Egyszerre döbbenetes és egyszerre felemelő – mondta a Kovács András Ferenc költészeti díj átvételét követően a Maszolnak Csehy Zoltán felvidéki költő.

A Látó szépirodalmi folyóirat és a marosvásárhelyi Aranka György Alapítvány által a 64 éves korában elhunyt Kovács András Ferenc emlékére létrehozott költészeti díjat, szombaton ünnepélyes keretek között adták át Marosvásárhelyen.

Beszédet mondott Markó Béla költő, előadást tartott Mészáros Márton irodalomtörténész, laudációt mondott Balázs Imre József költő, irodalomtörténész. Verseiből felolvasott Csehy Zoltán. Közreműködtek a Tompa Miklós Társulat színészei: Gecse Ramóna, Nagy Dorottya, Tollas Gábor. Szerkesztőségünknek nyilatkozva a díjazott elmondta, abban szeretne hinni, hogy a vers ereje, nem apad el, hogy a vers mindig valami örökkévalóság érzetet kelt az emberben, a szépségnek ez a fantasztikus megragadhatósága a verszenén keresztül, amelyben olyan zseniális volt Kovács András Ferenc. Csehy Zoltán kifejtette:

– Ez egy örök kísérője annak, aki egyszer társul fogadta maga mellé ezt a típusú költészetet, úgyhogy ő tulajdonképpen jelen van. Tehát állandóan jelen van annál, aki megszerette, és aki tényleg szeretné, hogy valamiféle ilyen varázslatos teljességérzet, vagy harmóniaképzet alakuljon ki benne, az ettől nem szabadul meg soha. Amióta én megismertem, tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy magától értetődő volt ez a mély, pozitív viszonyulás, ehhez a szövegvilághoz. Nagyon közel áll hozzám, és hát nyilvánvalóan sok a közös pont ebből kifolyólag is.

– Hol és hogyan kezdődött a ti ismeretségetek, barátságotok?

- Úgy emlékszem, hogy a 90-es években találkoztunk először, a tatai írótáborban, ott voltak költészeti szemináriumok, és akkor hozzá jelentkeztünk be, mint fiatal költők. Akkor már volt kötetünk feleségemmel, Polgár Anikóval. Kovács András Ferenc nagyon örült a kötött formában írt szövegeinknek. A táborban költői foglalkozás zajlott, és akkor véleményezte ezeket a szövegeket is. A személyes találkozás varázsa, és az, hogy ennek a költői paradigmának lesz jövője, vagy, hogy ez érdekes, az olyan megerősítés volt, hogy felért mindennel. Számomra ez akkor egy nagy pályaindító esemény volt..

– Abból, amit mondtál, és ahogy mondtad, az az érzésem, hogy egy barátság alakult ki.

– Hát igen, mondhatni, sokat beszéltünk telefonon, sok közös dolgunk is volt, fordítások és egyéb ügyek, és hát az antikvitás kérdéseiben is sokszor tanácskoztunk. Én mindig meglepődtem, hogy mondjuk a műfordításaimat mennyire jól ismerte. Tehát, hogy mennyit olvasta és tudta mondjuk a Petronius Satyriconról, hogy mit, hol, hogyan oldottam meg. Ez mindig, mindig hallatlanul jól esett, és ezek hosszú telefonbeszélgetések szoktak lenni. Hát ugye, még földrajzilag meglehetősen nagy távolságban vagyunk, írni pedig hosszadalmas. Brüsszelben voltunk egyszer együtt. Reprezentatív rendezvény volt. Én képviseltem a szlovákiai magyar irodalmat, Kovács András Ferenc az erdélyit, és akkor közös felolvasásunk volt ott. Együtt tölthettünk több napot. És ez meghatározó élmény volt. Végig lehetett beszélni ezeket az antik szerelmeket és a szövegekhez való viszonyokat, végig lehetett tárgyalni.

– Miért szerelem ez az antik világ vajon?

– Hát nem tudom, én ezeket a nyelveket tanultam egyrészt, és ugye a nyelv is valami fantasztikus, a kifejezőkészsége fantasztikus, és az antikvitás, a variáció és a párbeszéd kultúrája. Én mindig úgy fogtam föl, hogy nincs egy kizárólagos dogmatikus élet, nem határolja be a gondolkodást, hanem mindig megkérdőjelez, és újra, újra, újra kezdeményez. Tehát én ezt szerettem a legjobban az antik kultúrában, hogy nem egy előre meghatározott világképet sugall, hanem végigvisz, következetesen valamilyen eszmét végiggondol, kritikailag is, ezt nagyon inspiratívnak tartom, de talán az, hogy az embert a legjobban ők ismerték. A görög-latin szerzők mondták, és olyan mélyen benne van ez az egész a kultúrtörténet későbbi folyamatában, hogy vissza lehet keresni ezeket a sémákat. Nemcsak a mitológiai nagy elbeszéléseket, hanem ezeket az alkatokat, ezeket a viszonyulásokat, ezeket a problémafelvetéseket, és hát én el tudnék lenni azzal, hogy egész életemben csak mondjuk Homérosz olvasnám, vagy Ovidiust.

