Megszólalt a héten a pozsonyi Új Szóban Nyerges Csaba főszerkesztő és annak apropóján, hogy Eduard Heger szlovák miniszterelnök múlt keddi budapesti, Orbán Viktorral folytatott hivatalos tárgyalásait követően kijelentette, miszerint „mindent meg akar tenni annak érdekében, hogy a szlovákiai magyarok otthon érezhessék magukat”, egy akár nyílt levélként is értelmezhető véleménycikkében ekképp fogalmazott: „Tisztelt Miniszterelnök Úr! A magyaroknak nem kell otthon érezniük magukat a Felvidéken. Otthon voltak ezer éve, otthon voltak száz éve, otthon vannak ma is, és otthon lesznek száz év múlva is.” 

Nyerges Csaba, aki több mint húsz évig állt a győri székhelyű Kisalföld napilap élén, a legnagyobb példányszámú és legolvasottabb újságot készítve Magyarországon, majd 2019 novemberétől lett az egyetlen szlovákiai magyar napilap szerkesztőségének vezetője, elmondja: „a két ország kapcsolatának minőségét ott tudom igazán lemérni, ahol felnőttem, a szigetközi Kisbodak és a csallóközi Bodak, ahogy mi mondjuk, Nagybodak között”. Ott, ahol csaknem harminc esztendeje Szlovákia elterelte a Dunát, a folyó pedig ezen a szakaszon „bokáig apadt”, és annyi év elteltével sem sikerült teljeskörűen rehabilitálni ezt a térséget, döbbenettel tapasztalta meg egészen frissen: míg a magyar fél a Szigetközt és a Csallóközt érintő vízgazdálkodási fejlesztési koncepció kialakítására, megtervezésére programot indított, sőt ebben úgy tűnik, hogy még  az ENSZ támogatásra is számíthat, a szlovák „jó szomszédot” az ügy mintha nem is érdekelné.

„Budapestről nézve a magyar nemzet közjogi egyesítése és a történelmi megbékélés szándéka, Pozsonyból a szlovák nemzet egysége elleni támadás és a történelmi feszültségek gerjesztése. Két európai uniós állam, két közeli szövetséges és két teljesen különböző álláspont, amely feszültséget generál közöttük időről időre. Egy magyar törvény a határon túli magyarok kettős állampolgárságának megkönnyítéséért és egy szlovák törvény annak az ellehetetlenítéséért. Számos felmerülő kérdés, egy eltelt évtized és egy alkotmánybíróság, amely formai okokra hivatkozva nem dönt arról, hogy alkotmányos-e egy törvény. Mindez a felvidéki kettős állampolgárság ügyének elmúlt tíz éve.”

Egy, a közelmúltban megjelent, kellő jogi és politikai megalapozottságú elemzésből származik a fenti idézet. Túri Ádámnak az Egy évtizede döntés nélkül – a kettős állampolgárság és a szlovák alkotmánybíróság című okfejtése, melynek felvezetőjét citáltuk az előbbiekben, arra igyekezett válaszokat találni, hogy honnan eredeztethető az a látványos ellentmondás, ami a magyar-szlovák kapcsolatok kétarcúságát jellemezte és jellemzi. Ugyanis vitathatatlan, hogy miközben két ország miniszterelnökei és más vezető politikusai nem győzik nyilatkozataikban hangsúlyozni immár évek óta, hogy a két állam viszonya tökéletes és talán jobb már nem is lehetne, a közvélemény a Dunától délre és északra is, elsősorban annak okán, hogy a felvidéki magyarságot egy ostoba, kicsinyes, bosszú ihlette diszkriminatív és ráadásul alkotmányellenes állampolgársági törvény megfosztja a kettős állampolgárság lehetőségétől, de nem csak ezért, – mintha ezt a nexust egészen másképpen gondolná.

