Megszólalt a héten a Mandinerben Sólyom István, a hetilap kolozsvári tudósítója és a kiadvány Külhon rovatában megjelent kétoldalas cikkében, melyet Dés városképének meghatározó látványa, a kecses tornyú impozáns gótikus református templom nagy méretű fotója illusztrál, bemutatja, hogy az egykor szebb napokat megélt településnek a mintegy tíz-tizenkét százaléknyi magyarsága, mely hajdan a sónak köszönhette virágzását, valaha pedig vármegyei székhely volt, „igyekszik megőrizni közösségét és értékeit a román többség mellett, Kolozsvár vonzáskörzetében.”

Miután cikkében a szerző sort kerít arra, hogy az olvasó megismerkedhessen Dés múltjának több meghatározó mozzanatával, elbeszélget az RMDSZ helyi elnökével, Kovrig Annamáriával, aki a Szövetség egyetlen helyi tanácsosaként alpolgármestere a városnak. Kettőjük dialógusából kiderül, annak ellenére, hogy a fekvésénél fogva kikerülhetetlen, három megye határon fekvő városban „a rendszerváltozás utáni magyar népességcsökkenés egyértelműen kirajzolódik”, a városvezető mégis tele van bizakodással és munkakedvvel. Mert, mint mondja: „A dési magyarság túlélte a törökök és tatárok pusztítását, maga mögött hagyta a szocializmust, megbirkózott a kivándorlási hullámmal és az asszimilációs hatásokkal. Itt vagyunk, a jövőt tervezzük. Márton Áron szavaival: a lelkesedés éltet. Hiszek benne, hogy lesz jövőnk.”

Hadd kezdjem egy személyes vallomással.

Amikor csak tehetem, olykor akár naponta is, ki nem hagynám, hogy az internetnek köszönhetően bele-belehallgassak egyik kedvencem, a Kolozsvári Rádió magyar adásába. Jól tudom, ez itt nem a reklám helye, de talán bocsánatos bűn ezt szóbahozni egy olyasvalakinek, akinek eddigi életéből évtizedek a kincses városhoz és Kolozs megye három településéhez, Bonchidához, Búzához és Egeres-Gyártelephez kötődött, ma is felettébb kíváncsi arra, hogy mi történt vagy történik hajdani lakó- illetve munkahelyein. Arra például, hogy mennyire tudnak nagyon örülni, azok, akikkel együtt élt valamikor most, amikor végre kiderült, hogy pandémia ide, pandémia oda, mégis lesz a hónap végén az idén is Mérában World Music világzenei csűrfesztivál, amire persze csak járványügyi előírások betartásával várnak ide bárkit is. Vagy éppen miért gerjednek éktelen haragra ugyanők, mint tették, és teszik ezt mostanában a minden biztosítékot kiverő Petőfi utcai metrókocsira hajazó betonkoporsó-szálloda láttán, aminél nagyobb városkép-megalázást nem kellett elszenvednie emberemlékezet óta Transilvania civitas primarae-nak. Pedig Funar is tüsténkedett e téren és néha nem is „sikertelenül”.

Egy szó, mint száz, és nem is az elfogultság mondatja velem, de ez ügyekben pedig túl azon, hogy gyakran valóságos élményt is adnak, a hiteles tájékozódásomat a Kolozsvári Rádió magyar műsorai mindig jól segítik.

Az élményt és a hiteles tájékozódást egyszerre szolgálta megannyi más rádiós műsorszám mellett a tudomásom szerint igen népszerű Tetőterasz című magazinműsornak az a számomra mindmáig emlékezetes adása, melyben Rostás-Péter István beszélgetett el Kovrig Annamáriával, a dési RMDSZ elnökével, akit egyetlen RMDSZ-es tanácsosként választották a tavalyi helyhatósági választásokat követően Dés alpolgármesterévé. Kettőjük Fogyófélben is lehet tervezni és építkezni címmel a Kolozsvári Rádió magyar adásának archívumában ide kattintva elérhető dialógusából egy olyan elkötelezett és céltudatos, tenni akaró közösségi személyiséget ismerhettem meg, és velem együtt nyilván sokan mások is, aki a mérleg nyelve a városi tanácsban, és amint az őt faggató riporter jellemezte: „vegyészetet és számvitelt tanult, talán ezért ismeri a nyerő képletet.”

