Szabadság, élet, irodalom – az idén 80 éves Szilágyi Júliával beszélgettünk

Esszéíró, irodalomkritikus, aki kedvenc műfaját, az esszét nem irodalmi formaként, hanem szellemi magatartásként műveli. Háromszoros kisebbségiként élte túl a totalitarizmust, és soha nem állt be a sorba.  A számvetések időszakában úgy érzi, hogy két dologról sosem tudott lemondani: a könyvek szeretetéről, és az emberekbe vetett hitéről. Az idén 80 éves Szilágyi Júliával beszélgettünk a MÁSKÉP sorozatunk első részében.

(Mindig várom a vele való találkozást. Belesüppedni az öreg karosszékbe, szemben a hatalmas könyvespolccal, miközben Julika helyet foglal a heverőn, mellette kis asztalon a teája, gyógyszerei, szemüvege, a könyv, amelyet éppen olvas. A zsaluk résein beszűrődik a napfény, a kávé meleg, belekortyolhatok, és Julika mosolyogva kérdezi: – Hogy vagy, mesélj. Persze, ezúttal csak ő mesél. Utánozhatatlanul.)

Irodalomkritikusként ismertek meg az olvasók, aztán lassan átváltottál az esszére, és ez lett  A Műfajod. Épp olvastam a Látó téged köszöntő lapszámában, hogy az irodalmárok zömének, neved hallatán, az esszé jut eszébe. Most, nyolcvan évesen már a memoárírásnak szenteled munkaerődet. 2014-ben jelent meg az Álmatlan könyv, amelyben családod történetét, gyerekkori éveid boldog és drámai eseményeit is megosztod velünk. Ma már a folytatáson, az emlékek második kötetén dolgozol. Ezek szerint úgy érzed, hogy elérkezett a leltárkészítés korszaka az életedben.

Az én életkoromban, 80 évesen, fontos a mérlegkészítés. Ráadásul, az ember a lényeges dolgokra emlékszik leginkább, ilyenkor derül ki ugyanis, hogy milyen döntő hatások formálták az egyént olyanná amilyen. A gyerekkor nagyon fontos, és én két dolgot emelnék ki életemnek ebből a szakaszából.

Az egyik az, hogy rengeteg szeretetet kaptam a családban. Melegszívű család volt, és a gyerekkultusz a zsidó családokban általában nagyon erős. Valamilyen biztonságérzettel töltött el – nagyon nehéz pillanatokban is – az a tudat, hogy szerettek. És még valami: megtanultam én is szeretni. Szabadabb az ember, ha az érzelmeit ki tudja fejezni.

Ez az egyik nagyon fontos dolog, amire emlékszem gyerekkoromból. A másik fontos útravaló számomra a család erős asszonyainak a példája volt. Ezek az erős asszonyok, akik tudtak harcolni, megtanítottak engem is kiállni magamért, szeretteimért, meggyőződéseimért. Az egyik nagyanyám özvegyen nevelte a gyerekeit.

Ez Vilma nagyanyád… (Szilágyi Farkas 1922-ben hunyt el. Özvegye, Vilma öt gyerekről gondoskodik, köztük Julika édesapja, Elemér.)

Az apai nagyanyám, igen. Az anyai nagyanyám, Mama (Dávidovits Ábrahámné, szül. Ganz Hanna), 11 gyermeket szült, nyolcat nevelt fel, egy nagyon okos, szellemes, vonzó, de roppant önző férj mellett. A család nehézségei, főként miután nagyapám egy zöld hályog miatt szinte teljesen megvakult, az ő vállát nyomták, pedig amikor nyolc gyerek és két felnőtt ülte körül az asztalt, nem volt könnyű feladata. Ráadásul, ha csak egy bögre tej maradt, az nem a gyerekeké volt, hanem nagyapámat, a családfőt illette.

