lehet bemutatni, és ezentúl kizárólag ukrán nyelven lehet megtartani mindennemű rendezvényt is. Ennek megfelelően a magyarok lakta falvakban a falunapok mostantól csak ukrán nyelven bonyolíthatók le” – tette hozzá.

2021. január 16-tól a szolgáltatók országszerte csak ukránul szólhatnak ügyfeleikhez, és kizárólag ezen a nyelven adhatnak tájékoztatást termékeikről – számolt be Koren-Karczub Tímeának a fiatal vállalkozó házaspár, Nagy Attila és Nagy-Marosán Kamilla. Elmondták: megdöbbenve fogadták a jogfosztó januári rendeletet, melynek értelmében a vásárlókat csak ukrán nyelven szolgálhatják ki. Szerintük és a többi, az Ungvár-közeli bátfai lakos szerint ez lehetetlen lenne egy csaknem kizárólag magyarok lakta községben. Mivel a jogszabály – láss csodát – ilyen esetekben „nagyvonalúan” megengedi azt, hogy az ügyfél kezdeményezésére más nyelven is létrejöhessen a kommunikáció, ők élnek is ezzel a lehetőséggel. Mint mondták: „Aki magyarul szól hozzánk, ahhoz magyarul felelünk, aki ukránul, annak ukránul válaszolunk. A környező falvakban mindenki tiszteletben tartja a másik nemzetiségét, nem szoktak összetűzések lenni emiatt, hiába hergelik a magyarság ellen a lakosokat.” Amit ehhez hozzátett Nagy-Marosán Kamilla, az önmagáért beszélt: „Míg a vállalkozások terén nem aggaszt minket a helyzet, az oktatás terén annál inkább, mivel gyermekeink jogait korlátozzák.”

Sajnos aggodalma messzemenően megalapozott, hiszen a 2017-ben elfogadott új oktatási törvény kimondja, hogy az iskolákban államnyelven kell tanítani, és így a nemzeti kisebbségeket, köztük a másfélszázezres kárpátaljai magyarságot fosztja meg attól az alapvető jogától, hogy anyanyelvén részesülhessen oktatásban. (A legutóbbi, 2001-es népszámlálás adatai szerint Kárpátalján összesen 151 516 magyar él, ez a régió népességének 12 százaléka.)

A hétköznapok szintjén tehát ekképp fest a helyzet, melyhez hasonlót még a legsötétebb sztálini szovjet kommunista elnyomás éveiben sem kellett átélnie honfitársainknak és a többi kisebbségi közösséghez tartozóknak ezeken a tájakon és bárhol másutt a most a NATO-ba és az Európai Unióba igyekvő Ukrajnában.

Mindezek a jogkorlátozások, melyeket a kárpátaljai nemzettársainknak legújabban el kell szenvedniük korántsem jelenti azt, hogy az őket nemzeti létükben való megmaradásukban és megtartatásukban fenyegető ukrán nyelvtörvénynek a jogkorlátozó előírásaival már véget is értek volna a megpróbáltatásaik. A nacionalista gőzhenger elindult és minden jel arra mutat, hogy a szavakban az euroatlanti integráció mellett elkötelezett ukrán politikai osztály számára nincs megállás. Ők az ország kisebbségben élő közösségei, köztük a magyarok számára nagy műgonddal kálváriájuk újabb stációit készítik elő.

Hogy melyek ezek és miben áll lényegük, erről készített interjút a Kárpáti Igaz Szószerkesztője Tóth Mihály alkotmányjogásszal, az UMDSZ tiszteletbeli elnökével, egykori parlamenti képviselővel. Beszélgetésüket, mely Egy új korszak határán. Mit tartogat a jövő az ukrajnai nemzeti kisebbségek számára? címmel jelent meg négy nappal ezelőtt, úgy gondoltuk, feltétlenül érdemes bemutatni az olvasóinknak. Nem utolsó sorban azért, hisz abban a mifelénk is ismert és fajsúlyos megszólalásai okán e rovatban már többször idézett tekintélyes szakember rámutatott: nem kellene túlságosan meglepődni az ukrán nacionalista törekvéseknek a hírekben oly gyakran szereplő friss „fegyvertényein”, mert „a jogfosztás több éve tartó, választási ciklusokon átívelő folyamat”.

Ami viszont meglepő, hogy az országot súlyosan, másoknál is sokkal súlyosabban érintő koronavírus-járvány idején és egy óriási megterhelést jelentő, emberi és anyagi áldozatokat követelő hibrid háború kellős közepén mekkora energiabedobással és milyen intenzitással történik a kisebbségellenes fellépés. Úgy tűnik, mintha az ő helyzetük ellehetetlenítésénél nem is lenne sürgetőbb problémája az ukrán hatalmi elitnek, illetve az akaratukat kiszolgáló kijevi törvényhozóknak és az ottani alkotmánybíróságnak.

