Fiús kislány volt, aki Robin Hood bandájában akart (volna) igazságot osztani, vallja Berg Judit gyerekkönyvíró, akinek írásai több korosztályt is megszólítanak. Végül a főhősein keresztül érvényesült ez a vágya. A 14. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten Berg Judittal arról beszélgettünk, hogyan segítettek a meséi gyermeke hisztijeinek oldásában, miért épít a kalandregényeiben a hőseinek olyan csapdát, amiből a kiutat még ő maga sem tudja, és hogy a krimi hogyan segített fél év alatt formába önteni egy tíz évig dédelgetett felnőtt regényt – A Möbius-akta –, amiben férfi-női ügyekről és elakadásokról mesél. Elárulta azt is, hogy készülőben a tizenegyedik Ruminit, és hogy mit tanácsol a gyerekeknek, akik írni szeretnének. 

– Húsz éve jelennek meg az írásai, és ezalatt, felsorolni is nehéz, milyen sok, a gyerekek kedvencévé vált főhős és történet született. Az első könyv a Hisztimesék volt – ezek valóban hisztiző gyermek mellett születtek és működtek hatékonyan? De mitől működtek?

– Amikor a gyerek üvölt és veri magát a földhöz, akkor nagyjából semmi sem működik, csak az, hogy az ember kiemeli őt ebből a helyzetből. Az őszinte kétségbeesés mondatta velem ezeket a meséket, mert anyaként már minden puskaport eldurrogtattam, és semmi nem működött, csak a mesék.  Amikor másfél-két éves volt a kislányom, ahogy reggel kinyitotta a szemét, az volt az első szó, hogy „nem”. Utólag azt mondom, hogy minden ellen tiltakozott, mert mi az édesapjával elég viharos házasságban éltünk akkor, és egyszerűen nem volt jó a gyereknek ebben a közegben lenni, amit úgy fejezett ki, hogy mindenre nem volt a válasza. Válsághelyzetben voltam, és akkor az ezredik próbálkozásnál, amikor sikítva menekült előlem meztelenül, és azt üvöltötte, hogy nem akar felöltözni, azt mondtam, hogy „jó, akkor ne öltözz fel, ülj ide mellém, mesélek neked egy kislányról, aki szintén nem akart felöltözni”.

Nagyon hamar megtanultuk mindketten, hogy ezek a mesék segítenek: elterelik a figyelmét, mutatnak egy mintát, hogy milyen élete van azoknak a gyerekeknek, akik hisztiznek, hogy például nem tudnak a barátaikkal találkozni, mert nem akarnak felöltözni.

Később már a lányom felismerte azokat a helyzeteket, amikor jött volna a hiszti, és kérte a mesét. Amikor indulni kellett haza a játszótérről, ő mondta, hogy gyorsan mesélj kislányról, aki nem akart hazamenni, és befeküdt a homokba ordítani, és akkor én meséltem neki, így neki már nem kellett befeküdni a homokba.

– Nagyon sok gyerek kedvence Rumini, a kisebbeknek esetleg inkább Füttyös Vilkó a Lengemesékből. Mindkettő olyan hőstípus, aki valamilyen szempontból hátrányból indul, de bátor, ötletes, mer kilógni a sorból, szabályt szegni, és végül sikert arat. Miért épp ilyenek? Mert szimpatikusabb vagy másról van szó?

– Egyrészt szimpatikusabb, másrészt egy kicsit belőlem is fakadnak ezek a figurák. Kimondottan fiús kislány voltam, akinek legfőbb bánata az volt, hogy nem születhetett abba a korba, amikor Robin Hood bandájában harcolhatott volna az igazságtalanság ellen. Hosszú ideig úgy gondoltam magamra, mint aki felnőttként kalandor lesz, mert ez az életpálya tűnt a legjárhatóbb útnak számomra.