 Anyám mesélte, hogy nagyapám, aki szabó volt, mindenkinél korábban, hajnalban kelt, lábujjhegyen kiment a konyhába, amely műhelynek is szolgált, teát főzött, kenyeret pirított: szeretett egyedül reggelizni. A zajos, sokgyermekes házban valószínűleg szüksége volt arra, hogy időnként egyedül legyen. Egy kora reggel azonban édesanyámat, aki alig néhány esztendős lehetett, felébresztette a pirítós kenyér illata, és kilopózott a konyhába, odament nagyapámhoz, leült mellé, de meg sem mert szólalni a szigorú apa jelenlétében, hát még kérni a pirítósból vagy a teából. Sejtette, hogy egy olyan pillanatban zavarja Tatát, amikor nem kellene. – Kérsz te is? – kérdezte váratlanul nagyapám. Anyu csak bólintott. Az volt élete legfinomabb reggelije, hiszen kettesben fogyasztotta el tekintélyt parancsoló apjával. Látszólag jelentéktelen történet, de anyu gyermeklelke számára annyira fontos volt, hogy sosem felejtette el. Én örököltem tőle ezt a családi regét sok más történettel együtt. Igyekszem én is tovább adni. Fiamnak, olvasóimnak.

A harmadik nagyon erős nő a családban, ha már sorra veszed őket, az éppen édesanyád volt (Szilágyi Elemérné, szül. Dávidovits Gizella) akiről azt írod az Álmatlan könyvben, hogy takarítás közben is verseket mondott: „Megrázta a portörlő rongyot és lelkesen kiáltotta, hogy: Akasszátok fel a királyokat”(Petőfi Sándor költeménye).

Így van. Mivel neki nem sikerült azt az életpályát, amire szellemi képességei feljogosították volna, kialakítania, mert nem tanulhatott, bennem élte ki az ambícióját, a tanulásvágyát, és nagyon sokat kaptam szellemileg is tőle, nemcsak frondeur hajlamomat, hanem a magyar irodalom szeretetét is tőle örököltem. Kívülről tudta Petőfi, Ady, József Attila verseit. Már alig látott, de még mindig olvasott. Ma is őrzöm a sok lapozástól szétesett verseskönyveit, amelyek kedvenc költeményeinél maguktól nyílnak ki. Házimunka közben is szavalt, én segítettem neki a portörlésben, és mondtam utána. Bár csak négy-öt éves lehettem, és nem értettem meg minden verssort, anyám kisugárzása lenyűgözött. Lényegében az ő irodalomszeretete indított el a pályámon. Egyébként igazi emancipált nő volt olyan értelemben, hogy szeretett mindent, ami nem tartozott közvetlenül a háziasszonyi léthez. Sértett haragja, ami akkor tört ki belőle, amikor meghallotta, hogy a család férfitagjai imádságukban hálát adnak Istennek amiatt, hogy nem nőknek teremtette őket, haláláig elkísérte. Amikor anyám kihallgatta és megértette imájuk lényégét, ami egy ősi férfiközpontú társadalomnak volt az imája, egy pillanat alatt feminista és ateista lett. Megharagudott arra az Istenre, aki különbséget tesz nő és férfi között.

Egyébként hogyan alakult a te viszonyod a zsidóságodhoz? Nem tudom elfelejteni azokat a megrázó történeteket, amelyeket az Álmatlan könyvben írsz le kislánykorodról: a kötelező sárga csillag viselése, az életveszélyes menekülés Kolozsvárról a román királyság területére édesanyáddal, hogy ne kerüljetek a sok tízezer kolozsvári zsidó sorsára, akik a Harmadik Birodalom megsemmisítő táboraiban lelték halálukat. De ez csak a gyermekkor. Változott-e, árnyalódott-e ez a viszony életed során?

