„Minden mese őrzi annak a kornak az emlékét, amikor az ember nemcsak megérteni akarta mindazt, amit látott, hallott, érzékelt és tapasztalt, hanem a dolgok megkérdőjelezése, felülbírálása nélkül benne élt mindebben, mert ebből táplálkozott, ez volt saját természetes erőforrása. Úgy volt jelen a világban, hogy javára szolgált minden, ami körülvette, és ő is javára volt mindennek” – vallja Boldizsár Ildikó, magyar szerkesztő, mesekutató, író, kritikus, esszéista, etnográfus, meseterapeuta, a Metamorphoses Meseterápiás Módszer megalkotója, aki a felnőtté válásról tartott előadást középiskolásoknak a 31. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron.

A középiskolásokkal tartott interaktív előadás és a legutóbbi, Mesék a felnőtté válásról című könyvének bemutatóját követően beszélgettünk Boldizsár Ildikóval arról, hogy honnan ered a mesék iránti szeretete, és hogyan segíthet a mese a felnőtté válás útján.

Érdekes módon nem gyerekkorában találták meg a mesék. Családjában nem volt szokás a mesemondás, nagymamája is csak alkalmanként mondott bibliai történeteket. A valódi találkozás csak egyetemistaként érte, amikor egy idős karcsai mesemondó asszony történetei olyan erővel hatottak rá, hogy elkezdte kutatni: mi történik mesélő és hallgató között, és miért képes a mese ilyen mélyen megérinteni az embert.

„Akkor, amikor már egyetemistaként olvastam, illetve hallottam az első élőszóban elmondott mesét, értettem meg, hogy ez valami különleges dolog. Annyira megérintettek azok a történetek, amit egy idős karcsai mesemondó asszonytól hallottam, és annyira megérintett az a varázslatos légkör, amit egy mesemondó létre tud hozni, hogy úgy döntöttem, utánajárok: mi is ez? Mi történik a mesemondó és a mesehallgató között? Egyáltalán mi az, hogy mese? Mert arra akkor, ott, az első ilyen találkozásomnál rájöttem, hogy ez nem valami gyerekműfaj, hogy ez nem a gyerekeknek lett kitalálva” – mondta Boldizsár Ildikó. 

Jól kell választani a mesét ahhoz, hogy mindenkihez eljusson az üzenet

Elmondta, nincs olyan kategória, akit jobban megérint a mese. „Hogyha jól választ az ember egy mesét egy adott célcsoporthoz vagy korcsoporthoz, akkor mindenkit megérint. A mesék különben is csupa olyasmiről szólnak, ami az egyetemes emberiséghez tartozik: tehát a halálfélelemről, az életfélelemről, a boldogság utáni vágyunkról, a szerelem utáni vágyunkról, párkapcsolatokról, a szülővé válás nehézségeiről, az életközép utáni lehetőségekről, az időskor nehézségeiről. Tehát felölelik az élet minden területét a történetek. Ha mesélni megy az ember, akkor figyel arra, hogy annak a célcsoportnak, annak a korcsoportnak, annak a krízisben lévőnek meséljen, és azt a mesét vigye, ami segíteni fog neki, vagy ami megérinti” – mondja.

Hozzátette, van, amikor 600 embernek mond mesét. Évente egy ilyen mesemondó estet tart Szegeden. „Ott 600 különböző ember van. Ahhoz mérten választom meg a témát. Február 9-én a szerelemről fogok meseestet tartani. A szerelem az, amihez mindenki tud kapcsolódni, de ugyanígy lehetne a halálról is – de arra nem jönnének annyian, mert azért az félelmetes.”

Arra a kérdésünkre, hogy lehet-e szépen beszélni a halálról, Boldizsár Ildikó úgy válaszolt: „Az a jó, hogy a mesék nem beszélnek szépen a halálról, hanem igazul beszélnek róla. Igazul is és szépen is beszélni egyszerre nem lehet. Ez egy olyan tény, amit a mesék is nagyon szigorúan kijelölnek az élet határaként, és nem akarnak róla szépen beszélni, hanem igazul, keményen és mindenféle érzelemtől mentesen” – teszi hozzá.

Hogyan lett az embernek lelke?

A középiskolásoknak tartott előadás elején Boldizsár Ildikó egy olyan mesét mondott el, amely a teremtés pillanatát idézi fel. A mese szerint az istenek megalkották az embert, majd rájöttek, hogy valami hiányzik belőle:

Egy ideig gyönyörködtek benne, de hamar rájöttek, hogy valami hiányzik: nem tud örülni semminek. Minden irányból szemügyre vették, és végül felismerték, hogy a Lélek maradt ki belőle. Elhatározták, hogy pótolják, de azon tanakodtak, milyen legyen. Az egyik isten szerint legyen fekete, mint a holló tollruhája, ám ezt elvetették, mert akkor az ember gonosszá válna. Mások hófehér lelket javasoltak, mint a hattyúé, de ez sem bizonyult jónak, mert az ember élhetetlenné válna, mindent szétosztana, és megvédeni sem tudná magát. Három nap és három éjjel vitatkoztak, míg végül a hófehér ruhás, fekete hajú istennő azt mondta: legyen a Lélek olyan, mint a szarka tollruhája – fekete és fehér egyszerre –, és bízzák az emberre, melyiket mennyire használja. Így is tettek: megteremtették a szarka tollruhájához hasonló lelket, és az emberre bízták a döntést a fekete és a fehér arányáról – mesélte Ildikó a fiataloknak, akik érdeklődve figyelték őt.

Mint mondja, azért érezte fontosnak elmondani ezt a mesét, mert a diákok – ahogy fogalmazott – nagyon bele vannak ragadva az anyagi világba.