Nyilván egy kalandor számára a tiltások megszegése alap, hiszen, ha nem menne be a tiltott területre, csak azért, mert ki van írva, hogy veszélyes, akkor mi lenne a kalandorsággal. Amúgy is lázadó voltam, erős volt az igazságérzetem. Gyakran kiálltam olyan osztálytársaim mellett, akiket méltatlanul bántottak, igaz, össze kellett gyűjteni hozzá a bátorságomat. Azokat a szabályokat, amiket sületlenségnek tartottam, nem tartottam be, hogy demonstráljam: ez nem működik.

Harmadrészt írói megfontolásból is ilyenek a hősök, hisz egy szabálykövető, rendes gyerek, akinek minden rendben van az életében, nagyon hamar unalmas lesz. A lényeges dolgok akkor történnek, amikor a főhőst valaki bántja, akadályozza céljai elérésében, ezért konfliktusokat kell keresni, és ha a konfliktusforrás bizonyos szempontból maga a főszereplő, akkor az rögtön izgalmas is, mert szeretjük, azonosulunk vele, de látjuk, hogy nem hibátlan. Ez ad is lehetőséget a fejlődésre.

Abban is hasonlít Rumini és Vilkó, hogy szülők nincsenek jelen az életükben. Szintén írói megfontolásból van ez így, hiszen egy szülői kontroll alatt álló gyerek első körben a szülő ellen fog lázadni, így, ha olyan főhőst szeretnék, aki autonóm, aki a saját döntéseiért vállal felelősséget, akkor muszáj kivenni a szülőket a helyzetből. Ezért is külön izgalmas a Lengemesék Afrika trilógiája, ahol Vilkó megtalálja az apukáját, de közben ő már nem az a kisfiú, akire vigyázni kell, esetenként van, amit jobban tud, mit az apa. Feszegetik egymás határait, kialakult köztük egy olyan dinamika, ami szerintem még a szülőknek is izgalmas lesz.

– A történetalkotásról akartam épp kérdezni, hogy lehetséges, hogy még akár a felnőtteknek is izgalmasak a történetek, például a Rumini kalandjai sodornak magukkal. Mi a titok?

– Arra törekszem, hogy a kaland izgalmas legyen, de ne legyen kiszámítható. Elég váratlan és változatos ötleteim szoktak lenni – ehhez van tehetségem. A kliséket, kézenfekvő megoldásokat azonnal elvetem. Elég sok időt szoktam azzal tölteni, hogy kigondoljak egy kiszámíthatatlan fordulatot, hogy olyan helyzetbe hozzam a hőseimet, ami teljesen kilátástalannak tűnik. Ilyenkor tényleg minden utat lezárok: először megteremtem a megúszhatatlan csapdát, a börtönt, amiből nem lehet megszökni, és ezek után kezdek el gondolkodni, hogyan szabadítom ki. Ez vicces helyzeteket eredményez, mert van, hogy napokon át nem alszom, annyira izgalomba tart, hogy hogyan hozom ki a hősömet, viszont amit biztosan látok ilyenkor, hogy a gyereknek felolvasó apuka sem fogja ezt tudni előre, hiszen én magam sem tudom.

Ilyenkor segít, hogy a főhősök kalandjait nem lineárisan mutatom be, meg az is, hogy ha szerzőként azt mondom, hogy hopp, szükség lesz egy varázseszközre, akkor egyszerűen visszamegyek két fejezetet és beleírom, vagy amikor végre rájövök egy megoldásra, akkor elrejtek a szövegbe, az előzményekbe egy apróságot, amire aztán vissza tudok térni, és előhúzni a tarsolyból.

– A krimiket mi ihlette? Ezek esetében mi a kapcsolat?

– Mindig is nagyon szerettem a krimiket, illetve a kalandregényekben a rejtvényfejtéseket, a kincskeresést, a titkos térkép darabkáinak összerakását, ahogy a nyomokból végül összeáll a kép, és persze azt, hogy mindig van valami váratlan fordulat, egy csavar. Így nekem adja magát ez a műfaj. Sok krimit olvastam és olvasok.

