Háromszoros kisebbségiként nőtt fel, gyerekként tudta meg, hogy miért nincs nagymamája, felnőttként pedig még inkább megerősödött benne, hogy az antiszemitizmus túlélte a háborút. Balla Zsófia költő úgy véli, az, amit a múltban elkövettek, s amelynek hasonmása a jelenben is a mindennapjaink része, megbocsáthatatlan. De van kiút: tanítani kell a gyerekeket.

Balla Zsófia költő a Csíkszeredai Könyvvásár vendégeként érkezett Erdélybe. Haza. Ő ugyanis, habár már több mint három évtizede Budapesten él, kolozsvári származású, és amikor csak teheti, igyekszik minél több időt eltölteni szülőföldjén. Elmondása szerint megnyugtatja.

A Wikipédiát megnyitva a következő mondattal kezdődik a leírás: „Balla Zsófia erdélyi születésű magyar költő…”. Szíve szerint kitörölné az egészet úgy, ahogy van.

– Miért nem szereti, hogy az interneten „erdélyi születésű magyar költőként” hivatkoznak önre?

– Azért, mert ezzel olyan szempontok alapján sorolnak be valahová, amelyekről nem tehetek, és semmi közük ahhoz, amit írok. Egy debreceni íróhoz nem írják oda, hogy debreceni író. Én Kolozsváron születtem, és már rögtön oda tettek mellém egy jelzőt emiatt. Szerintem mindenki, aki magyarul ír, az magyar író. Az erdélyiség persze hordoz magával ilyen-olyan jellegzetességeket, de ugyanígy a debreceniség is. Lehetne ez rangsorolás, de ahogy én ismerem az anyaországi irodalmi közeget, ez inkább megbélyegzés. Egyfajta skatulya.

– Mit gondol, miért alakult ez így? Miért lett bevett szokás az erdélyiek esetében feltüntetni, hogy erdélyiek?

– Ez nem csak az erdélyiekkel van így, hanem például a felvidékiekkel is. Van ebben egy kis elnézés. Olyan, mintha azt mondanák ezzel, hogy igen, vannak még ők is. A Kádár-korban nem szívesen közölték erdélyi írók munkáit, nem volt magától értetődő, hogy létezik egy egységes magyar irodalom. Nekem utasították is vissza kötetemet emiatt. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy akkoriban itthon ellenzéki írónak számítottam, úgyhogy én csak a változás után közölhettem bármit is Magyarországon.

– És legalább ennyire meghatározó volt a zsidó származás is, mint az erdélyisége?

– Közlés terén nem, de mint ember, nagyon is számon voltam tartva.

– És ez miben nyilvánult meg? Mi a legkorábbi emléke, amikor is azt érezte, másként néznek önre?

– Ez még Kolozsváron történt. Hazamentem az óvodából, és azt kérdeztem anyutól, hogy mi zsidók vagyunk-e? Visszakérdezett, hogy miből gondolom ezt. Azt feleltem, hogy mert a többi gyerek azt mondta. De volt olyan iskolai jelenet is, amikor egy szintén zsidó származású osztálytársam körül ugráltak a többiek, bele akartak nézni a nadrágjába, hogy lássák, körül van-e metélve. Szegény csak kiabált, hogy becsület pionír szavamra, nem mi öltük meg Krisztust.

A gyerekek persze a szülőktől hallották, hogy vannak az osztályban zsidók, de nem úgy beszéltek rólunk, hogy például az Ótestamentum népe, vagy egy másik vallás, hanem azt mondták, hogy mi voltunk azok, akik megölték Krisztust. Persze azt sem mondták, hogy Krisztus is zsidó volt. Nem is ez a lényeg. Sokkal furcsább most erre úgy visszaemlékezni, hogy az antiszemitizmus mennyire túlélte a háborút. Nem magyarázták el a gyerekeknek, hogy mi történt akkor. Én úgy nőttem fel, hogy vállaltam az identitásomat. Vállalom ma is. Nem volt könnyű. De hát az irodalomban nőnek lenni sem könnyű.

Kapcsolódó

Szabadság, élet, irodalom – az idén 80 éves Szilágyi Júliával beszélgettünk

Esszéíró, irodalomkritikus, aki úgy érzi, hogy nőként és zsidóként sincs oka szégyenkezni. Csalódott a hatalomban, és soha nem állt be a tömegbe. Az idén 80 éves Szilágyi Júliával beszélgettünk.

Szilágyi Júlia MÁSKÉP

– Hiszen valójában egy háromszoros kisebbségi helyzetről beszélünk: magyar, nő és zsidó…

– Erdélyben a románok közt magyar, a magyarok közt a zsidó voltam. Emlékszem, a rádiónál dolgoztam, épp szalagot vágtam, amikor berontott hozzám egy román kolléga, hogy miért állok én szóba a magyarokkal, mikor zsidó vagyok. Az volt a legkevesebb, hogy én ezt sosem mondtam el neki… nem is akarom tudni, honnan szerezte az információt.