Többféle pillanat volt, ami szembesített engem a zsidóságommal. Mondhatnám azt, hogy akkor kezdtem igazán intenzíven megélni, átélni a hovatartozásomat, amikor életveszélybe kerültem, amikor üldözni kezdtek miatta. Már gyerekkoromban kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogy vajon mit jelent az, hogy zsidó vagyok. Hét évesen például valami olyasmit jelentett számomra, amiért megvernek az osztálytársaim, azzal a felkiáltással, hogy zsidó ne szavalja Petőfi Sándor Nemzeti dalát, meg azt, hogy nincs jogunk használni a városi közszállítást, és kedves ismerősünk szóvá is teszi ezt, amikor meglát a buszon.

(Erre a történetre emlékszem. A hat-hét éves Julikát a nagynéni fogorvoshoz vitte. Még felszállás előtt elrejti a sárga csillagot, de az ismerős, aki rögtön kiszúrja őket, azonnal lecsap rájuk a lehető legperverzebb módon. Jó hangosan, hogy minél többen hallják körülötte a párbeszédet, azt kérdezi a kislánytól: – Mondd csak, Julika, szereted a csólentet? A következő megállóig kínos lassúsággal telnek percek.)

A gyerekkoromból nagyot ugrok előre az időben, és egy három évvel ezelőtti történetet mesélek el. Kórházban voltam, kardiológiai osztályon, hárman feküdtünk a kórteremben: egy falusi asszony, egy akadémiai kutató asszony, nagyon okos, művelt nő, akivel rengeteget beszélgettem, és jómagam. Bejött egy pap. Gyakran látogatták a román papok a kórházakat, és jól is tették, mert a szenvedő, beteg embernek szüksége van az ilyesfajta lelki támaszra. Láttam azon a falusi asszonyon, hogy milyen mérhetetlenül megkönnyebbülten, felszabadultan egyenesedett ki az ágyában, miután a pap imádkozott érte és megáldotta. Aztán következtem volna én, aki a középső ágyban feküdtem, de még mielőtt elkezdte volna velem is a szertartást, figyelmeztettem, hogy zsidó vagyok. Azt mondta, hogy – Avem un singur Dumnezeu, erre nem volt mit válaszolni, ez nagyon szelíden és okosan hangzott, ha nem is imádkozott velem, megáldott és továbbment a harmadik betegtárshoz, az akadémikus asszonyhoz, aki – miután a pap elhagyta a kórtermet – megkérdezte tőlem, hogy – Miért kellett megmondanod, hogy zsidó vagy? S ez szíven ütött. Nem számítottam arra, hogy hetven évvel a Soa után, egy iskolázott, művelt ember ezt kérdezi tőlem. Azt válaszoltam, hogy semmi okom arra, hogy titkolózzam és szégyenkezzem. Az őseim olyan kincscsel léptek be több ezer évvel ezelőtt az európai társadalom életébe, mint az Ótestamentum, amely az egész emberiség számára ajándék volt. Nincs okom szégyenkezni, nincs okom titkolózni.

Én egyébként nem vagyok hívő, de bibliás ember vagyok két jó barátomnak köszönhetően: Szilágyi Domokos és Nagy Kálmán, a Kalevala fordító, mindketten református lelkészek gyermekei. Együtt olvastuk Thomas Mann hatalmas regényét, a József és testvéreit, de egy csomó utalást nem értettem. Őtőlük kaptam ajándékba egy Bibliát, mert már unták, hogy mindig magyarázzanak nekem. Egy világ nyílt meg előttem. Amikor ezt hálásan elmondtam nekik, Szilágyi Domokos megvonta a vállát: – Csak azt kaptad vissza, ami a tiéd. Megismerkedtem Károli Gáspár dübörgő nyelvével. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre több bibliám lett, Cs. Gyimesi Évától is kaptam, meg Selyem Zsuzsától is. Van román és héber nyelvű bibliám is. Gyűjteményem legrégibb példánya, 1873-ból való, egy zágoni udvarházból került elő: Dálnoki Veress Dániel ajándéka. Visszatérve barátaimhoz: ők döbbentett rá, hogy ez a zsidó kultúra része. Kinyitottak előttem egy káprázatos világot, amely elbódított, és amelyet minél jobban meg akartam ismerni. A tudásvágyam végtelen volt, még most is az. Sajnos látóideg sorvadásom van, és egyre kevesebbet tudok olvasni, írni. És ugyanez történik a hallóideggel is. Ez mind a rossz érrendszerem miatt van meg a korom miatt.