A mögöttünk hagyott hónap ilyen szempontból kifejezetten bővelkedett a kedvezőtlen fordulatokban. Előbb törvénybe iktatták, hogy a hagyományos kisebbségek, köztük a Kárpátalja területén több mint ezeregyszáz esztendeje letelepedett magyarok sem tekinthetők őshonosnak, ezt a kivételezett státust mindössze a Moszkva által elorozott Krímben élő tatárok, karaiak és krimcsákok kaphatják meg. Tették ezt annak ellenére, hogy az új jogszabály nem felel meg a hatályos alkotmánynak, Ukrajna nemzetközi kötelezettségvállalásainak, a jelentős ukrajnai kisebbségek jogos elvárásainak és nem vették figyelembe azokat a módosítási javaslatokat, melyeket a KMKSZ több ukrajnai kisebbségi szervezet támogatásával  nyújtott be a nemzeti kisebbségekről szóló törvénytervezethez. Falra hányt borsónak bizonyult az a levél is, melyben a KMKSZ kérte Volodimir Zelenszkij elnököt, hogy terjessze ki az őshonos kisebbségekről szóló törvény hatályát a kárpátaljai magyarságra is.

Az újabb arculcsapást a kijevi Alkotmánybíróság döntése jelentette. Egy év mérlegelés után a taláros testület július 14-én jogszerűnek ítélte a kisebbségek valamennyi eddigi nyelvi jogát megszüntető nyelvtörvényt, mely az otthonokba és a templomokba száműzte a magyar és többi Ukrajnában élő kisebbség nyelvét.

Ezzel egy időben jött az első látásra pozitívnak tűnő államfői kezdeményezés, amiről nagyon hamar kiderült, hogy csak porhintés. Mi is megírtuk, hogy Zelenszkij ukrán elnök bejelentette, az őshonos népek után az országában élő nemzeti kisebbségekről is lesz törvény, de mivel nem tetszik neki ez a kifejezés, várhatóan az előterjesztésben „nemzeti közösségeknek” fogják őket nevezni. Aztán napvilágot látott a törvénytervezet, mellyel a széleskörű jogokat biztosító, még 1992-ben elfogadott kisebbségi törvényt kívánja felváltani a kijevi parlament. Arról, hogy mennyire „előremutató” a készülő új jogszabály, érdemes idéznünk a KMKSZ és az UMDSZ e tárgyban kiadott közös nyilatkozatából: „a rendelkezések jelentős részének deklaratív stílusa, valamint a fogalmi bizonytalanság alkalmatlanná teszi a javasolt normatív szöveget arra, hogy jogi dokumentumként alkalmazzák a gyakorlatban a nemzeti kisebbségek jogainak védelmére”.

Tóth Mihály is arra mutat rá, hogy amikor Zelenszkij elnök nem nemzeti kisebbségekről, hanem nemzeti közösségekről beszél, ez nem más, mint aknatelepítés. „Szerintem – mondta – ez az első látásra szimpatikus megfogalmazás is újabb veszélyeket rejt a kisebbségi jogalkotás és jogérvényesítés területein, mert meghatározási zavarokat idézhet elő, és eltávolíthat a nemzetközi jog fogalmi rendszerétől.”

Amit ehhez hozzátett, az is több mint elgondolkoztató: „Hiszen a korszerű nemzetközi dokumentumok, e jogok kedvezményezettjeiként egyértelműen a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeket jelölik meg, és számukra teljesen ismeretlen a nemzeti közösség, illetve annak jogai fogalma. Félő, hogy egy ilyen fogalomzavar a jogfosztás egyik eszköze lehet.”

Amúgy alkotmányjogászunk számára az ukrán elnök mostani kezdeményező szerepvállalása is érthetetlen, sőt ráadásul okafogyott is. Ha a dolgot pusztán jogtechnikai oldalról szemléljük, akkor semmi sem indokolja a tévésorozatsztárból lett államfő mostani iniciatíváját. Hiszen „az Államnyelvtörvény egyik rendelkezése erre, 2019. december 31. határidővel kötelezte a Miniszteri Kabinetet. Mivel a kormány ennek nem tett eleget, a Verhovna Rada Emberjogi és Kisebbségi Bizottsága keretében már több hónapja folyik a munka a Nemzeti kisebbségekről szóló törvény új szövegén” – fogalmaz Tóth Mihály.

Külön kitért arra is, hogy annak az online térben történő vitája is már javában zajlik. Mi több, ebbe a disputába – de erről már szóltam fentebb – bekapcsolódtak a magyar szervezetek meg a többi kisebbség képviselői is. Feltétlenül hangsúlyozni kívánta, hisz fontos: „Az általuk elkészített észrevétel- és javaslatcsomaghoz támogatólag csatlakozott minden mérvadó ukrajnai kisebbségi szervezet. E tervezet jelenlegi szövege elérhető a nevezett parlamenti bizottság honlapján. Röviden jellemezve megállapítható, hogy a törvényszöveg-tervezet megfelel a fentebb ismertetett AB-döntés elvárásainak, vagyis annak elfogadása a nemzeti kisebbségek jogfosztásának egyik újabb dokumentuma lehet.”