Aztán ott volt a saját kultúrám, ahol azért nem ért épp olyan sok mellőzés, de egyszer egy híres irodalomkritikus úgy hívott be engem magához, hogy gyere, mert te olyan okos zsidó lány vagy. Én erre csak annyit tudtam akkor felelni, hogy te meg egy elég buta református.

Én minden vallást nemcsak tisztelek, hanem valamilyen szinten közel is áll hozzám az egész. A férjem katolikus, bár nem vallásgyakorló. De sok protestáns barátom is van. Egy időben gyakran jártam istentiszteletekre. Bonyolult ez, érdekes tapasztalatok.

– Ha már tapasztalatok: egy önnel készült interjúban olvastam valahol, hogy úgy gondolja, egyáltalán nem szükséges mindent megtapasztalni ahhoz, hogy értsük az adott dolgokat. Mi van e gondolat mögött?

– Nem, tényleg nem kell. Persze akkor kell cserébe egy erős együttérző képesség, hogy beleélhessem magam a másik helyzetébe. Amikor a Ceaușescu-korszakról beszélek a fiatalabbaknak, érzem, hogy talán képesek felfogni annak a szörnyűségét. Azt, hogy miként kellett hajnalban vagy akár már éjféltől sorban állni egy liter tejért vagy tíz tojásért. Annyi járt havonta, de ezt sem volt biztos, hogy megkapjuk. Vagy milyen volt egész nap hallgatni az utcán a tömegzenéket és a pártdalokat, hogy milyen volt a hideg, a nélkülözés, hogy nem egy-két napig, hanem évekig nincs fűtés a lakásban… Mi persze akkor csak gúnnyal nevettünk mindezen, mert hát mi mást tehettünk volna. De hogy valójában milyen volt, azt elmondani szinte lehetetlen. És egyáltalán nem kellene átélnie senkinek. Ez a tapasztalat minden, csak nem létszükséglet.

– A kommunizmust megélte. Ugyanilyen empátiával fordul a családja múltja felé is, amit viszont ön is csak történetekből hallott?

– A családomat nagyrészét nem ismerhettem, és ez hatalmas hiány az életemben. Körülbelül 100 rokonomat ölték meg. A szüleim csodával határos módon jöttek haza Auschwitzból.

– Hogy beszélgettek önnel az ott történtekről?

– Nehezen. Szerencsére anyám egy őszinte ember volt, mert nagyon sok szülő megpróbálta elhallgatni a gyerek elől azt, amit átélt, hogy ne sokkolja őt. Aztán ez okozott később még nagyobb sokkot. Többen csak felnőttfejjel tudták meg, hogy hová lett a rokonságuk. Én már nagyjából hétéves korom óta tudom. Akkor kérdeztem meg ugyanis anyámat, hogy nekem miért nincs nagymamám. Akkor gyereknek való módon elmondta, később részletesen is beavatott.

Az egyik lágertársa, Rózsa Ágnes a lehetetlennel határos módon naplót vezetett. Furcsa mód került anyám is a váradiak közé, részben emiatt is maradt életben, szóval ők ott együtt voltak. Gyakran megjelenik anyám is ebben a naplóban. Rózsa Ágnes többször írt úgy róla, hogy Berta – mert így hívták anyámat – volt az, akiben megbíztak a többiek. Hagyták, hogy ő ossza szét a kenyeret. Az mindig egy őrült élet-halál harc volt, hogy ki mennyit kap aznap. De róla tudták, hogy nyugodt és nem részrehajló. Csodálatos, hogy mindez fennmaradt róla, mégpedig egy hiteles dokumentumban.

A kör azonban itt nem zárul be. Fantasztikus könyv, szintén hiteles dokumentum az ott töltött időről Nyiszli Miklós Orvos voltam Auschwitzban című írása. Én abból tudtam meg, hogy Nyiszli volt az, aki megmentette anyámat. Tudniillik ő ott volt Mengele mellett, amikor arról volt szó, hogy felszámolják a C vagy B lágert. Szólt mindenkinek, akinek csak tudott, hogy jelentkezzenek munkára, így vitték el anyámat is, és így szabadultak el a helyről, ahol később mindenkit kivégeztek. Az életemet tehát közvetve Nyiszlinek köszönhetem.

– Ön a családja történeteiből, korabeli írásokból szerzett tudomást ezekről a borzalmakról, nem mint közvetlen áldozat. Mit gondol, így mégis miként befolyásolta vagy határozta meg az ön identitását?

– Nagyon is meghatározta. Mióta az eszemet tudom, ott motoszkál bennem, hogy milyen könnyű megölni egy csomó embert. Ez az egész életemre kihatott. Azt jelenti, hogy bármikor bármi megtörténhet. Persze az emberekhez való viszonyomat igyekeztem nem ehhez mérni, nem politikai nézet vagy származás alapján ítélni. A fiúkra sem haragudtam, akik az osztálytársam nadrágját le akarták húzni. Úgy voltam vele, hogy nem ők a hibások, őket így nevelték.

