Rakovszky Zsuzsa életében jelentős szerepet kapott az emlékek felkutatása. Időről-időre sikerrel is jár, amikor egy fikciónak hitt történetéről kiderül, hogy kislányként valóban megélt hasonlókat. Nem fél a mesterséges intelligenciától, és biztos benne, hogy egy robot sem fog öntudatra ébredni. Fordít és ír. Él, és a megéltekből történeteket sző. Hogy utólag mi volt a valóság, és mi az, ami már csak alkotói fantázia, gyakran már ő sem tudja. A Kossuth-, József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas alkotóval a 14. kolozsvári Ünnepi Könyvhét alkalmával beszélgettünk.

– Egyszer úgy fogalmazott, hogy lírát inkább fiatalon, prózát idősebb korban írnak az emberek. Miért?

– Bizonyos életszakaszokban más-más dolgok állnak közel az emberhez. Van olyan, hogy egykor valami nagyon fontos volt, később már alig érdekel. Igen, azt hiszem, a próza a későbbi életszakaszhoz tartozik. Ahhoz már szükséges némi életismeret, emberismeret. Kevésbé átütő érzelmek kellenek hozzá, mint a lírához. Persze van példa ennek az ellenkezőjére is, de én személy szerint csak egy íróról tudok, aki prózával kezdte, és úgy tért át később a lírára. Fiatalon az érzések csapongók, idősebb korban pedig már látott annyit az ember, hogy könnyebben reflektál, könnyebben bújik bele mások bőrébe. A vers elsősorban saját magunkkal való azonosulást jelent.

– A két műfaj művelése között mi a gyakorlati különbség?

– Azt szoktam mondani, hogy verset mártáskevergetés közben is lehet írni. Nyilván technikai része is van, hiszen jóval rövidebb alkotásról van szó, amit az ember fejben is képes összerakni. Egy próza esetében szükséges egy váz, egy terv, amitől aztán menet közben el lehet térni, ha eszembe jut valami, amire nem is számítottam. De fontos, hogy legyen valamiféle alaphelyzet vagy alapgondolat, ami aztán kiválogatja, mondhatni, bevonzza a külvilágból azokat a motívumokat, amelyek hozzá tartoznak. Ez lehet valamilyen olvasmányélmény is, egy hír, vagy egy esemény, amelyről valakitől hallottam.   Gyakran nem is értem, hogy miért, de fontos lesz. Megpenget egy húrt. Van egy novellám, ami egy fiatal párról szól. Ennek az alapja egy valódi amerikai bűnügyi történet, ahol a fiú végül megölte a lányt. Az én novellámban aztán ez nem történik meg, vagyis nem ennyire direktben, de amikor először láttam róluk képeket és videókat, feltűnt, hogy két mennyire különböző karakter a történet két szereplője, és így lett belőle egy otthoni környezetben játszódó, elég szomorú szerelmi történet.

– Az írás folyamatában, esetleg utólag, amikor kész a mű, rá szokott jönni, hogy miért is volt ennyire fontos az adott történet? Miért pengette meg azt a bizonyos húrt?

– Van, amikor rájövök, és van, amikor nem. Sok dolog összejátszik. Mostanában szeretik használni az „autofikció” fogalmat, de hát lényegében minden „autofikció”: a saját élmények keverednek benne mások emlékivel vagy gondolataival, világnézeti kérésekkel.… Van például egy novellám, amelyik egy kutyáról, illetve a gazdájáról szól. Régebben nekem is volt kutyám, és rendszeresen vittem egy közeli parkos részre sétálni. Gyakran találkoztunk ott egy fiatal nővel, aki szintén a kutyáját sétáltatta. Néha adtam az ő kutyájának is egy-egy jutalomfalatot, és attól kezdve az állat mindig odajött hozzám az utcán, amikor meglátott, a gazdája pedig egyre barátságtalanabb lett. Nem értettem, mi baja, végül arra jutottam, hogy talán féltékeny. Később megtudtam, hogy intézetben nőtt fel, és a kutyája volt az egyetlen, akivel igazán szoros kapcsolatot tudott kialakítani. Ebből lett a novella, amelyben valaki, merő jóindulatból, de tapintatlanul beleavatkozik egy ilyen kapcsolatba, és a dolognak szomorú vége lesz: a kutyát elüti egy autó. (A valódi kutya szerencsére elérte a kutyai kor végső határát).

