Gyerekkönyv-e Az angyal meséje, egyáltalán ír-e kifejezetten gyerekkönyvet, miként segítheti az írás a mélyebb önismeretet, de miért tarja egyenesen életveszélyesnek azt hinni, hogy az írás mint terápia önmagában megoldás lehet bármilyen problémára – többek között ezekről beszélgettünk a 14. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten Molnár Krisztina Rita magyarországi költővel, íróval két könyve – Az angyal meséje és az Ilyen kék virágok – kapcsán.

– Az angyal meséje egy megható történet felnőtt szemmel, de úgy sejtem, a gyerekek figyelmét inkább a szöveg dallama vagy a csoda ragadja meg: hogy az angyal milyen formákban bukkan fel, és mit tesz. Teljesen más dologra hangolódnak rá, mint a felnőtt, akiben már emlékeket, akár fájdalmakat idéznek fel a történetben említett helyzetek, illatok, jelenségek. Gyerekkönyv Az angyal meséje? Egyáltalán kategorizálható eszerint, hogy gyerekkönyv vagy felnőttkönyv?

– Nem íródott kifejezetten egy befogadóra tekintettel. Valójában mindig is voltak fedelei a szövegeknek, így a befogadásuk attól függ, hogy a képteremtő fantázia érettségben hol tart. A szövegeket több ezer éven át a közösségek különböző tagjai együtt fogadták be, és nem választották szét korosztályonként. Fejlődéslélektanból ma tudjuk, hogy a ringatók vagy épp az állatmesék hány éves gyerekeknek szólnak, erről ma már van egy tudás, de ez nem azt jelenti, hogy a gyerekek ne fogna föl valamit egy nem az ő életkora szerinti szövegből, akár a dallamát, ahogy említette, akár a ritmusát. Egy jó szöveg többfedelű.

Nyilván nem regényeket kell olvasni a gyereknek, hanem rövidebb történetekre, mesékre, mítoszokra, versekre gondolok. Például Weöres Sándor Rongyszőnyeg című ciklusát gyerekversként ismertük meg, pedig ezek formagyakorlatok voltak. Gondoljunk a Haragosi című versre, ez sem gyerekszöveg: „Fut, robog a kicsi kocsi,/ rajta ül a Haragosi, / din don diridongó./ Ha kiborul az a kocsi,/ leröpül a Haragosi,/ din don diridongó.” A felnőttek nem egy politikust tudnak a Haragosi helyébe képzelni, miközben a gyerekeknek ez eszébe sem jut. A népdalok szövege is, közismerten, sok esetben erotikus szöveg, de az óvodások nyilván nem úgy éneklik.

Egyébként érdekes története van a könyvnek: felkérésre készült, de úgy gondolom, nem az számít, hogy egy szerző felkérésre alkotott-e vagy sem, hiszen én csak akkor vállalom el, ha van saját mondanivalóm a témáról, amit már amúgy is meg akarnék írni. Néhány évvel ezelőtt a Luther Kiadó szerkesztője, Zászkaliczky Zsuzsanna egy karácsonyi mesekönyvhöz kortárs szerzőket kért fel írásra a betlehemi történetből egy-egy szereplőhöz kapcsolódóan. Én kaptam az angyalt.
Azonnal megvolt, hogy mi lesz a történet. Elárulhatom, hogy én dugtam gyerekkoromban egy hajcsatot a konnektorba, és akkor láttam ezt a lila kis áramvonalat. Csodálatos módon, nem haltam bele, csak áramszünet lett. Így a saját élmények és a fantázia szülte részletek keverednek a történetben.

Pár évvel később a Cerkabella Kiadó tervezett egy karácsonyi antológiát, és felkért kortárs szerzőket, hogy írjanak hozzá szöveget. Akkor nem tudtam írni, mert regényen dolgoztam, de ajánlottam ezt a mesémet. Szerencsére rezonált erre a kiadó, és így készült el Szimonidesz Hajnalka csodás illusztrációival az új kötet.

Szoros együttműködés volt az illusztrátorral, megbeszéltük például, hogy nem lesz szárnya az angyalnak, hogy ne legyen klisé, mert a kliséknek az a rendjük, hogy kiüresednek. A könyv lényege épp az, hogy a csodát ne a megszokott formákban – porcukros angyalkákban vagy barokk puttókban – keressük, hanem a váratlanban.

– Áttérve az Ilyen kék virágok című könyvére – amelynek a borítóján az is szerepel, hogy Személyiségfejlesztő írásgyakorlatok –, miért érezte fontosnak, hogy szülessen egy írásgyakorlat-könyv? Hogyan válogatta össze, hogy milyen műalkotások kerüljenek bele, és hogy milyen témákat, kérdéseket érintsen?

– A kötet felkérésre született, Kovács Eszter, a Pagony Kiadó főszerkesztőjének kérésére, és sok írásgyakorlatból, több év anyagából egy válogatás, hiszen régóta tartok írásgyakorlatot. Fontosnak tartottam a válogatáskor, hogy horizontálisan és vertikálisan is több kultúra legyen képviselve, és ne csak műalkotások kerüljenek bele, hanem akár természeti jelenségek is, hiszen mindez tükrözi, hogy az alapproblémáink egyetemesek, időtől és tértől függetlenül.