Kovrig Annamária azon túlmenően, hogy az új feladat kihívásairól beszélt és persze arról is, milyen előnyöket jelent a helyi magyar közösségnek ez az új tisztség, – lelkesedéssel eltelve szólt azokról a konkrétumokról is, melyek révén a város összlakosságának mintegy bő tíz százalékát kitevő dési magyarok hitet téve a megmaradás és megtartatás korparancsának, lokálpatrióta közösségként jelent és jövőt építenek. Szólt arról, hogy milyen pezsgő az ottani magyar kulturális élet, melynek zászlóshajója a dési Magyar Házban az EMKE ernyője alatt működő Kádár József Kulturális Egyesület, aminek amúgy ő az elnöke. Elmondta továbbá, hogy az 1996-ban az EMKE által megvásárolt ház ad otthont a Désen működő valamennyi magyar civil szervezetnek, mint például az Aranyeső Egyesületnek és néptánc-csoportnak, a civil műhelynek és minden más kulturális foglalkozásnak és rendezvénynek. Hozzátette azt is: ha nem is éppen mindig a szorgalmazott nagyságrendben, de szerencsére jut elég jelentős összeg a magyar programok támogatására a város költségvetésében. Hozzátette: eltökélt szándéka, hogy e téren változás történjen és a magyar kezdeményezésekre, köztük külön kiemelve a hagyományossá nemesedett, immár nyolc alkalommal megrendezett Dési Magyar Napokat, még több forrást biztosíthasson a jövőben a polgármesteri hivatal.    

A két tanácsosi mandátum után tavaly alpolgármesterré előlépett Kovrig Annamária a most felidézett rádiós beszélgetésben nagy empátiával szólt arról, hogy az egyházak, a magyar állam és a helyi közösség összefogása révén Dés a környékbeli szórványagyarság mentsvárává tudott előlépni. Ebben meghatározó szerepe van annak, hogy három Magyarországról kapott ajándék iskolabusszal 90 különböző korosztályhoz tartozó gyerek számára segítik elő a magyar nyelvű oktatási lehetőségeket, nem is szólva a szórványközpontként működő és a ferenceseknek köszönhető Bonaventura kollégiumról, illetve a református egyház telkén épített és frissen átadott napközi otthonról, ahol a közeljövőben egy bölcsőde is működni fog. Hasonlóképpen örömmel tette szóvá, hogy Dés is bekapcsolódhatott a magyar állam támogatta és az Iskola Alapítvány által menedzselt ún. „afterschool” (iskola utáni, délutáni) programba, melynek jótékony hatását megkülönböztetetten és teljes joggal, csak a legnagyobb elismeréssel tudta értékelni.

Mindezek és persze egyebek, melyekre itt már nem térnék ki, óhatatlanul felidéződtek bennem, amikor a heti tallózásom során minap rábukkantam a Mandiner hetilapban Sólyom István Jövőjét tervezi a dési magyarság címet viselő írására, melynek főszereplője az a Kovrig Annamária, aki egykor MADISZ-tagként kezdte, 11 éve a helyi RMDSZ szervezet elnöke, a tavalyi helyhatósági választások után ő lett a mérleg nyelve a városi tanácsban, egyben Dés második női alpolgármestere.

A Nagyenyeden született, de magát immár régóta désinek valló városvezető megszólaltatása előtt Sólyom néhány mondatban felvázolja a Kis- és Nagy-Szamos összefolyásánál fekvő, három megye határán levő, a középkor óta sóbányászati központnak számító hajdani jelentős bányászváros múltjának néhány kulcsjelentőségű mozzanatát. Az indításban helyet kap a másutt is oly aktuális gondot jelentő szórványproblematika, ezt követi majd a rövid históriai körkép első tétele:

„Az erdélyi magyar szórványtelepülések problémái egyazon tőről fakadnak. Minden szórványközösség a maga módján próbálja feltartóztatni az asszimilációt, az identitásvesztést, az idegenné válást saját kultúrájában. Nem jelent kivételt ez alól a Nagy- és a Kis-Szamos összefolyásánál fekvő Dés sem, ahol 2020 őszén a 12 százalékos magyarság újra alpolgármestert adott Kovrig Annamária személyében.

Az egykori Belső-Szolnok, majd Szolnok-Doboka vármegye székhelye jelentőségét elsősorban a sónak köszönhette. Rómához hasonlóan hét dombra épült: a Rózsa-hegyre, a Béla-hegyre, a Kakas-hegyre, a Szentpéter-hegyre, a Malatóra, a Bakóra és a Kádbükkre. Egy itt talált 10. századi kard arról tanúskodik, hogy már a honfoglalók is megtelepedtek itt. Dés első írásos említése 1214-ből való, sószállító helyként jegyzik. Várát a szolnoki ispánság alá rendelte II. Endre, ezenkívül sókamarát állított fel itt, élén egy kamaragróffal. 1291-ben vásárszabadalmat kapott.