Kapcsolódó

„A könyv mi magunk vagyunk” – Elkezdődött a 14. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét

Megnyitotta kapuit a Bánffy-palota, elkezdődött a 14. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét. A következő napokban számos szerzővel és irodalmi művel ismerkedhetnek meg az érdeklődők.

megnyitó Kolozsvári Ünnepi Könyvhét Kolozsvár díjátadás kiállításmegnyitó irodalom

 De van olyan novellám is, amit az „ihletett”, hogy látogatóban voltunk egy régi kedves, nagy műveltségű barátunknál, és fültanúja voltam, amint olyan durván, annyi ádáz indulattal kiabál a feleségével, amit sose néztem volna ki belőle, valami apróság miatt (talán rosszul csukta be a feleség a hűtő ajtaját). Ebből lett a Kávéfőző című novellám, ahol valamilyen hasonlóan jelentéktelen dolog miatt tör ki valakiből a talán évtizedek óta elfojtott indulat. A novellában ennek az esetnek is tragikus végkifejlete lesz, a valóságban szerencsére nem.

– A fiatal pár esetében kevésbé borzalmas, a kutyás illető és az ismerősük történetében viszont sokkal borzalmasabb lett a fikció. Miszerint alakítja át a valóságot, hogyan dönti el, hogy egy történetet végül inkább finomít, vagy még szörnyűbbé tesz?

– Hát a novella, éppen a rövidsége miatt, eléggé drámai műfaj, az ember kénytelen minden érzést vagy helyzetet „rövidre zárni”, vagyis elvinni a logikus végkifejletig. A valóságban az ilyesmi szerencsére ritkább.

– Volt olyan, hogy valamiről azt hitte, hogy fikció, és utólag kiderült, hogy igazából a valóságnak a része volt?

– Volt bizony. A hullócsillag éve című könyvem eredetileg önéletrajznak indult. Menet közben jöttem rá, hogy sajnos nagyon kevés emléket tudok felidézni, így végül úgy döntöttem, fikciót csinálok belőle. Így egészen jól haladt a dolog. Amikor elkészült, elolvasta egy kedves idős barátnőm, ismert engem és a családomat egészen kicsi koromtól kezdve. Ő mondta el néhány részlet kapcsán, hogy igen, ezek valóban így történtek, pedig én meg voltam győződve róla, hogy csupán kitaláltam. Vagyis az írás képes volt visszahozni olyan emlékeket, amelyeket tudatosan vagy szándékosan nem tudtam felidézni. Ami nagy öröm, mert nagyon szeretnék több mindenre emlékezni a gyerekkoromból, nemcsak mindig ugyanarra az egy-két dologra. Azt mondják, hogy az embernek egy bizonyos életkor után, ahogy romlik a rövid távú emlékezete, úgy jönnek vissza egyre gyakrabban a régi emlékei. Mondjuk, arra nem emlékszik, mit ebédelt előző nap, de a gyerekkora eseményeire egyre részletesebben. Én sajnos még csak a rövid távú emlékezet romlásánál tartok…

– Mit gondol, miért van az, hogy akarattal nem tud emlékeket felidézni, sőt, spontán sem jönnek elő, viszont ha elkezd egy történetet írni, akarva-akaratlan beleszövi a múltját? Miért mozgatja önben ennyire a tudattalant a történetmesélés?

– Hát az ember általában mindig „agyal” valamin, a napi eseményekkel kapcsolatban, vagy valamilyen aktuális problémán rágódik, és talán éppen ezzel akadályozza meg, hogy spontán az eszébe jussanak olyan dolgok, amelyeket valaha talán kiszorított a tudatából. Vannak mindenféle technikák, amelyeknek éppen az a célja, hogy ezt a belső „szövegelést” kikapcsolják, és megteremtsék a helyet az ilyen spontán beáramló gondolatok számára. Ilyesmi lehet a meditálás és a pszichoanalízis is, és úgy látszik, az írás is valahogy így működik. Egyszerre csak előjön a ember tudattalanjából, vagy hogy is nevezik, amiről nem is sejtette, hogy ott van.

