Nemrég szőttesmúzeumot avattak Szilágyperecsenben. Az elmúlt napokban Boncidai Csaba helyi polgármester élettel töltötte meg a helyiséget, a falu szépkorú asszonyaival „a régi szép időkről” beszélgettek, szövésről, fonásról. A találkozó célja megszerettetni és megismertetni a helyi fiatalokkal a régi népi mesterségeket.

Fonóház, szösz, kender, guzsaly, esztováta – a mai ifjúság számára szinte ismeretlen kifejezések, viszont ezekről a helybéli szépkorúak nagy szeretettel mesélnek, mert mögöttük fiatalságuk, és szép emlékek állnak.

A helyiségben, a fal mellett szövőszék áll, vagy ahogy a helyiek mondják, esztováta. A falon és a polcokon értékes, szebbnél szebb „alkotások”: abroszok, törölközők, törlőkendők, zsákok, az egykori lelkes, szorgos, céltudatos emberek keze munkái.

„Az este eszembe jutott a vetéstől a tilolásig minden, hogy milyen szép is volt az régen. A patakban áztattuk a kendert, amit az emberek gyakran kicövekeltek, hogy ne vigye el az áradás, mert akkor még nagy vizek voltak. Amit elvitt, azt a lejjebb lakók kifogták” – kezdte a mesélést az egyik meghívott. Azokban az időkben nagy telek voltak, a patakon „csicsingázva” mentek a fonóházba, ahol a fiatalabb lányok a sarokba álltak, onnan figyeltek, hallgatóztak, hogy kivel mi történt.

Kendertermesztésről és annak feldolgozásáról

A kender volt az egyik legnagyobb érték, ezért vetését különös gonddal végezték, hogy a tyúk ne kaparja ki, és legyen majd, amiből dolgozni. Ezért nemcsak a kertbe, hanem a határra is vetettek, több helyre, hogy biztosak legyenek, lesz termés bőven. „Megkérdeztem a szomszédot, merre teszed a hagymát, hogy ne tegyünk oda kendert, mert az leárnyékolta volna. Körülbelül tíz liter kendermagot vetettünk, jó sűrűn, hogy vékony szálú legyen. A csádét (kukorica közé vetett magas kender – szerk. megj.) a málé közé tettük, abból lett a kendermag” – mondta a helybéli, majd mosolyogva hozzátette, volt olyan fiatal fiú, aki a szomszéd kenderében tanult kaszálni, annak ellenére, hogy a kendert nem kaszálták, hanem nyűtték.

A kinyűtt kender gyökerét a férfiak baltával levágták, majd össze- és felkötötték, száradni hagyták, ezt követően ledörzsölték a levelét, ami „keserves” munka volt. Száradás után három-négy napig, egy hétig áztatták, hogy fehér legyen a kender szára, majd tilolták, fás részét pozdorjává törték. „Amikor a patakban mostuk, jót fürödtünk benne. A férfiak pedig kifogták a kendertől felfordult, „megzavarodott” halakat.

Télen szőttek, nyáron a határon dolgoztak

Nyáron az asszonyok a mezőn dolgoztak. Télen és tavasszal szőttek, de húsvétra, legkésőbb nagypéntekre be kellett fejezniük a munkát. Volt, aki nyárára kitette az esztovátát a színbe, vagy az udvarra.

Télen többnyire a fonóházban dolgoztak, szórakoztak, ahol a házigazda fánkkal és kolbásszal fogadta a „vendégeket”. „Mikor nagy hó volt, szánnal vittek bennünket haza a legények. Befogták a lovakat, és azzal mentünk. Sajnos 1972-ben megszűnt a fonóház, 1973-ban már nem engedték működni. Kicsit szomorúak voltunk, mert abban az időben nem volt tévé, a kikapcsolódást a fonóház jelentette, annak ellenére, hogy fizetni kellett a gazdának, hol pénzt, hetven lejt, fát, vagy petróleumot. Ott találkoztunk, beszélgettünk, viszont ma már senkit nem látni az utcán, főleg télen nem” – mesélték szomorúan. A lányok nem mehettek más utcában lévő fonóházba, ezért gyakran fársángosnak öltöztek, úgy lesték meg, kik járnak más helyre.

Október elején kezdtek fonóházba járni, karácsony előtt már rendszeresen fontak, mert mint mesélték, máskor nem volt rá idő. Miután rokkán megfonták a szöszt és meglett a fonal, lúggal vagy hamuval megmosták, majd szapulóval megszárították. A hamut előbb megrostálták, hogy ne maradjon benne széndarab, ne feketedjen el a fonal. Előbb enyhébb vizet, majd melegebbet, végül forrót használtak. A konyhában két-három napig rudakon szárították a fonalat. „Míg megfontuk a fonalat, sokszor leesett ám a guzsaly, volt, amikor lelöktük, mert a fiúk csókért vették azt fel” – mondták nevetve. A fonalat Nagykárolyban festették, de néha rossz minőségű volt a festék, és megfogta az anyagot. „Káposztalébe áztattuk az újonnan festettet, majd a matringot megszárítottuk, így nem fogott”.