A fiatalok zöme nem akar felnőtté válni

„Nagyon tudatos választás volt, főleg amikor megérkeztek, és láttam, milyen állapotban vannak. A cél az volt, hogy felhívjam a figyelmüket: az anyagi világ mellett – amibe ők eléggé bele vannak ragadva – létezik egy másik lehetőség is. Ezt a mese olyan szépen mondja, hogy nem csak fekete tollakkal, hanem fehér tollakkal is lehet feldíszíteni magunkat. Inkább csak ez volt a célom, hogy arra a síkra tereljem a figyelmüket, amiről utána beszéltünk: hogy a mesék hogyan segítenek a felnőtté válásban. Ezt nem lehet anyagi szinten megérteni, csak lélektani szinten” – magyarázza.

Az előadás egyik legérdekesebb mozzanata az volt, amikor megkérdezte a diákokat arról, hogy ki szeretne felnőtté válni. A közel hetven fiatalból mindössze hárman jelentkeztek. A többiek vagy nem szeretnének, vagy kifejezetten félnek tőle. „Ugyanez történt Frankfurtban is” - mondja Ildikó.

„Ez azért nem túl jó arány, és elég szomorú képet fest arról a világról, amiben mi felnőttek, élünk, hiszen abba nem szeretnének belépni, ahogy mi élünk, és amit mi teszünk a világunkkal. Ha egy élhető, szerethető világot teremtenénk nekik, akkor biztos, hogy jobb kedvvel gyalogolnának a felé, hogy ők is felnőtté váljanak. Így pedig csak egy elhúzódó gyerekkor lesz majd az eredmény, és az elhúzódó gyerekkor meg senkinek sem jó, de leginkább annak nem jó, akinek elhúzódik a gyerekkora ilyen szélsőségesen.

A három diák szavaiból is az vehető ki, hogy félnek a döntéstől, a felelősségtől, mindattól, amivel a felnőtt lét jár.

Egyéni döntés, hogy kinek mi az útja

Az előadáson elhangzott másik mese arról szólt, hogy van egy fiatal, akinek a sorsáról a szülők döntenek: kereskedővé kell válnia. Ezzel szemben ő a művészetekhez és a tudományokhoz vonzódott. Egy nagyon szép történet arról, hogy egy ilyen helyzetben mit tegyen egy fiatal. Hűséges legyen saját vágyaihoz, ahhoz, ami szeretne lenni, vagy pedig megadja magát és azzá váljon, amivé a szülei szeretnék tenni? 

A meseterapeuta elmondta: „Nem lázítani akartam ezzel a mesével. Számomra nagyon fontos a felnőtté válásban, hogy az ember elsősorban önmaga mellett köteleződik el, mert utána tud majd mások mellett is elköteleződni, akár egy társ mellett, akár egy közösség mellett. Amíg ez nem történik meg, hogy magad mellett elköteleződj, addig hiábavaló arról beszélni, hogy másoknak is legyél társa és támasza” – teszi hozzá. 

Nem a felnőttektől, egymástól félnek a serdülők

A középiskolásoknak szervezett program interaktív beszélgetésként volt meghirdetve, mégsem sikeredett arra. Boldizsár Ildikó szerint nem tőle tartottak, hanem egymástól. „Ez egy rettenetesen gonosz korosztály is tud lenni, és a egymás bántalmazásában, szóbeli, verbális bántalmazásában egészen »remek módon« működnek. Az ebből adódó félelmet nagyon lehetett érezni: »nem adhatom ki magam, mert kiposztolnak, vagy másfajta módon fognak engem bántalmazni«. A csendekből, a figyelmükből, a bólogatásukból, az utána lévő kérdésekből – mert utána sokan oda jöttek kérdezni –, lehetett tudni, hogy itt történik valami, amit egyszerűen nem mernek felvállalni, és ez nagyon szomorú” – hívta fel a figyelmet a meseterapeuta. 

Arra a kérdésünkre, hogy van-e megoldás erre a helyzetre, elmondta: újra kell őket tanítani kapcsolódni. A kapcsolódás egy kulcsfogalom az ember életében. „Egyszerűen elfelejtenek kapcsolódni saját magukhoz, a másik emberhez, a világhoz, a környezetükhöz, mindahoz, ami él, élő, életnek nevezendő. Egy újratanuló képességről van szó, és egy vágyról. Az embert eleve ez mozgatja, hogy szeretne kapcsolódni, de ma már nem tudunk, vagy csak nagyon nehezen, félelemmel terhelten.”

Ildikó szerint ugyanakkor, ezen a területen nem a szülő tud segíteni. Főleg nem ebben a korosztályban, ahol szinte óhatatlanul a szülők ellenében kell dolgozni. „Így tudja magát kimunkálni egy serdülő, egy kamasz, hogy egy adott esetben a szülei ellenében fogalmazza meg önmagát. Ilyenkor nem a szülő tud segíteni. Egy szakembernek, egy pedagógusnak van most nagyobb szerepe az ő életükben. 

Ebben a korban már csak annyit tehet az ember, hogy egy kicsit hátralép és mintát mutat, de nem kényszeríti rá a gyereket, hogy ezt elfogadja. A meseterapeuta hozzáteszi, a fiatalok figyelik a szülőket, és akkor is átvesznek mintákat, hogyha ez nem látványos. 

„Ez azért nagyon-nagyon szép dolog. Felnőtt női csoportjaimban, meg férfi csoportjaimban is nem csak azt hallom, hogy milyen rossz volt az anyja meg az apja valakinek, hanem azt is, hogy milyen áldásokat kaptak a szülőktől. Hogyha őszinte az ember, be tudja vallani, hogy van olyan is, hogy áldás nemcsak olyan, hogy átok, ami a szülőktől származik” – összegzi a szakember.