– Ha viszont írás közben feljön egy emlék, amelyet akkor nem is azonosít emlékként, mert fikciónak gondolja, végül azonban valahogy mégis kiderül, hogy a valóságnak egy töredéke, mit kezd utána vele? Hogy viszonyul ahhoz az élményhez? Mert ha a próza esetében ön mondjuk egy másik személy szerepébe helyezkedett bele, és hozzá kötötte az adott dolgot, végül azonban kiderül, hogy ez mégis az ön életének része volt valamikor, az bizony egy érdekes tapasztalás lehet…

– Ó, hát igen, van ilyen is, hogy utólag ismerem fel magamat valamelyik szereplőmben. De inkább az szokott történni, hogy megérint valamilyen helyzet, de nem tudom pontosan, hogy miért, milyen személyes okból. De hát ez nem is fontos, csak az a lényeg, hogy tényleg megérintsen. Valahol olvastam, hogy Victor Hugo szerint mi kell a jó prózához: átélés, kitalálás, megfigyelés. Vagyis az átélést nem lehet „megúszni”, és nyilván embere/szerzője válogatja, hogy ki mit képes átélni. Ebből aztán esetleg saját magámmal kapcsolatban is rájövök valamire, de mondom, nem ez a fontos.    

Kapcsolódó

Az Instagram előtti instaköltő – Fodor Ákos 80

1945. május 17-én született Fodor Ákos költő, aki szűk egy hónappal ezelőtt ünnepelte volna 80. születésnapját, ha sajnálatos módon tíz évvel ezelőtt nem hagyta volna itt ezt az árnyékvilágot.

közösségi média költészet vers Instagram

– Könnyebb tehát ezekkel a dolgokkal úgy foglalkozni, hogy nem személyes történetként kezeli őket, hanem egy teljesen más korba helyezi át az egészet? Biztonságosabb így keresni a választ a kérdésekre?

– Nem feltétlenül biztonságosabb, inkább hangsúlyosabb, jobban kidomborítható a lényeg. A múlt már elmúlt, lehet rá érdemben reflektálni rá, levonni a következtetéseket, és mivel akkor még szabályozottabb volt az emberi élet, az erkölcsi elvek és hagyományok világosabban előírták, mit lehet és mit nem, az egyes helyzeteknek és cselekedeteknek nagyobb volt a súlyuk és világosabb a megítélésük. A mostani, zavaros helyzetben, amikor ahány ember, annyi „igazság”, nehéz kiszámítani, melyik esemény vagy döntés milyen visszhangot kelt az olvasóban.

– Tanul a karaktereitől? Érzi néha, hogy az ön által teremtett lény mintha életre kelt volna azért, hogy magyarázatot adjon valamire?

–  Azt nem állíthatom, hogy magyarázatot adtak volna a karaktereim valamire, de olyan akadt köztük, amelyik őszintén meglepett: nem „néztem volna ki belőle”, hogy képes lesz úgy dönteni, ahogy döntött. De persze végső soron ez is az én döntésem volt: az ember abból dolgozik, amije van. Nem születhetnek dolgok a semmiből. Lehet, hogy a végeredmény már szinte egyáltalán nem hasonlít a valósághoz, de az alapja akkor is az.

Kapcsolódó

Balla Zsófia: „Tanítani kell a gyerekeket” – Beszélgetés kisebbségi létről, szenvedésről, irodalomról, jövőről

Háromszoros kisebbségiként nőtt fel, gyerekként tudta meg, hogy miért nincs nagymamája, felnőttként pedig még inkább megerősödött benne, hogy az antiszemitizmus túlélte a háborút. 

interjú Balla Zsófia irodalom kisebbségek költészet

– Ki vagy mi az, amit sosem tudna feldolgozni a műveiben?

– A fiamból sosem csinálnék irodalmi karaktert.