Természetesen a beszélgetésben hangsúlyosan terítékre kerül a már szóbahozott Ukrajna őshonos népeiről szóló törvény, melyből kimaradtak a magyarok. Azt, hogy ez miként érinti az ukrajnai magyar kisebbséget, milyen jogoktól esnek el ezzel a kárpátaljai magyarok, az interjúalany így látja: „az ebbe a kategóriába sorolt nemzeti közösségek jogainak tárházával egyetemben, az oda nem soroltak jogfosztását is jelenti. Hiszen önálló identitás kialakítására, megőrzésére, és az ehhez szükséges jogi eszközök birtoklására Ukrajnában csak az őshonosnak nyilvánítottak jogosultak.”

Amit pedig ehhez hozzátesz, kitérve az alkotmánybírósági rábólintásra is, az a dolgok már-már paródiaként értékelhető komolytalan voltára mutat rá, ha nem lenne mögötte nyilvánvalóan politikai szándék: „Az ismertetett AB-dokumentum szerint Ukrajnában az ukránok mellett ezek még a krími tatárok, igaz utóbbiak ilyen jogállásra csak a Krím-félsziget területén jogosultak, mely fölött az ukrán állam nem gyakorolja szuverén felségjogait. Bizonyára ezzel is függ össze a törvény elfogadásának nagy támogatottsága, hiszen nem kell vállalni a felelősséget a benne foglaltak megvalósításáért.”

Az se mellékes, hogy törvény elfogadása rendkívüli ülés keretében és rendhagyó módon történt – emelte ki Tóth Mihály: „A törvény tervezetét beterjesztő államelnök sürgősségi eljárást szorgalmazó kérésének megfelelően rendkívüli ülésen, és rendhagyó módon, érdemi vita nélkül, szinte közfelkiáltással, ellenszavazat nélkül, 325 támogató szavazattal hagyták jóvá.”

Meg nem kerülhető tisztázandó kérdése volt a Szabó Sándor és Tóth Mihály közti dialógusnak az is, hogy az alkotmányjogi szakértőnk hogyan ítéli meg: „az őshonos népekről szóló jogszabály mennyire áll összhangban az őshonos népek jogairól szóló ENSZ-nyilatkozattal, nemzetközi gyakorlattal, Ukrajna korábbi vállalásaival?”

E téren gyenge agyaglábakon áll az ukrán jogi érvelés – mutatott rá a nemzetközi jogban is felettébb járatos kisebbségpolitikai szakember.  Az ukrán politikum olyan érvekkel hivatkozik a vonatkozó nemzetközi dokumentumokra a krimi tatárok, a karaiak és a krimcsákok „őshonosításakor”, melyek alapján értelemszerűen a kárpátaljai magyarok is az őshonosok között kellene, hogy helyet kapjanak. Mellettük persze ugyanúgy az oroszok, a románok, a lengyelek és a többiek is.

Hogy ez mégse történhessen meg, a „bölcs” törvényalkotók módfelett „kreatívnak” bizonyultak. Úgy ötleteltek, mint Karinthy Magyarázom a bizonyítványom lebukott hőse, Bauer Károly középiskolai tanuló. Annak érdekében, hogy se a magyarok, se a többi Ukrajnában élő hagyományos nemzeti kisebbség ne legyen sorolható az őshonosok közé, a törvényalkotók bevezették az anyaország, illetve annak hiánya kritériumát, aminek jogosságát amúgy a Velencei Bizottság is vitatja. Megerősítést nyerve a kijevi alkotmánybíróságtól, mely felhatalmazta a parlamentet, hogy saját modellt alakítson ki a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása terén, az ukrán törvényhozók ilyen döntésének vitatása, inkább csak a jogelmélet szintjén lehetséges, a mindennapi gyakorlatban értelmetlen – egészíti ki mondandóját ez ügyben Tóth Mihály.

Azzal, amit végszóként hozzátesz az interjúkészítő Tóth Mihály szavaihoz vitatkozni nem lehet, hisz sajnos messzemenően igaza van:

„Mindezt összegezve megállapíthatjuk, hogy az ukrajnai nemzeti kisebbségek jogfosztásnak több éve tartó, választási ciklusokon átívelő folyamata töretlen. Mindez az állami hatalmi rendszer minden ágának és intézményének, valamint az ország lakossága zömének egyetértése, és a nemzetközi szervezetek, intézmények hallgatólagos jóváhagyásával történik.”