Két totalitarizmust éltél túl. A világháború utáni szép, új világról, amelyhez annyi reményt fűztél, elég gyorsan kiderült, hogy nem az, aminek ígérték.

A háború után néhány évig valóban boldog gyerek és boldog kamasz voltam, és meggyőződéses kommunista, mert ez az ideológia, ez az eszme-készlet azt ígérte, hogy egyenlő, szabad emberek leszünk a társadalomban.  Igazságosan, összetartásban fogunk élni, háború nélkül. És ez rendkívül vonzó gondolat volt az üldöztetés, a bujkálás, a szorongás, a kiszolgáltatottság után. Szívvel-lélekkel hittem ebben, és elhatároztam, hogy én is belesegítek ennek az új világnak a kialakításába. Aztán visszajött a félelem. Nem egyik napról a másikra történt, nem pillanatnyi felismerés volt, észrevétlenül lopóztak gondolataimba a kétségek. A teljes összeomlás 1956-ban következett be. Már azelőtt felfedeztem igazságtalanságokat, amelyeket először próbáltam azzal magyarázni, hogy az emberek nem tökéletesek, és nem olyan könnyű megszokni valami újat és valami jobbat, ami lényegében önfeláldozást is, odaadást is, önzetlenséget is elvár az egyéntől. Úgy gondoltam, hogy az egyén lehet esendő, de ha csatlakozik egy nagyobb csoporthoz, akkor felülkerekedik gyarlóságán az összetartozás öröme. Igen ám, csakhogy még valamire rájöttem: éspedig arra, hogy lelkiismerete, felelősségérzete az egyénnek van, a tömegnek nincs. Ez egy lényeges felismerés volt, és az átmenetek során talán ez volt a döntő pillanat, amely rádöbbentett arra, hogy nem a tömeg az, aki igazságot tud szerezni magának és másoknak, a tömeg egy ösztönös képződmény: befolyásolható és az ösztöneinek, hangulatainak hatása alatt cselekszik jót vagy rosszat. Az egyén az, akinek szembesülnie kell önmagával időnként: mit tettem, hogyan gondolkozom. Ezek a kérdések az egyéni felelősségtudat és az egyéni lelkiismeret termékei. Ez a felismerés vezetett el a következőkhöz: az egyik korszak hibáiból következtek az új hatalmi rendszer szörnyűségei. A hatalom ugyanis megrontja az embereket, elhiszik, hogy rendelkezhetnek embertársaik élete felett, és előbb-utóbb az elnyomottak, az alattvalók is beletörődnek abba, hogy őket mások irányítsák, mások rendelkezzenek felettük.

Nem maradtál meg azonban csak a felismerés szintjén, hanem felismerésednek hangot is adtál. És nem féltél. Vagy nem úgy féltél, mint mások, akik nem mertek megszólalni, nem mertek tiltakozni.

Emlékszem egy mozzanatra, a nyolcvanas évek elején történt, amikor mindenért állandóan sorba álltunk. Kenyérért álltam a Széchenyi téri kenyérbolt előtt. Egy ideig Mihály is velem volt, aztán hazaküldtem tanulni. Már órák óta vártunk a kenyérre, amikor megszólított egy mellettem álló: – Mănânci pâine românească, de ce vorbești altă limbă?  Visszavágtam, hogy – Mănânc pâinea pe care am câștigat-o cu munca mea și văd că pentru pâinea asta pe care nu-i sigur că o putem cumpăra astăzi, stăm la coadă împreună, eu unguroaica și dumneata, român. Îți dai seama? Csend lett.  Ebben az éhező emberben, aki rosszul öltözött, nyúzott arcú volt, mindenek ellenére ott munkált az ösztön, hogy hatalmaskodjon velem, mert én más nyelvet beszélek. Nem gondolta végig, hogy ő is ott áll mellettem a kenyérsorban. Együtt állunk.