A fejezetek úgy állnak össze, hogy egy saját mítosz létrehozásától elindulva – a kérdéstől, hogy szerinted, hogy jött létre a világ – áttételesen eljussunk a szabadságig, hiszen a világ létrejövésétől tudok csak magamig eljutni. Így először az önmegismerés van fókuszban, például a Kő, kavics című fejezet, vagy a párnakönyvhöz való kapcsolódás is arról szól, hogyan artikuláljam – sokféle szempontból megközelítve –, hogy nekem mi fontos. A Vermeer-festményhez kapcsolódóan a Belső tér című fejezet megint csak az intimitásnak a kérdését veti fel. A hiányaink kérdését is érinti a könyv, valamint a másra figyelés művészetét is tematizálja.  

Az Ilyen kék virágok című fejezet, ami a címadó is, a megnevezés bizonytalanságára irányítja a figyelmet, arra, hogy képesek legyünk úgy tekinteni a dolgokra, mintha először látnánk őket. Bár nehéz, meg kell őrizni az állandó kételkedés luxusát, hogy ne vegyük készpénznek a dolgokat. Fontos lenne, hogy ne veszítsük el azt a képességet, hogy úgy lássunk, mintha először látnánk: az első látás tekintet megőrzése ugyanolyan fontos, mint a más tekintetén keresztül megismert tudások.

Az utolsó fejezet, a Léggömb című a mindennapi szabadságról szól, a mindannyiunkat érintő bántalmazás kérdéséről, hiszen akár gyerekként, akár felnőttként például munkahelyen találkozhattunk a bullyinggal. Ebben a gyakorlatban a fő gondolat, hogy az ember először belülről kell szabaddá váljon, hisz a csapdahelyzetekből nem tud kiszabadulni, amíg belülről nem szabad. Egy belső állapotnak kell fennállnia, hogy egyáltalán eljuss a felismerésig, hogy csapdában vagy, és onnan ki kellene jönni.

A könyv így befelé halad a mítosztól indulva, a kozmoszból haladunk egyre mélyebben befelé, majd újra ki önmagunkból, arra irányítva a figyelmet, ami körülvesz bennünket.

– Hogyan viszonyul a könyv ahhoz a megközelítéshez, hogy az írás terápia, ami segít a traumákat feldolgozni?

– Életveszélyesnek tartom, hogy azt higgyük, hogy az írás mint terápia bármit megold, hisz ez önmagában kevés. Az írás egy segédeszköz a sok közül, és a hatása nyilván függ attól is, hogy min kell segíteni.

Az íráskurzusaim nem patológiás eseteknek szólnak. Van is olyan írásgyakorlat, amit soha többé használok, mert túlment egy határon, amire nem számítottam. A gyakorlat Arany János Hídavatás című balladájából indult ki.  A balladában mozaikszerűen felvillannak az öngyilkosok élethelyzetei: a pillanat, amikor valaki azt a döntést hozza, hogy önkezével vet véget az életének, a gyakorlat lényege pedig az lett volna, hogy a résztvevők egyet válasszanak ezek közül a szereplők közül, menjenek bele mélyebben, írjanak belőle novellát, történetet, amihez kutatómunkát kell végezni a korról, közelebbről megismerni azt az élethelyzetet és a szereplőt.

Többször használtam ezt az írásgyakorlatot, és nem okozott gondot, azonban egyik kurzuson egy középkorú tanárnő, azt mondta, hogy ő nem tudja ezt a gyakorlatot elvégezni, mert nagyon erős szuicid késztetései vannak, amire kezelést is kap. Megdöbbentem. Ez az eset mutatja, hogy az írásgyakorlatok nem veszélytelenek, nem tudhatjuk, hogy milyen darázsfészekbe nyúlunk általuk.

A kötetben nagyon indirekt írásgyakorlatok vannak. A direkt módot, az „emlékezz vissza rá, amikor két éve szomorú voltál, vagy rosszat álmodtál, megpofoztak, vagy megaláztak” jellegűt nem szeretem, az nem segít. Nem szabadna terápiát direktben végezni az irodalommal, hisz az eszköze olyan, mint a gyógyszer, amit bevesszük bizalommal, hisszük, hogy hatni fog, de nem tudjuk, hogy a gyógyszermolekulák a gyomrunkban lévő enzimekkel milyen fajta kötéseket hoznak létre.

Egy műalkotás az másképp hat: jól szemlélteti ezt Rilke Archaikus Apolló-torzó című verse, ami azzal zárul, hogy „Változtasd meg élted!”. A költő nézi az Apolló-torzót, és hat rá, de nem tudja, hogyan. Épp ez a titok, ez az, ami megtörténik, ha valóban műalkotással találkozunk, ha meg nem, akkor az csak manipuláció, vagy direkt legyúrták a torkunkon.

A Jól lenni kurzusok, illetve a kötetben lévő gyakorlatok inkább abban segítenek, hogy elmélkedve, az írás segítségével körbe tudjunk járni valamit, például ilyen kérdésektől indulva, hogy „miért törött el a világkalács? ki szedte össze a morzsáit?”. Ezekben a kérdésekben direkt módon nem vagyok sehol, mégis a segítségükkel elkezdek közelebb kerülni önmagamhoz, egy kérdéshez, ami az én életemben fontos.

A kötet lényege a kontempláció, elmélkedés, meditáció. Az írás pedig eszköz az önmegismeréshez, a világmegismeréshez, az artikulálásához egy fájdalomnak, egy rossz emléknek, de tudni kell a korlátait, hogy ez nem egy mindenre jó gyógyszer.