Szilágyperecsenben búzaösszeöntő ünnepséget tartanak szombaton. A helybéliek már több mint egy hónapja készülnek az eseményre. Néhány hete az idősebbek – Darabont Anna, Kulcsár József, Józsa János és Fehér Márton – felidézték, hogyan került egykor kenyér az asztalra, és mennyi munka kellett ahhoz, hogy a föld termése mindennapi étellé váljon.

Fiatalságuk nyarai nem a szórakozásról, a kirándulásról és bulikról szóltak, hanem verejtékes munkáról, aratásról – kezdték a beszélgetést a helybéliek, és mint mondták, az ifjú házasokat nászút helyett a földekre vitték dolgozni: a férj kaszált, a feleség szedte a markot, az após pedig kötötte a kévét. János bácsi hozzáteszi: „Én is kévekötő voltam, anyám szedte a markot, apám kaszált. Ha nem győztem, besegített. Dolgoztunk, ahogy tudtunk.” Egy csapat három emberből állt: kaszás, marokszedő és kévekötő. A búzahordásnál rokonok, barátok és szomszédok segítettek. Egyik nap az egyiknek, másik nap a másiknak hordták.

Jóska bácsi már gyerekkorában, 14 évesen learatta a búzát, kézzel, kaszával, mert akkor még nem volt kombájn. Rákényszerítette a sors, hiszen édesapját elvitték a második világháborúba, orosz fogságba került, ezért ő aratott, bár nem ő volt a legidősebb a családban, hiszen ötödik gyerekként született. „Sőt, Székelyhídon még napszámra is jártam” – idézi vissza a régmúltat.

Mezítlábas aratás és a kitartás emlékei

Anna néni keserű mosollyal idézi fel, hogy bár szeretett és szeret dolgozni, az aratás sok kellemetlen emléket hordoz: a tarlón kellett aludniuk, és mezítláb jártak, de a tarlóra kellett valami lábbeli, ezért édesapja csizmaszárból készített bocskorfélét. De nem panaszkodtak, dolgoztak, hiszen nem volt más választásuk. Bokánál szinte mindenkinek véres volt a lába, mert mezítláb arattak, sőt még az imaházba is így mentek. Akinek csizmája volt, az nyáron azzal járt templomba, bélelt szárú csizmával. „Akkor nem kellett lehúzni a papucsot az ajtóban, mint most, mert nem volt a lábunkon semmi” – mesélik ma már szinte mosolyogva.

„Édesapám a szekérre vetett ágyat, ott aludtunk, és holdvilágnál már ébresztett bennünket, mondván, gyertek, mert már lehet látni. Míg mi aludtunk, ő előkészítette a kaszát, hogy hajnalra jó legyen, s levágta a maréknak valót. Meglocsolta, hogy puha maradjon, ne törjön. Öt óra körül volt a napkelte, és akkor kezdődött az aratás” – mondja Anna néni. Addig nem ebédeltek, amíg a levágott kévét össze nem rakták, mert az esőt nem tudtuk előre, ezért sietni kellett. „Délután újra levágtunk egy jó pászmát, azt Margit testvéremmel bekötöttük, összehordtuk, édesapám rakta a keresztet. Egy kereszt búza 18 kévéből állt. Egy kéve, ha jó volt a termés, tíz kiló volt. „Ha nem bírtam, húztam” - meséli. A kötél, amellyel átfogták a kévét, kétszer olyan hosszú volt, mint maga a szalmaaratás. A betakarítás szép munka volt, de a legnehezebb, mert kapáláskor pihenhettek, de aratáskor sietni kellett. Nagyon szép munka volt, csak fárasztó. Egy fél véka búzáért egész nap aratni kellett a nagy melegben. A fizetés igen-igen egyforma volt, szinte ugyanannyit kapott a kaszás, a marokszedő, és a kévekötő. A legnehezebb a kévekötés volt, mert ha tövises volt a gabona, nem volt kellemes megkötni. Vászoningben dolgoztak, mely csuklónál szoros volt, hogy a tövis ne menjen alá.

„Én Istenem segíts meg!”

Munka előtt rövid imát mondtak: „Én Istenem segíts meg!” - idézi Márton bácsi, mert mint mondja, a Biblia szerint, „Isten nem a hosszú, hanem az őszinte imában gyönyörködik.”