Persze, én a nyolcvanas évek elején már a Központi Bizottságnak címzett tiltakozó levelet írtam alá, amelyet kijuttattunk a Szabad Európa Rádióhoz is.  Úgy éreztem, hogy részt kell vennem a tiltakozásban. Nem bántam meg, bár kockázatos volt, és a szüleim állandó rémületben éltek. Emlékszem, hogy egy hasonló levél aláírása után, anyám, ebéd közben – megvolt ez a jó szokása, hogy ilyenkor, a levessel együtt tálalja a kényes témákat is – jegyezte meg: – Jól van, magaddal nem törődsz, de gondolj a gyermekedre. Felelős vagy érte, mi történik vele, ha téged baj ér? Azt válaszoltam, hogy – Nekem éppen azért kell ezt csinálnom, mert Mihályra gondolok, aki meg fogja tőlem kérdezni pár év múlva, hogy te mit tettél a diktatúra ellen? Ha most nem tennék semmit, nem tudnék a szemébe nézni. Ekkor Mihály is letette a kanalát. – Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem írod alá. Úgy éreztem volna, hogy miattam félsz.  12-13 éves lehetett ekkor. Tehát így nevelődött ő is, mert meggyőződésem, hogy nem a szavainkkal, hanem az életünkkel nevelünk.

Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus, egyetemi oktató 1936 augusztus 1-én született Kolozsváron. Itt végezte a tanulmányait is: 1960-ban a Babes-Bolyai Egyetemen szerzett tanári oklevelet a magyar nyelv és irodalom szakon. Diákévei alatt kezdett publikálni a Korunk és az Utunk hasábjain. Előbb a Dolgozó Nő művelődési rovatát vezette, majd a Korunk szerkesztőségének lett belső munkatársa 1991-ig. Cs. Gyímesi Éva meghívására 1994-2006 között a kolozsvári egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékén megbízott előadótanár volt. Önálló kötetei: Jonathan Swift és a huszadik század – kismonográfia, 1968; René Fallet: Egy félnótás Párizsban  - regényfordítás, 1969; A helyszín hatalma -  Esszék, tanulmányok 1989; Mit olvas, Hamlet herceg? – Esszék, tanulmányok 1993; Versenymű égő zongorára – Esszék, tanulmányok 2002; Lehet-e esszét tanítani? – 2007; Feljegyzések az akváriumból –  Esszék, jegyzetek, 2010; Álmatlan könyv – memoárkötet, 2014.

Le is írod valahol, hogy a tiltás ellenére, külföldi újságírókat fogadtál otthonodban a nyolcvanas években. Angolul zajlott a beszélgetés, és Mihály fiadnak megengedted, hogy mindent végighallgasson.

Először is Mihály angolos. Sokkal jobban beszélt már akkor angolul, mint én. Én franciául tudok jobban. De ez csak egy részletkérdés. A fontos az, hogy én tényleg nagyon féltettem őt amiatt, hogy annyira kiszolgáltatottak voltunk, hogy bármikor akár ártatlanul is elítélhettek volna. Négy barátom lett öngyilkos, mert nem bírták azt a rettenetes nyomást, amely abban a rendszerben rájuk nehezedett. Énbennem nincs semmi bosszúvágy, pedig lehetne… de hogy ezekkel az emberekkel mit tettek…

(Elborul az arca, mintha friss, alig néhány napos veszteségről volna szó. Tudom, bár nem mondja ki nevüket, hogy Szilágyi Domokosra, Nagy Kálmánra, a Páskándi perben Gézát védő ügyvédre, Reich Miklósra és nem utolsósorban Cs. Gyímesi Évára gondol.)