Az osztályfőnököm is szemtanúja volt ennek e jelenetnek. Leültetett minket, és elmesélte, hogy 14 évesen elvitték Auschwitzba. Ő is túlélő volt. Onnantól nem volt piszkálódás az osztályon belül, inkább mindenki elkezdett utánaolvasni, hogy mi is történt akkor. Szóval lehetett ezt így is. Mert nagyon sokat számít, ha a történeteket egy túlélőtől halljuk. Anyámat is sokan felkeresték ez ügyben. Emlékszem, milyen megindító volt, amikor mesélt. A világ tele van tömeggyilkosokkal. Ma sem a békét keresik. Atomokkal fenyegetőznek.

– Mit gondol, ezt, illetve a kommunizmusnak a traumáját feldolgozhatják-e valaha azok, akik részesei voltak. És azok, akik ezt már másodkézből ugyan, de tudják?

– Aligha. A trauma sajnos meghatároz. Például ha nem mehettél tanulni. A Tőkés család legidősebb lánya nekem barátnőm. A kisfia a keresztfiam. Ő például, hiába, hogy novellapályázatot nyert, nem mehetett bölcsészkarra, mert papleány volt. A férjem egyházi iskolába járt, így ő sem tanulhatott később irodalmat. A rengeteg igazságtalanság és megkötés tönkreteszi az embereket. Én nem gondolom, hogy van értékes szenvedés. A szenvedés az mindig szenvedés.

– Ennek ellenére mégis gyakran halljuk, hogy minden szenvedés egy jövőbeli nemesebb célért történik…

– Nem, az ilyen szenvedés nem. Ha szenvedek a tanulással egy jó jegyért, komoly munkát teszek bele valamilyen emberi kapcsolatba, az igen. Annak érdemes kivárni a pozitív hozadékát. A népirtásra azonban senki ne akarjon felmentő körülményt keresni. Milliókat öltek meg, és ez megbocsáthatatlan.

Amit ezek az emberek átéltek, azt nem lehet teljesen rendbe hozni. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy nem hagyjuk, hogy gyűlöletbe forduljon át. Nem vetíthetem ki egy alanyra a családom múltjának szörnyetegeit. Ez viszont nagy feladat, és azon kéne dolgoznunk, hogy egy olyan társadalmat építsünk ki, amelyben soha nem történhet többé ehhez hasonló. Nincs diszkrimináció, nincs antiszemitizmus, mindenki egyenlőként kezdi. És szerintem erre igenis lenne megoldás, mégpedig a tanulás. Az írek tökéletes példa erre: elnyomták őket, de mindent megtettek, hogy a gyermekeik tanuljanak. Ezzel törtek ki a kisebbségi sorsból.

– Hol játszik ebben szerepet az irodalom?

– Ehhez adhat mintát, modellt, belső megerősítést. Nem gondolom, hogy közvetlen nevelő- vagy politikai szerepe lenne, ahogy más művészetnek sem. Egy nagyszerű szobor vagy festmény is megindíthat az emberben valamit, és ez a valami lesz majd a kapaszkodó. A gyerekeknek őszintén kell válaszolni, beszélni a bennük felmerülő kérdésekről, mesélni és művészetet adni a kezükbe. Csak ebben látok én jövőt.

– Ön használta valaha az írást egyfajta feldolgozási folyamatként?

– Nem. Az írásnak nem ez a feladata. Az írás az művészet, ahol valami olyat kell megmutatni, ami fontos és az emberen magán is túlmutató. Van persze erkölcsi és nevelő ereje is, de nem ez az egyetlen feladata. A művészet mindig több ennél. 

– Ezek szerint a művészet elenyésző százalékban szól az alkotójáról?

– Teljesen benne van az ember, de áttételesen. Lehet persze valami vallomásos, mint egy napló vagy egy levél, de lehet az adott dolog fikció is, vagy egy olyan történet, amelynek az alkotó sosem volt szereplője. Hány és hány olyan fantasztikus írás született, amelynek szerzője még csak nem is a cselekmény korában élt? Olvasott róla, tájékozódott, és igencsak megindító mű készült.

– Akkor ez is azt támasztja alá, hogy nem kell mindent megélni ahhoz, hogy empátiával tudjunk fordulni felé?

– Pontosan. Hogyha a középkori keresztes lovagok hadjáratairól olvasunk, esetleg a gyerekek hadjáratáról, jelenlét nélkül is el tudjuk képzelni, hogy micsoda borzalom volt. Persze közel sem úgy, mint azok, akik részesei voltak, de nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy fejlődjön a fantáziánk, legyenek mintáink, kapaszkodóink, mert ebből tudunk tanulni.

– Mit gondol, a művészetnek van olyan hatalma, aminek köszönhetően talán nem kerülünk még egyszer vissza a sötét múltba, és nem ismétlődnek meg újra ezekhez hasonló tragédiák?

– Nincs ilyen hatalma. Ilyen hatalma csak az embereknek van. Ezért fontos, hogy miként neveljük a gyerekeinket, hogy milyen értékeket helyezünk előtérbe, milyen példát mutatunk nekik. Minden ezen múlik.