Kapcsolódó

Csehy Zoltán kapta a Kovács András Ferenc Költészeti Díjat

Csehy Zoltán felvidéki költőnek ítélte a szakmai kuratórium az idén alapított Kovács András Ferenc Költészeti Díjat – jelentette be a Látó szépirodalmi folyóirat.

elismerés Csehy Zoltán költészet Látó Szépirodalmi Folyóirat Kovács András Ferenc

Most őt fordítom éppen. Úgy gondolom, hogy ha visszaképzelnénk Kovács András Ferencet az antikvitásba, akkor lehet, hogy Ovidius lenne, bár rengeteg sok formában dolgozott. Ovidius nem használ sok versformát, viszont a fantáziájának a mozgása, a narratíva teremtése, az, hogy mondjuk az átváltozásokban, egyszerre tud drámai, lírai és epikus és elbeszélő lenni, millió hang. Így azt mondanám, ha hinnék a lélekvándorlásban, hogy régen Kovács András Ferenc Ovidius volt, mert nála minden verssé vált, amihez nyúlt.

Ugye, van egy ilyen vers, amiben azt panaszolja el, hogy az apja meg is verte, hogy már ne beszéljen versben, mert ezt nem lehet elviselni. Dehát, Kovács András Ferenc olyan volt, hogy a hétköznapi nyelvben is, azonnal a metrikai sémákat, a versbe való, versbe kívánkozó elemeket rögtön érzékelte.– Ezek a közös pontok most válnak nyilvánvalóvá számodra, vagy érezted? Mert Balázs Imre József nagyon szépen megfogalmazta, hogy hol találkoztok ti tulajdonképpen.

– Hát igen, nyilván az irodalomtörténet ezt könnyebben megoldja, mint az ember. Én mindig figyeltem az ő szövegét, mondhatni, hogy szinte mesterként tekintettem rá, és hát ugye, az ember szeretné a mestert tisztelni is, de szeretné meghaladni is őt, és tulajdonképpen ez egy olyan fantasztikus eszményi versengést vált ki, mint amit mondjuk a görög irodalomban ismerünk. Tehát ez, amikor termékeny dolgok születnek abból, hogy szövegek között viszonyok alakulnak ki, feszültségek teremtődnek, kapcsolatok jönnek létre. Az egyik szöveg tovább gondolja a másikat, reagál, reflektál a másikra, és én ezt az inspirációt tőle nagyon sokszor megkaptam.

Kicsit azt szoktam mondani, hogy a költő néha megirigyli, a regényíróknak a narratíva teremtő képességét, hogy egy nagy elbeszélést tudnak teremteni részletekből, és hát ugye, amikor kitalálunk egy költői életművet, vagy egy fiktív életművet, akkor meg kell teremteni az embert mögé. Persze, hogy mivel lírikusok vagyunk, mindig lebukunk, hogy tulajdonképpen mi vagyunk ott, de alapvetően eljátszunk ezzel a lehetőséggel, hogy ezekből a lírai mozaikokból össze lehessen rakni egy koherens alakot.A másik az, hogy a lírának az egyik alapelve szerintem, hogy kicsit kizökkentsen a sablonból, a sémából, a megszokottból. Itt például Kovács András Ferencnél én nagyon szépnek tartottam azt, hogy abban a korszakban, amikor mindenki töredékeket gyártott, vagy mondjuk, mint Parti Nagy Lajosnál, nagyon fantasztikus módon, a töredék a hiány poétikája, az elhallgatás, a szövegromlás, a szó anyagának az erodálása volt a lényeg. Aközben, mondjuk Kovács András Ferenc, ennek a költészetnek a legszebb ellenpontja volt. Nála mindig olyan érzésünk volt, hogy létezik harmónia, létezik teljesség, hogy megragadható, a világban létező rend a költészet eszközével, mert a költészet, az egy világlátás, egy nézőpont, egy magatartásforma.

– Elsőként kaptad meg a Kovács András Ferenc költészeti díjat. Ez mennyivel lehet másabb, mint hogyha a többedik díjazott lennél?

– Még mindig döbbenet hatása alatt vagyok tulajdonképpen, mert sokkal jobb lenne KAF-al lenni díj nélkül, mint így...

Ez különösen nagy megtiszteltetés, meg félelmetes elvárás is irányomba, hogy tényleg úgy érezzék az eljövendő díjazottak, hogy egy jó sort folytatnak. Nehéz elsőnek is lenni, és jó akárhányadiknak lenni, olyan kezdeményezésben, mint ez, amelyiknek tényleg ilyen kiindulópontja van, mint ennek a díjnak.