Nem akartam, hogy a fiamat felkészületlenül érjék azok eljárások, amelyeket ellenem indíthatnak, ugyanakkor meg kellett értetnem vele, hogy miben él.  Csak úgy lehet valaki igaz ember, ha ismeri az igazságot. Jobban féltettem attól, hogy eltorzul, mint attól, hogy így is, úgy is ki vagyunk szolgáltatva a hatalomnak. Akkor legalább tudjuk, hogy miért.

Abban a periódusban hagytál fel a klasszikus értelemben vett irodalomkritikával, és tértél át az esszére.

Észrevettem, hogy valamiféle cenzori magatartást várnak el tőlem, valamilyen ideológiai tanfelügyelő kéne legyek, aki kioktatja és megfélemlíti az írókat, hogy nem a mű önmagában való értékét kell keresnem, hanem valamilyen politikai tendenciát, és ez a tendencia, kötelező módon, egybe kellett, hogy vágjon az államszocializmus, a diktatúra céljaival. Nem akartam eszköz lenni, nem akartam részt venni a kollégáim terrorizálásában. Fokozatosan alakult ki ez a tudatosodás, a kritikáim pedig egyre személyesebbek lettek, egyre jobban távolodtak a politika által kiszabott úttól, és egyre inkább élményközpontúakká váltak. Észrevétlenül váltottam kritikusból esszéíróvá, nem volt egy előre eldöntött dolog.

Szinte hihetetlenül hangzik, de nemcsak világlátásodat, szakmai választásaidat befolyásolták a történelmi események, hanem magánéletedet is. Kétszer mentél férjhez, kétszer váltál el, mindkét döntésedben része volt a politikának is. (Nevet, bólogat a félig kérdés, félig állítás hallatán. Egy régi interjúban találtam utalásokat az első házasságára vonatkozóan, a második, Gáll Ernővel való házasságáról ő maga mesélt nekem egy keveset évekkel ezelőtt.)

Én politikus természet vagyok. Nem azért, mert a hatalom érdekel. Utoljára akkor érdekelt a hatalom, amikor pionírként azt hittem, hogy én leszek az osztagparancsnok, de nem én lettem, hanem az az osztálytársnőm, akinek fogorvos édesapja kezelte az osztályfőnöknő fogait. Akkor csalódtam a hatalomban, és azóta sem érdekel (ismét nevet). Tehát a politika számomra nem hatalmi kérdés, hanem az emberek közötti viszony kérdése. Az első férjemhez még érettségi előtt mentem hozzá, kimaradtam az iskolából, aztán magánúton tettem le vizsgáimat, és azért döntöttem így, mert őt igazságtalanság érte az egyetemen. Akkoriban állandóan önéletrajzokat írattak velünk, hogy ellenőrizhessék, nem kerülünk-e ellentmondásba egy korábbi önéletrajz állításaival. Vőlegényemnek, városi gyerek lévén, édesapja Kolozsváron volt könyvelő, eszébe sem jutott, hogy önéletrajzában meg kell említenie nagyapja vargyasi kaszálóját. „Kiderítették”, hogy kulákivadék, aki titkolni akarja a párt elől származását. Hihetetlen cirkusz lett belőle, úgy tűnt, hogy nem is diplomázhat, sőt eltörlik minden elvégzett tanulmányát a negyedik elemi osztályig. Én úgy éreztem, hogy ha igazán szeretem őt, akkor mellé kell állnom, annál is inkább, mert tudtam, hogy van olyan rokonom, akinek az összeköttetései révén meg tudjuk menteni ezt az ártatlan embert. És gyorsan férjhez penderültem. Az eltávolodás tőle egy nagyon meglepő helyzetben kezdődött. Akkoriban egy olyan mentalitású társadalomban éltünk, ahol a nő feladata a házaséletben, a gyereknevelésben ki is merült. Ezt én nem tudtam elfogadni, túl akartam lépni ezen a kereten. Gotthárd Gyuri már vegyészként dolgozott Barcarozsnyón, én pedig – bár ott voltam vele – egész nap a könyveket bújtam: Kolozsvárra szerettem volna felvételizni az egyetemre, ő viszont ezzel nem értett egyet. Elváltam tőle, de a házasság romjai alól sikerült kimenteni a barátságot.