Legutóbb például a múlt kedden azt követően, hogy Orbán Viktor a Karmelita kolostorban fogadta Eduard Heger szlovák kormányfőt, a magyar miniszterelnök a találkozón kijelentette, „hogy az elmúlt tíz év mérlegét megvonva soha nem voltak még olyan jók a kapcsolatok Magyarország és Szlovákia között, mint most.”  

Hallva ezt, nyílván nincs ok kételkedni abban, hogy látványos előrelépés történt a nemzeti türelmetlenség meghatározta, Vladimir Mečiar és Ján Slota-féle időktől. Annak jelentőségét se lehet megkérdőjelezni, hogy sokat nyoma a latban, miszerint Németország és Ausztria után Szlovákia lett Magyarország harmadik legnagyobb kereskedelmi partnere tízmilliárd eurót meghaladó forgalommal. Az is igaz, hogy „vannak közös sikertörténeteink is a saját sikereink mellett”, arról nem is szólva, hogy „a nyugat-balkáni bővítés ügyében egy hangszeren játszunk, a migráció kérdését ugyanúgy ítéljük meg, és a visegrádi együttműködés is mindkét ország mára számára fontos.”  – amint ezeket a pozitívumokat hangsúlyozta a szlovák kollégát fogadó vendéglátó sajtónyilatkozata.

Csakhogy ennek a tíz esztendőnek a mérlegét egy más szemszögből is érdemes vizsgálódás tárgyává tenni. Meg is tette ezt, nem is oly régen a Felvidék.ma hírportál a Tamás Ilonka néni kettős állampolgársága 10 év távlatából című „jubileumi összeállításában”. Ebből viszont kirajzolódik az a kép is, ami sokakban óhatatlanul felveti a kérdést: annak tükrében, hogy a Robert Fico-kormánya által 2010. május 26-án elfogadott állampolgársági törvény módosításával rögzítették, miszerint a magyarországi állampolgársági törvény Szlovákia számára nemzetbiztonsági kockázatot jelent, amelyet éppúgy ítélnek meg ma is Pozsonyban, mint amikor azt életbe léptették – vajon tényleg ennyire ideálisak és felhőtlenek a kétoldalú államközi kapcsolatok?

Vajon beszélhetünk-e mintaszerű viszonyról, annak fényében, hogy idestova már bő nyolc esztendővel ezelőtt az akkori magyar külügyminiszter a kérdéses állampolgársági ügyről szólva az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága előtt teljes joggal úgy vélekedett, hogy „a mai helyzet tarthatatlan"?  Összefér-e vajon a remek jó szomszédsággal az, hogy Martonyi Jánosnak e precíz ténymegállapítása után pontosan 3050 nappal azt kell most rögzíteni szintén tényként: e téren azóta egy jottányi előrelépés se történt?

Az elmúlt héten a pozsonyi Új Szóban megszólalva a napilap főszerkesztője, Nyerges Csaba egy egészen más aspektusból vette górcső alá a politikum által oly nagyra tartott magyar-szlovák jó szomszédságot. Nem tette szóvá, mint jómagam meg a Felvidék.ma, hogy a kirekesztő és ismétlem, valóban alkotmányellenes szlovák állampolgársági törvény égbe kiáltó igazságtalanság, ugyanis a szlovák alkotmány rögzíti: saját akaratán kívül senki nem fosztható meg az állampolgárságától. Nem emlegette fel a máig hatályos Beneš-dekrétumokat, melyekre hivatkozva még napjainkban is elkobozhatnak a tulajdonos felmenőinek magyar nemzetisége miatt földet Szlovákiában. Nem is hivatkozott olyan, minden bárhol élő magyart pofonként erő nyílt provokációra, mint volt minap az a fejlemény, hogy az Érsekújvár-közeli Komjáton, a községi hivatal előtt egy „Vivat Trianon” feliratú szobrot avatott a jelenlegi parlamenti elnök, Boris Kollár és asszisztált ehhez egy volt államfő is, Ivan Gašparovič meg az évek óta a „magyarbarát” szerepében tetszelgő Robert Fico volt minisztere, Ľubomír Jahnátek.

