A 14. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét nemzetközi díszvendége volt Norvégia egyik, világszinten is legnépszerűbb írója, Lars Saabye Christensen, aki az idén tavasszal megjelent, A féltestvér című regényének új fordítását mutatta be, a fordító, Patat Bence társaságában. A Bánffy-palotában nagyszámú közönség előtt lezajlott jó hangulatú beszélgetésen sok érdekes dolog elhangzott irodalomról, zenéről, skandináv társadalmakról, de az író sajátos szemléletmódjának okairól is mesélt. A sűrű program miatt akkor az interjú elmaradt ugyan, de az októberi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon sikerült újra találkozni, és ezúttal már nem hagytuk ki az alkalmat, Lars Saabye Christensen pedig a maga közvetlen módján válaszolt kérdéseinkre.

– A féltestvér című regényedről méltán kijelenthető, hogy egyik legnépszerűbb műved. 25 nyelvre fordították le, köztük magyarra is. Ugyanakkor tudjuk – mert ezt júniusban kolozsvári látogatásod alkalmával is elmondtad –, hogy ennek a könyvnek a megírása rendkívül hosszú időt vett igénybe. Papíron, kézzel kezdted el írni, írógépen folytattad, végül számítógépen fejezted be. Miért tartott ilyen sokáig?

– Valóban nagyon sok évig dolgoztam A féltestvéren. Egészen fiatalon fogtam hozzá, aztán rájöttem, hogy egyszerűen nem vagyok elég jó ahhoz, hogy én ezt akkor befejezzem, így félretettem és hosszú ideig hevert az elkezdett kézirat a fiókban. Amikor eléggé felkészültnek éreztem magam a folytatáshoz, újra elővettem, de kiderült, hogy még mindig nem az igazi, ezért aztán még jó néhány évbe telt, mire sikerült végre befejezni. Másrészt azt gondolom, hogy egy író számára nagyon fontos az időzítés, mert valójában egyetlen esély van megírni egy történetet. Ebben az esetben az időzítés meglehetősen hosszúra nyúlt, de ez idő alatt folyamatosan tanultam és fejlődtem én is, tanultam az írásról, az emberekről és nem utolsósorban jobban megismertem saját magamat is. A féltestvér tehát nagyon fontos helyet foglal el az írói pályám tekintetében, és ez így volt már a kezdeteknél, és így van ma is.

– Három generáció életét ismerjük meg ebben a történetben és megkockáztatnám, hogy valahol történelmi regényként is értelmezhető, mivel a cselekmény a második világháború idején indul és halad a jelen felé…

– Ha már felhoztad a történelmi regényt, valóban tekinthetjük annak is, amennyiben három generáció történetét dolgozom fel, és ha az ember egy kortárs regényt akar írni Norvégiáról, annak kiindulópontja óhatatlanul a második világháború, valamint az 50-60-70-es évek, amikor gyakorlatilag végbement az ország és a norvég társadalom modernizációja. Nagyon sok minden történt ezekben az évtizedekben és ezeket a történéseket igyekeztem megragadni, még ha számomra nagyon is fontos volt a személyes perspektíva. Itt végső soron egy családtörténetről van szó, három rendkívül erős nő története, akik mindent megtesznek azért, hogy megóvják gyerekeiket. Persze, ennek a küzdelemnek az ábrázolása révén ráláthatunk egyéb folyamatokra, ha úgy tetszik, akkor ez a regény valahol Oslo huszadik századi története is, mert a szereplők nagyon erősen kötődnek a norvég fővároshoz. Írás közben igyekeztem ezekre a dolgokra is fókuszálni, még ha a középpontban mindvégig a szóban forgó nők és a család állnak.

– Személyes sorsokon keresztül mutatod be a norvég társadalomban végbement változásokat. Hova vezettek ezek a változások, hol tart ma Norvégia? Itt arra is gondolok, hogy mifelénk, Közép-Európában viszonylag kevés szó esik arról, hogy mi is történt Norvégiában a második világháború és a német megszállás alatt – ezzel a korszakkal épp elég bajunk van a saját házunk táján. De hogy viszonyul a mai norvég társadalom például Vidkun Quisling németbarát kormányához, sikerült-e szembenézni a ténnyel, hogy sok családban a felmenők között bőven találni kollaboránsokat stb.?

– Annyi biztosan kijelenthető, hogy a második világháború idején egy merőben másfajta társadalomról beszélünk, mint ma. Norvégia, talán földrajzi adottságai miatt is egy viszonylag zárt hely volt. A féltestvér cselekményének kiindulópontja a háború végére tehető és az a társadalom is nagyon más, amiről a könyvben írok. Épp ezért tartottam fontosnak megragadni a huszadik század hatvanas-hetvenes éveiben végbement változásokat, mert igazából ezek nélkül kevésbé értenénk meg a ma uralkodó állapotokat. Ma már Norvégia egy nyitott és befogadó jóléti társadalom, nagyon hasonló bármelyik fejlett demokráciához, de az ide vezető út nem volt zökkenőmentes. Azokról a dolgokról, amikre rákérdeztél, találni utalásokat a regényben is, de a kérdés ennél sokkal bonyolultabb, főleg, ha napjaink kontextusában vizsgáljuk ezeket. Már csak azért sem könnyű egyértelmű válaszokat megfogalmazni, mert a mostani generációk számára nagyon furcsának tűnik az a kor, amiről én írok. Megkockáztatom, hogy a fiatalabb olvasók azért is tekintenek rá történelmi regényként, mivel egyszerűen elképzelhetetlen számukra, hogy nem is olyan régen éltek még hozzájuk hasonló fiatalok internet és mobiltelefon nélkül. E téren most már hiányzik az elsődleges tapasztalás. Esetemben viszont, és ez lehet, hogy az életkoromból is fakad, mindvégig prioritást élvezett ezeknek az évtizedeknek az ábrázolása. Ha úgy tetszik, le is lehet egyszerűsíteni: az én történelmi korszakolásom két fejezetre osztható: a mobil előtti és a mobil utáni korszakra. Írni pedig mindig csak az előbbiről tudok, és ez nem csak A féltestvér, hanem a többi regényem esetében is állja a helyét.