(Hihetetlennek tűnő történet, regénybe illő „megmentési akció”. Hány éves lehetett Julika az első házassága megkötésekor? Valószínű még nem töltötte be a tizennyolcat. Húszévesen, az 56-os eseményeket már kolozsvári egyetemistaként éli meg.)

Mellesleg megjegyzem, hogy én nem vagyok feleségnek való.  Megszerettem embereket, nem voltam se púpos, se sánta, tehát kialakultak olyan kapcsolatok, amelyek házassághoz vezettek, de hiányoztak belőlem azok a készségek, amelyek egy nőt jó feleséggé tesznek. Például én csak a második házasságom után tanultam meg igazából főzni, akkor, amikor anyám beteg lett. Valaki nekem az ötvenes évek közepén azt mondta, hogy én a huszonegyedik századba való asszony vagyok. Lehet, hogy igaza volt, lehet, hogy nem, mindenképpen én a kompromisszumoknak azt a módját, ami annak idején a férfiakban is, de főként a nőkben elevenen élt, nem tudtam se elfogadni, se gyakorolni.

Gáll Ernővel az 1956-os események hoztak össze. Azon az este, amikor megindultak a tankok Románián keresztül Magyarország felé, Ernő meghívott sétálni a Tordai útra. És elmagyarázott nekem mindent: évtizedekre visszamenőleg a kommunista mozgalom történetét. Ő volt a Férfi, aki érti a dolgokat, aki erős, aki szembe tud nézni a tényekkel, aki meg tudja magyarázni az eseményeket. Tulajdonképpen ez döntötte el, hogy oda húzódtam az erőhöz és az értelemhez. Ez volt a második házasságomnak a fő oka. És mi sokáig egymáshoz tartoztunk, annak ellenére, hogy bizonyos vonatkozásai a házasságunknak nem voltak olyan szenvedélyesek, mint az elején. Azt hiszem, hogy az évek múlásával egyre önállóbb lettem, és a politikai döntéseim is egyre radikálisabbak voltak, mint az övéi. Ő vezető ember volt, és a felelősségnek más szintjén gondolkozott, mint én. Nem is értem, honnan volt bátorságom felrúgni a szabályokat, bár vettem észre, hogy idegen férfiak álldogálnak a házunk előtt, elkísérnek, majd visszakísérnek, lehallgatják telefonbeszélgetéseimet. A suszteremnek is, aki a cipőimet javította a személyi adatai szerepelnek a dossziémban.

(Nevet, de gyorsan elkomolyodik.)

Mindenkit figyeltek, akivel érintkeztem. Nem tudom mit tételeztek fel rólam. Messze túlbecsülték a befolyásomat az emberekre. Elkaphattak volna, bezárhattak volna bármikor. Arra a következtetésre jutottunk Ernővel, hogy fontosabb volt számukra tudni azt, hogy kikkel érintkezünk, főként a külföldi kapcsolatok esetében, mint az, hogy „kivonjanak a forgalomból”. A diktatúra fél. A diktatúra félelemre alapozza hatalmát. A kisember félelmére meg a saját félelmére. A diktatúra paranoiás, a diktatúrának üldözési mániája van. A diktatúrának szüksége van ellenségre, hogy önmaga létét igazolja és félelemben tartsa az embereket.

Okozott-e köztetek feszültséget az a tény, hogy Gáll Ernő kompromisszumkészsége nagyobb volt a tiednél? Csalódtál-e benne emiatt?