Nyerges Csabánál a szlovák kormányfőnek egy, a Karmelita kolostorban tartott közös sajtóértekezleten elhangzott, amúgy pozitív gesztusnak szánt úgymond empatikus kisebbségbarát kijelentése „verte ki a biztosítékot” és ennek hallatán ragadott tollat. Tette ezt, hiszen teljes joggal érzett belső késztetést arra, hogy a hegeri „gesztust” meg kell hálálnia. Meg is tette ezt az Otthon, az ősök földjén című jegyzetével. 

„A szlovák kormányfő, Eduard Heger mindent meg akar tenni annak érdekében, hogy a szlovákiai magyarok otthon érezhessék magukat. – indít Nyerges a véleménycikkében, melynek folytatása okán a kifakadása akár egy nyílt levélnek is tekinthető: 

„Tisztelt Miniszterelnök Úr! A magyaroknak nem kell otthon érezniük magukat a Felvidéken. Otthon voltak ezer éve, otthon voltak száz éve, otthon vannak ma is, és otthon lesznek száz év múlva is.

Ez a kijelentés akkor hangzott el Heger szájából, amikor a hét elején Orbán Viktorral találkozott, és amikor mindkét kormányfő ígéretet tett arra, hogy támogatni fogja a szlovák és a magyar közösségek kulturális és politikai identitásának fennmaradását. Orbán még azt is hozzátette, hogy soha nem voltak még ilyen jók a magyar–szlovák kapcsolatok, mint most.”

Lássuk, hogyan jelenik meg annak az olvasatában az eszményi jó szomszédság, aki egy korábbi vallomása szerint olyan szigetközi falusi gyerekként, akitől nem áll távol a mezőgazdaság, jutott el az első munkahelyét jelentő győri Kisalföldhöz, ahol harminc évet töltött, abból pedig húszat főszerkesztőként el egészen addig, amíg azt követően, hogy egy kézbe került az összes magyarországi megyei napilap, a szerkesztőségeket pedig központosították Budapestre, el nem bocsátották.

Íme, ennek az újabb konfessziójának az elővezetése: 

„Nem tudom, én földhözragadt gyerek vagyok, és a két ország kapcsolatának minőségét ott tudom igazán lemérni, ahol felnőttem, a szigetközi Kisbodak és a csallóközi Bodak, ahogy mi mondjuk, Nagybodak között. Amikor idestova harminc éve Szlovákia elterelte a Dunát, azt hittem, vége a világnak. Mi addig évről évre ezzel a születésnapi rigmussal köszöntöttük egymást: „Isten éltessen sokáig, amíg az Öreg-Duna ki nem apad bokáig”. 1992 októberében, a folyó elterelését követő napokban aztán bekövetkezett az, amit lehetetlenségnek gondoltunk. Az Öreg-Duna a szigetközi-csallóközi szakaszon bokáig apadt, és három évtized elteltével sem sikerült teljeskörűen rehabilitálni ezt a térséget.”

A folytatásból aztán kiderül, jó okkal történt meg a szóbahozása annak, ami az eszement terv, a Bős-nagymarosi vízlépcső, azaz a Duna magyarországi és szlovákiai közös szakaszának a komplex hasznosítására tervezett monstrumhoz kapcsolódott, és melynek súlyos károsultja lett egyrészt a természet, másrészt pedig elszenvedője ennek a felelőtlen környezetpusztításnak a Duna minkét partján élő lakosság.

Mielőtt újra átadnám a szót Nyerges Csabának, hadd tájékoztassam az olvasót arról, hogy éppen az Új Szó számolt be néhány nappal a szlovák miniszterelnök budapesti látogatása előtt arról, hogy közös, a Szigetközt és a Csallóközt érintő vízgazdálkodási fejlesztési koncepció kialakítására, megtervezésére elindult egy magyar kormány által kezdeményezett program.