– Három generáció, három nő… Miért volt fontos számodra a történetet női szemszögből elmesélni?

– Sokkal érdekesebbnek tartom a nők szemszögét, mint a férfiakét. Azt hiszem, hogy ez valahol az anyám személyiségére vezethető vissza. Apámmal is jó kapcsolat alakult ki gyerekkoromban, viszont ez egy eléggé steril dolog volt. Sosem hozta szóba az érzelmeit, mindig nagyon komoly és kimért volt irányomban, nagyon ritkán kerültek elő személyes dolgok a vele való interakciókban. Ezzel szemben anyám teljesen más volt, vele nagyon bensőséges kapcsolatban álltam, ráadásul ő egy nagyon jó mesélő is volt, rengeteg mindent tanultam tőle a családunkról, de a szűkebb-tágabb környezetemről is. Sok általa mesélt történetet később beemeltem egyik-másik könyvembe is, hisz nagyon érdekes és tanulságos sztorikat osztott meg velem gyermekkoromban. Innen fakad tehát a nők és az általuk megélt élettapasztalatok előtérbe helyezése. Nem mellékesen, azt hiszem, hogy ez a történetmesélési mód is szerepet játszott abban, hogy ilyen hosszú ideig dolgoztam ezen a könyvön.

– Ha már szóba került a családod, van a könyvben egy nagyon érdekes levél…

– Igen, az a levél a családi hagyaték része és annak idején a dán nagyapám írta családjának Koppenhágába. Ez a nagyapám tengerész volt és 1900-ban részt vett egy expedíción Grönlandon, onnan küldte ezt a gyönyörű levelet, mindössze 19 évesen. Gyerekkoromban az apám többször felolvasta nekem és később, amikor már elindultam az írói pályán, tudtam, hogy ezt a levelet egyszer fel fogom használni. Végül A féltestvér biztosította ezt a lehetőséget, ami nem véletlen, hisz egybecseng a regény központi motívumával. Mert miről is írt a dán tengerész nagyapám? Pézsmatulkokra vadásztak Grönlandon, és eközben felfigyelt arra, hogy az anyaállatok a veszély közepette mennyire önfeláldozóan védték a borjúikat, nem törődve saját életükkel, hanem a kicsinyek menekülését próbálták minden eszközzel elősegíteni. Tehát a regény cselekményének egyfajta metaforája ez a levél és én nagyon örültem, amikor megtaláltam végre a helyét ebben a könyvben. De az is lehet, hogy pont fordítva volt, és a könyv találta meg saját helyét ebben a levélben, ki tudja…

– Tudom rólad, hogy nem csak író, hanem zenész is vagy, és a zene iránti érdeklődésed több könyvben is visszaköszön. Ezek közül a leghíresebb a The Beatles című regény, és megkérdezném, hogy miért tartottad fontosnak egy külön könyvet szentelni a zenekarnak? Mit jelentett számodra konkrétan a The Beatles zenéje?

– Rengeteg mindent jelentett és jelent a mai napig. A hatvanas évek rockzenéje amúgy is nagy hatással volt rám, hallgattam akkoriban mindenfélét, a Rolling Stones-tól a Spencer Davies Group-ig, de a Beatles az valami teljesen más volt. Nemcsak a fantasztikus zene miatt, hanem a szövegvilág volt talán az, ami kiváltotta azt az eufórikus hatást, ami mindmáig elevenen él bennem. 13 évesen, amikor az ember rádöbben arra, hogy a költészet ott rejtőzik a rockzenében, az egy nagyon radikális tapasztalat. Most is emlékszem arra az érzésre, amikor felfedeztem és értelmeztem az olyan dalok szövegeit, mint az Eleanor Rigby vagy a Strawberry Fields. 72 évesen is öröm tölt el a zenéjük hallatán és úgy tekintek rájuk, mint egy hídra a tinédzserkori és a jelenlegi énem között. Nyilvánvaló volt tehát, hogy életem egy adott pontján könyvet kellett írnom a Beatles-ről. 

– Min dolgozol jelenleg és mikorra várhatjuk az új regényed?

– Az új könyvem előreláthatóan jövő februárban jelenik meg és a változatosság kedvéért ez is Oslóban játszódik. Egy teljesen átlagos norvég háziasszonyról szól, aki hirtelen egy rakás pénzt nyer a lottón. Tekinthetjük a történetet egy kortárs tündérmesének is. Ezen kívül természetesen továbbra is foglalkozom a zenekarommal, mi több, másoknak is írok dalszövegeket, amennyiben igénylik ezt tőlem. Szóval, amint látod, eléggé elfoglalt vagyok, szerencsére van, amivel elfoglaljam magam.