A vármegye és a város területét a 12. századtól magyar lakosság népesítette be, amelyet a szász, majd néhány településen a román népesség követett. A tatárjárás, a Bábolna-hegyi parasztfelkelést követő megtorlások, a román Mihály vajda és a császári Giorgio Basta hadvezér zsoldosaink pusztítása, a török- és a tatárdúlás, majd a kuruckorszak harcai, az éhség és a pestisjárványok mind hozzájárultak a régió magyarságának visszaszorulásához a románság javára.”

A múltra történő visszatekintés második tételében külön is szó esik a dési zsidóságról, akiknek szerepe a város gazdasági-kulturális életében az 1944-es tragikus deportálásukig meghatározó volt. Őnekik és a hozzájuk hasonlóan innen sajnos szintén már hiányzó németeknek volt köszönhető, hogy Dés egykor az erdélyi sokszínűségnek és az egymás iránti toleranciának városa lehetett, aminek fennmaradt emlékeit – és ezt majd az alpolgármester asszony által később elmondottakból tudjuk meg –, az utókor megbecsüli.

„Désen jelentős számú zsidó közösség is élt. A mór stílusú Testvériség-zsinagóga Erdély egyik legszebb és legnagyobb zsinagógája. Vele szemben található Izsák Márton bronzalkotása, a Deportáltak emlékműve. A városban töltötte gyermekkorát Ábrahám Adolf, aki Randolph L. Braham néven az Egyesült Államokban a magyar holokausztkutatás egyik jelentős alakja lett.”

A legutóbbi, 2011-es népszámlálás adatai szerint Désnek 33 497 lakója volt, közülük pedig 3781-e vallották magukat magyar ajkúnak. A 2002-es előző népszámláshoz képest, amikor csaknem pontosan ötezer fővel laktak itt többen, a mindkét közösséget érintő népességfogyás sajnos messze nem jelentéktelen: ez a magyaroknál 1626 fő, a románoknál pedig 5148 lakos.

A korántsem megnyugtató demográfia adatok ellenére Dés magyar alpolgármester-asszonya mégsem mutatkozik borúlátónak. Úgy látja, a múltban is nemegyszer került kedves városa reménytelen helyzetbe, viszont mindig sikerült a talpra állás és volt erő és akarat a kedvezőtlen tendenciák megfordítása. Erre most is van lehetőség, mind a város, mind pedig az itt élő magyarok számára.

Amit elmond, abban nem hallgatja el a létező és kínzó gondokat sem, viszont – mint később meglátjuk majd – lát kiutat is a ma még aggasztónak tűnő itteni magyar gondok meghaladására.

Előbb következzen a pillanatnyi látlelet:

„Fekvésénél fogva kikerülhetetlen város. Számtalanszor dúlta török, tatár, ma már más céllal is érdemes nálunk megfordulni” – mondja mosolyogva az RMDSZ-es alpolgármester. A rendszerváltozás utáni magyar népességcsökkenés egyértelműen kirajzolódik. Évi hatvan-nyolcvan temetésre, jó, ha tíz keresztelő jut.

A hatvan kilométerre található Kolozsvár könyörtelenül elszívja a fiatal munkaerőt, az otthon maradók közül sokan többségi nemzetiségbelivel kötnek házasságot. A vegyes házasságból származó gyerekek nagy hányada otthon és az iskolában is főként a román nyelvet tanulja akkor is, ha magyar óvodába járt. Ritkaságszámba megy, ha valakit magyar iskolába iratnak a szülei.”

A hajdan öt, a román, a magyar, a zsidó, a német és a roma közösség által lakott Dést, a sokszínűség és tolerancia városaként lehetett egykor számon tartani, említettem már korábban. Bár a múlt század világégése nyomán a zsidók és németek sajnos mára eltűntek, az itt maradottak között az egymás iránti megértés és tisztelet megmaradt és ez az együttélésük legfőbb jellemzője.

Erről olvashatunk a folytatásban, ahol majd bővebben az kerül a figyelem középpontjába, hogy mi lehet a magyar megmaradás legfőbb garanciája.