Ennek az Insula Magna nevet kapott programnak a tervbe vett lépéseiről, így arról, hogy egy milliárd forintot a beindításához már biztosított az Orbán-kabinet, arról, miszerint a lehetséges vízgazdálkodás régiófejlesztési hatásait három nagy projektben összesen 18 munkacsomagban fogják vizsgálni, továbbá arról is, miképpen illeszkedik a kezdeményezés az ENSZ fenntartható fejlődésének céljaihoz  – egy Mosonmagyaróváron megrendezett nemzetközi tudományos térségfejlesztési konferencia keretében számoltak be a magyar kormány illetékes miniszterei, Palkovics László innovációs és technológiaügyi-tárcavezető, valamint Nagy István agrárminiszter. Mellettük a magyarországi és nemzetközi tudományos és szakmai élet jeles képviselői is előadásokat tartottak. Ezek középpontjában is az állt, hogy miként lehetne elérni Szigetköz és a Csallóköz európai fejlesztési területté válását. Bár a meghívóban még szerepelt a neve az előadók között, Ján Budaj szlovák környezetvédelmi miniszter végül lemondta részvételét a rendezvényen.

Ezek után, lássuk Nyerges mondandóját, aminek révén világossá válik az oly nagyra értékelt kiváló jó szomszédság főszerkesztői olvasata:

„Pár napja, amikor Mosonmagyaróváron nemzetközi konferenciát rendeztek arról, hogyan lehetne újra élő kapcsolattal összekötni a szigetközi és a csallóközi Duna-ágrendszereket, a szlovák környezetvédelmi miniszter állítólag inkább egy kelet-szlovákiai jelentéktelen programra ment el ahelyett, hogy részt vett volna a két ország vitás kérdéseire is megoldásokat kereső-ajánló rendezvényen. Ilyen lenne a jó szomszédság?

És ezután mondta Heger, hogy ő szeretné, ha a szlovákiai magyarok otthon éreznék magukat. Hogyan érezhetnék magukat máshogy? Miért is kellene? Hiszen itt születtek, a szüleik, nagyszüleik is, az összes felmenőjük. Nem állampolgárságért folyamodó bevándorlók, akiket kényszeredetten be kellene fogadni, nem is vendéghallgatók a pozsonyi egyetemen. Otthon vannak. Őseik jogán. 

A jó szomszédságot pedig az is szimbolizálhatná talán, ha megoldást találna végre Szlovákia és Magyarország a közösen elbaltázott Bős–Nagymaros Vízlépcsőrendszerre. Amiben, amit csak lehetett, elrontottak, azután tudatosan hagyták pusztulni a térséget. Végül a Hágai Nemzetközi Bíróságig kellett menni, és azóta is hátat fordít egymásnak a két ország, hiába kötelez további tárgyalásokra az ítélet. Pedig világviszonylatban is különleges értékről van szó, egy páratlan szárazföldi deltáról, a hozzá tartozó gigantikus méretű ivóvízkincsről, a termékeny földekről, a gyönyörű „ezer sziget országáról”, ami a jól átgondolt ökoturizmuson keresztül biztos megélhetést adhatna az itt élőknek.”

A cikk záró tétele nem hagy kétséget afelől, hogy van esély arra, hogy akár a hétköznapok emberei számára is érzékelhető valósággá váljon az a bizonyos, a politikusok által annyira agyondicsért jó szomszédság. Csak tenni is kellene érte érdemben…

„Ez az otthonunk, és ahelyett, hogy vigyáznánk rá, kiszárítottuk, különálló részekké szigeteltük egymástól és elsilányítottuk a szigetközi-csallóközi vadvízországot. 

Ez a közös otthonunk. Akár jól is érezhetnénk magunkat benne. Ebben valóban segíthetne, tisztelt miniszterelnök úr.”