Reggelire szalonnát, zöldhagymát ettek, délben szalonnasütés volt. Vittek magukkal főtt krumplit, azt megpucolták, megzsírozták, tettek hozzá uborkát, paprikát. Este általában zöldpaszulyt vagy krumplilevest vacsoráztak, esetleg száraz tésztát. Ma már nehéz elképzelni, de akkoriban az egész család együtt dolgozott és osztozott a mindennapok ízében, örömében és fáradtságában. „Akkor az idős emberek is dolgoztak, mert nyugdíja csak annak volt, aki állami helyen dolgozott: vasútnál, postán, és aki hadirokkant volt. A hadi özvegyek és az árvák sem kaptak nyugdíjat. Mi nyolcan voltunk testvérek, de egyikőnk sem kapott az állam után, még öt lejt sem” - mesélték. Az özvegyeken a család, a rokonság segített.

Az aratás két-három hétig tartott, esős időszakban egy hónapig. Árpával kezdték, miután azt levágták, és felszántották a tarlót, tarlórépát vetettek. Rozsból is sütöttek kenyeret, de az állításuk szerint, többnyire csirizes volt. Betakarítás után, ha jó volt a búza, már két hét után kenyeret sütöttek belőle. Aratáskor, a határon lévő kutak kiapadtak, és mint mondták, nemcsak búzát, hanem zabot is termesztettek, főleg azok, akiknek lovuk volt, de néha árpát is. A búzát kékkővel és mésszel pácolták. Öt liter vízhez egy kiló meszet tettek, az elég volt egy mázsa búzához.

Cséplés éjjel-nappal és az aratás ára

A betakarítás után a búza az időjárástól függően egy-két hétig keresztben állt. Megtörtént, hogy kihajtott, kizöldült a keresztben lévő gabona, ha aratás után egy hétig esett az eső. Sőt előfordult, hogy bár keresztben volt a búza, elvégezték a tarlóhántást. „A sor kereszt ott volt a föld közepén, és kétoldalt szántottuk a földet, majd búzahordás után kimentünk, és azt is felszántottuk”. Éjjel-nappal csépeltek, nem volt megállás, holdvilágnál, égőnél - mesélték. A cséplőgép tulajdonos biztosította a fát, mert az övé volt a kazán és a cséplőgép, ő kapta a vámot, négy-öt kilót mázsánként. Nehéz, fáradságos munka volt a betakarítás, de összetartásból, kitartásból mindig több jutott, mint kenyérből. Az állam 25 lejt fizetett a napszámért, ugyanennyit egy mázsa búzáért, és ha megvették a piacon „feketén”, már négyszáz lejt fizettek.

Az egész napi kaszálás közben az emberek nem társalogtak, nem énekeltek, csak amikor már a szekéren ültek. „Nem beszélgetett ott senki, mert nem volt idő, azt énekeltük, hogy: Hullámzik a szép kalászos búza, eljött a kedves aratás, marékszedők az angyalok lesznek, kik megfogadták az Úr szavát” – meséli Anna néni.

Az idősek üzenete: becsüljük meg, amink van

Az akkori idők sokkal nehezebbek voltak, mint manapság, emlékeznek vissza hol mosolyogva, hol komolyan. „Hét éves voltam, volt egy kis tehenünk, és kint kellett aludnom vele az erdőn, hogy ne vigyék el az oroszok. Rákötöttem az állat szarvára egy hosszú kötelet, azt a derekamra, ha elalszom, akkor a tehén húzott maga után,” majd hozzáteszi, nem lenne szabad panaszkodnunk, mert az ő iskolás korában 1945-1955 között, olyan nehéz volt az élet, hogy két sárgarépa volt az uzsonnája, mert még almára sem tellett.

„A kenyér is, olyan volt, amilyen, fele málé-, fele búzaliszt. Morzsálódott, két napos korában marékkal szedhettük össze az asztalról”. Bár volt termés, nem tarthatták meg, mert be kellett szolgáltatniuk az államnak. „Még azt is kiszámolták, hogyha van tíz tyúkja az embernek, az hányat fog tojni, és akkor hányat kell majd beadni az államnak. Nagyon szegény idők voltak, nem visszasírni való, mert több család is éhezett, nem volt meg a napi kenyerük” - mondják.

Jóska bácsi édesanyja a korpát kiszitálta, azt sütötte meg kenyérnek, pedig nem tartoztak a szegény családok közé, „én már nagy voltam, addig nem ettünk egy jó szelet kenyeret. Szóval nem lehet elmondani, ami akkor volt. A boltban sem lehetett kenyeret kapni, csak a városon élőknek adtak, de azok is kiszabva, fél kilót kaptak személyenként. Cukor sem volt, mezítláb mentünk a köves országúton hetente kétszer be a városba, hogy cukrot vásároljunk”.

Ahogy a búzakalászok összefonódnak, úgy fonódnak össze a múlt emlékei és a jelen örömei is. Az idősek üzenete: becsüljük meg, amink van, hiszen elődeink kitartása és áldozatos munkája nélkül ma nem ünnepelhetnénk.