Staférungot szőttek a lányoknak

„Az esztovátát újév után bevittük a házba, addig a fonalat már megfontuk, elkészítettük. Általában kendőket szőttünk először, a férfiak azt mondták, hogy ilyen törölközővel jó törölközni, mert nem viszketett tőle a hátuk. Azt tartották, az az ügyes, aki húshagyó kedden már új vászonról eszi meg a lepényt” – mesélték a szilágyperecseni asszonyok. De szőttek lepedőt, két lepedőből szalmazsákot készítettek, amit aratáskor friss szalmával töltöttek meg.

„A nagy zsákok tönkretették a férfiak derekát. Apósom mindig azt mondta, hogy „emberölő zsák”, mert 110 kilogramm fért bele. Aztán csodálkoztunk, mi lányok, hogy a fiúknak fáj a hátuk, nem akarnak táncolni. A férfiak miután elmentek a malomba öt-hat ilyen nagy teli zsákkal, mire hazaértek, már ki voltak készülve. Olyan is volt, hogy kirágta a zsákot az egér, amit meg kellett foltozni. Nagyon jó, hogy kitalálták a raffia zsákot, mert kisebb, könnyebb vele járni” – mondták mosolyogva.

A lepedőkön, zsákokon kívül készítettek abroszokat, kendőket, tarisznyákat, pokrócokat. Eleinte csíkos abroszokat készítettek, majd divatba jöttek a kockások és a szedésesek különböző színben – vörös, piros, búzakék –, majd a különböző mintákkal: a legismertebb a rózsa és a csillag volt. „Akármilyen buta volt valaki, szűnni tudott, nem kellett hozzá szorzótábla. És ha eltévesztettük, kezdtük elölről” – emlékeztek vissza az akkori időkre, amikor még áram sem volt, mert Szilágyperecsenben 1962-ben vezették be az áramot. Egykoron a helybéliek a petróleumon és gyufán kívül szinte mindent megtermeltek, elkészítettek maguknak.

A hozomány készítését már a lány születésekor elkezdték, mert mint mondták, ha férjhez megy, akkor használja, ha meghal, kell kendő a halottvivőknek. Amint számolgatták az asszonyok, kellett csaknem 30 abrosz, 25 zsák, 20 lepedő, több kendő, kis tarisznyák, nagy tarisznyák, kicsi kendők, nagy kendők, – mert régen nem volt szalvéta –, ezeken kívül szakácsasszonykendők, vőfélykendők. A kenyeret is kendőbe csomagolták, a szalonnát pedig újságba. Ha a disznótorban zsíros lett az abrosz, kiszapulták. Ahányszor mosták, annyiszor fehéredett.

„A patakban mostuk, és télen, hogy melegedjen a kezünk meleg vízbe raktuk” – mesélték, majd hozzátették, egyszerre négy-öt csapat is mosott. „Nyáron ez kellemes volt, sokat beszélgettek, jól telt az idő, de télen olyan hideg volt, hogy a meleg víz mellé a férfiak melegbort is hoztak, mert kellett a melegítő. Sokszor be volt fagyva a víz, a férfiak felvágták a jeget, a lábunk alá szalmát, csusznya vígit tettünk, azon álltunk. Minden lánynak szőttek, még azoknak is, akik árvák voltak, nekik a hozzátartozójuk készített kelengyét, de a lányok is megtanultak szőnni”. Hogy a munkájuknak „értéke” is legyen, kendőket, abroszokat árultak a temesvári piacon. A varsolciak nagyon sokat készítettek eladásra, „azok jártak a piacra árulni, jobban ráértek” – mondták.

A kollektív gazdaság ideje alatt már gyapotot használtak, bár nehezen lehetett hozzájutni, főleg a jó minőségű szebeni gyapothoz. „Ezekben a szőttesekben rengeteg izzadság, munka van, jó lenne, ha a fiatalok értékelnék, megőriznék, visszaadnák a varázsát, bár sok munka van vele. A vászon után jött a gyolcs, a diftin, a damaszt, a karton, a flokk, a zsőrszé. A szőnyegeket többnyire elhasznált, felhasított rongyból készítettük” – mondták. A nap végén, amikor már jobban feloldódott a hangulat és az asszonyok bátrabban meséltek, a polgármester arra biztatta a szépkorúakat, hogy bátorítsák gyerekeiket, unokáikat, hogy majd a szőttesmúzeumban felállított esztovátát próbálgassák, és ha nem is készítenek staférungot, legalább részben sajátítsák el ezt a szép régi mesterséget.