– És mindezzel szemben miből születik a vers?

– Ott is van külső indíttatás. A legutóbbi kötetemben van egy hosszú vers, az a címe, hogy A hegyi asszony. Egy 19. századi amerikai írónőnek a könyvét olvastam épp, ami arról szólt, hogy hogyan élnek a hegyi falvakban az emberek, különösen a nők. Éreztem valamiféle rokonságot a helyzetükkel. Nem mintha én egy hegyi faluban élnék, de valahogy a múlt megőrzésére való törekvésük közel hozta őket hozzám. Úgy érzékelik az életüket, mint az előttük járó nemzedék életének a folytatását. Különben a verset nem választja el olyan szigorú határvonal a prózától: utóvégre van verses epika is, de még mennyire! Azt azonban nem én döntöm el, hogy melyik történetből mi lesz, vers-e vagy próza. A téma önmagában hordozza  a feldolgozás módját. A vers sokkal jobban ki van hegyezve egy állapotra, egy érzésre vagy gondolatra, nem kell sok követ megmozgatni hozzá. De esetemben nincs hierarchia a műfajok között, mindkettőt nagyon szeretem.

A versre azt szoktam mondani, hogy kicsit olyan, mint a rejtvényfejtés: megvan belőle egy sor, magától adódik, és akkor valahogy meg kell találni a hozzá kapcsolódókat. Azt hiszem ezt sok költő, például Kosztolányi is és Babits is megírta, hogy olyan érzés, mintha a vers „valahol”, nem bennünk, hanem valami szellemi világban már készen lenne, és a költő nem kitalálja, hanem valahogy hozzáfér ehhez a forráshoz, „előbányássza” az előre kész verset.

Kapcsolódó

Mi fér bele egy kávéba? Ferencz Imrével beszélgettünk

Ferencz Imre költő. És újságíró. No meg fafaragó. Aligha van olyan téma, amit nem már dolgozott fel valamilyen formában.

Mi fér bele egy kávéba? irodalom faragás Ferencz Imre beszélgetés

– Ezek alapján van új a nap alatt?

– A természettudományban, technikában minden bizonnyal, de nem nagyon merek általános kijelentéseket tenni, mert nem értek hozzá. Aztán nyilván van, vagy inkább volt, legalábbis egyes területeken, valamilyen civilizálódási folyamat, fegyelmezettebbé, egyszersmind emberségesebbé válik a egyes ember és a társadalom. Nekem úgy tűnik, ez a folyamat, legalábbis itt, Európában, a 19. században tetőzött, aztán a huszadikban jött az ellenhatás. Mostanában meg mintha minden egyszerre lenne, és egyelőre nehéz megjósolni, merre tartanak ezek a folyamatok. Remélhetőleg nem valamilyen a korábbiaknál is nagyobb katasztrófa felé.

– Fél a technika fejlődésétől?

– Tudom, hogy mostanában a mesterséges intelligenciától szokás rettegni. Én azonban nem félek. Persze mindent lehet rosszra használni, egy eldobott csikk is okozhat tüzet, de egy puskával sosem lehet akkora bajt okozni, mint egy atombombával. Úgy gondolom, hogy a mesterséges intelligencia csak azt tudja, amit az ember beletáplált. Ha jól értem, van olyan program, amelyik bizonyos fokú önállóságra vagy saját programjuk módosítására is képessé teszi őket, és ebből persze lehet baj. De abban egészen biztos vagyok, hogy egyetlen gép sem fog öntudatra ébredni.

Másfelől a tudomány és a technika fejlődése nagyon sok szempontból megkönnyíti az életet: néha meg szokták kérdezni, melyik korban szeretnék élni, és azt szoktam felelni, nekem megfelel a mostani is. Lehet, hogy bizonyos időszakokban színesebb és izgalmasabb volt az élet, de én mindenesetre örülök, hogy nem akkor éltem, amikor, mondjuk, patakban kellett mosni vagy érzéstelenítés nélkül húztak fogat… Azt hiszem, ezeket az előnyöket talán jobban meg kellene becsülnünk.