– Mondjon néhányat, kinek az írásai tetszenek a legjobban?

– Az elmúlt években olvastam el Kondor Vilmos Bűnös Budapest-sorozatát. Bevallom, teljesen beszippantott. Ezenkívül Csabai László Szindbád-sorozata, ami történelmi korokon átívelő nyomozás egy Szindbád nevű detektívről, aki a Közel-Keleten is megfordult, ezért hívják őt Szindbádnak. A könyvsorozat nemcsak krimiként izgalmas, hiszen elképesztő erővel kelti életre először a ‘30-as évek Magyarországát, majd a málenkij robot idejét, Szibériát, utána az ’50-es éveket, és van egy NSZK-ról meg egy Amerikáról szóló rész is. Nekem az első három rész az elmúlt 20 év egyik legnagyobb szellemi izgalmát hozta.

A felnőtt könyvemnél, A Möbius-aktánál nagy segítség volt a krimi műfaja – ezen keresztül tudtam beszélni férfi-női viszonyokról, személyes és baráti tapasztalatok alapján. Azt tapasztalom, hogy a negyvenes évei környékén a párok nagy része szétválik, legalábbis az én környezetemben, olyan, mintha lenne egy újraosztás, újrakeverik a paklit: ki boldogtalan kapcsolatból lép ki, és optimális esetben talál magának egy új párt, ki pedig benne ragad valamiben, ami már nem működik, legyen az munka, kapcsolat vagy régi álom.

Ezekről az elakadásokról akartam írni egy felnőttregényt, de sokáig nem találtam hozzá a megfelelő formát. Szabó Bori drámaíró barátnőm úgy fogalmazott: a nyers szöveg olyan volt, mint egy iszonyú szép mintájú, gazdag anyag, amiből nem szabtak ruhát. Tíz év után egyszer bevillant, hogy krimit írok ebből, és innentől fél év alatt elkészült a regény.

– Záró kérdésként épp erre akartam rátérni, hogy mi is kell az íráshoz: bátorság, tudás vagy épp az, hogy egyszerűen nem lehet elnyomni, ami kikívánkozik?

– Kell az, hogy valami kikívánkozzon, de a kiinduláshoz elég egy jó történet, egy történelmi kor vagy tudományterület, egy izgalmas élethelyzet, amiről mesélnék. Aztán az alapötlet – optimális esetben – megtelik tartalommal, miközben az ember tervezget, gondolkodik. Az utóbbi időben sok mindennel foglalkoztam, így alig maradt időm írni. Ezért vágyni kezdtem arra, hogy kalandok és váratlan események forogjanak a fejemben. Úgy éreztem, terápiásan szükségem van arra, hogy Ruminit írjak. Belevágtam egy XI. Ruminibe, pedig nem így terveztem, de úgy éreztem, hogy ez most nekem kell a mentális jóllétemhez. Annyit el tudok róla árulni, hogy a címe Rumini és a hét penge. Azt remélem, hogy jövőre fog megjelenni.

Az írással kapcsolatban azt szoktam mondani a gyerekeknek – akik tanácsot kérnek, mert írók szeretnének lenni –, hogy egyrészt olvassanak nagyon sokat, mert annál jobb tréning az írásra nincs, mint hogy az ember rengeteg féle szöveggel ismerkedik meg, és közben tanul témákról, önmagáról és a szövegről is gondolkodni. A másik tanács, hogy nem szabad félni attól, hogy ki mit fog szólni. Ha iskolai stiklikről írok, nem érdekel, mit gondolnak majd a tanárok, ha megcsalás a téma, nem mérlegelem, mit gondol majd a férjem. Csak azt kell írni, ami belülről őszintén jön és kikívánkozik. Hogy mit fognak szólni a kritikusok? Kit érdekel? Meg kell írni jól, és akkor fog tetszeni, vagy ha nem, akkor tulajdonképpen az is mindegy.