Voltak olyan döntései, amelyeket csalódásként éltem meg, de az ő iróniája és önkritikai érzéke utolérhetetlen volt. Tudatosan élte meg mindegyik kompromisszumot, mindegyik föladott elvi négyzetcentimétert, nem csapta be sem önmagát, sem engem. Ugyanakkor teljesen más dimenziókban gondolkodott: túl volt a munkaszolgálaton, túl volt Buchenwaldon. Megtanulta, hogy ha bizonyos dolgokat túl akarsz élni, akkor engedned kell, vagy észrevétlenné kell válnod, nem kell kiadnod magad, mert az életedbe kerülhet. Én 19 évvel fiatalabb voltam, más a temperamentumom is, nem beszélve arról, hogy nem volt mögöttem egy olyan élettörténet, mint az Ernőé. Szellemi társakként sokáig összetartoztunk, még akkor is, amikor gyakorlatilag már nem voltam a felesége.

Már nem voltál férjnél, amikor megszületett a fiad, Mihály. A szülészetről ebbe a lakásba jöttél haza, ahol most beszélgetünk.

A szüleim nagy örömmel fogadták a hírt, hogy várandós vagyok, mert én 12 évnyi házasság alatt egyszer sem estem teherbe, és az orvosok nem tudtak segíteni rajtam. Nekem nagyon hiányzott a gyermek. Tehát számomra egy rendkívüli ajándék volt. Nem kívántam én senkitől semmit, nekem a gyerek kellett. És nem bántam meg, bár csalódtam magamban, mert azt hittem, hogy anyja is, apja is tudok lenni. Nem. Az apát nem pótolja a legjobb anya sem. Ennyit tudtam neki nyújtani.

És te nagyon szereted őt.

Nagyon...

Mégis elengedted…

Én nem engedtem el, és nem tartottam vissza. A gyermek nem tulajdonom. Neki joga van a saját életéhez. Saját döntéseihez. Az egész nevelési koncepcióm értelmetlen lett volna, ha a végén elkezdem terrorizálni, és az én akaratomnak kell alárendelnie a saját céljait. Nem tönkretenni akartam a gyerekemet. Azt akartam, hogy boldog legyen, és azt csinálja, amit szeret. Nem beszéltem rá arra sem, hogy valami praktikus pályát válasszon. Filozófus akart lenni. Kérdezte is az unokanővérem, hogy – Kinek kell manapság a filozófia, Mihály így válaszolt: – Nekem.

Aki egyszer is járt nálad, az nem felejti ennek a szobának a hangulatát, ahol faltól falig, padlótól mennyezetig ér a könyvespolc, ahol a leghétköznapibb témák sem banálisak, ahol a sok ezer kötethez támaszkodva néznek minket családtagjaid a megsárgult fotókról. Ahol minden festménynek, minden tárgynak megvan a maga története. Itt fogadod barátokat, itt beszélgettél a 90-es években tanítványaiddal is. Mindenkit megérint ennek a helynek a különlegessége. Az itt töltött órák maradandó emlékké válnak. Mi a titkod?

Szelektíven szeretem az embereket. Azokat szeretem, akik olyan értéket képviselnek szellemileg, erkölcsileg, emberileg, hogy amit egymásnak nyújtunk, az összhangban van, ezért mindkét fél úgy érzi, nem volt fölösleges időpocsékolás a nálam elfogyasztott tea vagy kávé. Vannak idős és nagyon idős barátaim, barátnőim is, de nagyon szeretem a fiatalokat. Ezért imádtam tanítani, és ha választanom kellene kedvencet a megjelent munkáim közül, akkor a Lehet-e esszét tanítani könyvemet választanám, amelyet elsősorban diákjaim számára írtam, egyfajta köszönetképpen is, mert amennyit én nyújtottam nekik, ők hatványozottan viszonozták. Mai napig visszajár néhány kedves tanítványom, akikkel ugyanúgy beszélgetek ebben a szobában, mint évekkel ezelőtt, amikor első írásukról kellett véleményt mondanom, de közben meghánytunk-vetettünk a kortárs irodalomtól a politikai kérdésekig és magánéleti problémákig mindent. Éveket fiatalodom egy jó beszélgetés közben.

Kapcsolódók

Kimaradt?