Mielőtt viszont Kovrig Annamária erre vonatkozó szavait visszaadnánk, hadd jegyezzük meg, ha már szóba került a dési románok és magyarok közötti kölcsönös tisztelet és megértés üzenetértékű szellemisége, hogy a városnak 1990 óta Balassagyarmat, két éve Tokaj is a testvérvárosa és ez a hivatalosan is rögzített viszony messze túlnőtt a formalitásokon, hisz élő, kölcsönös előnyökkel járó baráti viszonyként értékelhető. Mi több, anélkül, hogy mindezt hivatalos formában szándéknyilatkozatot kapott volna, Dés és Komárom között is évek óta szoros és baráti az együttműködés.  

Ezek után lássuk, miről esik szó Sólyom István cikkében, ami Kovrig Annamáriát, és nemcsak őt, kellően megalapozott optimizmussal töltheti el:  

„A magyar és a román közösség viszonya példás. Kölcsönösen részt vesznek egymás kulturális rendezvényein, a polgármesteri hivatal és a Kolozs Megyei Tanács is támogatja anyagilag a magyar rendezvényeket.”

„A megmaradás egyik záloga az iskola. Az oktatás minden szintjén vannak magyar osztályaink, ősszel a bölcsödét is elindítjuk. Ez utóbbi különösen fontos a fiatal szülőknek, jelezték is ebbéli igényüket.  A beruházás a magyar állam támogatásával valósult meg, és be is telnek a helyek. Reméljük, hogy a vegyes házasságból származó gyerekek is minket fognak választani.  – számol be az örömteli hírről a városvezető. A negyven óvodásnak és tíz bölcsisnek otthont adó intézmény a református egyházközség telkén kapott helyet.”

Úgy hisszük, itt a helye a Mandiner cikkébe beépített keretes írásnak, melyet alább szöveghűen közreadunk:

„Ferencesek Désen

A ferences rendház Bonaventura Alapítványa által működtetett szórványkollégiumban teljes ellátást biztosítanak a Dés vonzáskörzetéből érkező diákoknak felekezeti hovatartozástól függetlenül, azzal a feltétellel, hogy magyar tannyelvű líceumi osztályban tanulnak. A lakószobákon kívül tanterem és médiaterem is a bennlakók rendelkezésére áll. A magyar közösség vezetői iskolaközpontban, kulturális centrum kialakításában látják a város és a környező falvak – Magyardécse, Árpástó, Vice, Bálványosváralja – magyar lakossága identitásának erősítését.”

A bevezetőnkben hivatkozott, a jövőjét tervező dési magyarságról szóló rádióinterjúban számos részletet megosztott az őt meghallgatókkal a város 2030-ig terjedő mobilitási tervéről Dés alpolgármester asszonya. Ezek közül néhányat most elárult a Mandiner számára készült beszámolóban Kovrig Annamária:

„A város főterén a magyar gótika elsőrangú alkotása, a 15. században épített, historizáló védőfallal övezett református templom uralja, melyet EU-s forrásokból újítanak fel és restaurálnak. A tervek szerint augusztusban szentelik fel, s a turisztikai vérkeringésbe is bevonják a templomot, hisz a tornya látogatható lesz. A régi városközpont ugyancsak megújul, a közeljövőben más lesz a település arculata. Az autóforgalom kitiltása révén élettel telik meg a történelmi városközpont. Ezenkívül a sóstó köré épített, a tervek szerint bővítendő fürdőkomplexum is várja a látogatókat.”

Sólyom István cikkének végén a Márton Áront idéző városvezető nemcsak azt osztja meg az őt kérdezővel, hogy mire alapozza a jövőre vonatkozó derűlátását, hanem arról is szót ejt, hogy kik a letéteményesei és egyben felelősei a biztos magyar jövőnek. Désen éppúgy, mint Erdély más tájain.

Mindez megtudható a cikkünk zárszavából:

„Kovrig Annamária szerint a helyi magyar közösség megmaradása, az asszimilációnak és az identitásváltásnak való sikeres ellenállás elsősorban a fiatalokon múlik. Városvezetőként tisztában van azzal, hogy ehhez jó fizető munkahelyekre, jól kiépített infrastruktúrára van szükség, de mindenekelőtt az erős magyarságtudat a fokmérője annak, hogy a felnövekvő nemzedékek milyen mértékben fognak ragaszkodni őseik nyelvéhez és kultúrájához. „A dési magyarság túlélte a törökök és tatárok pusztítását, maga mögött hagyta a szocializmust, megbirkózott a kivándorlási hullámmal és az asszimilációs hatásokkal. Itt vagyunk, a jövőt tervezzük. Márton Áron szavaival: a lelkesedés éltet. Hiszek benne, hogy lesz jövőnk” – fogalmaz.”