Álmatlan könyv(bemutató) a Látó-esten

Szilágyi Júlia Álmatlan könyv című kötetét mutatták be szerda este Marosvásárhelyen a G-kávézóban. A kolozsvári szerzővel Láng Zsolt, a Látó szerkesztője és Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője beszélgetett a memoár-kötetről.

Az irodalom a szabadság privilegizált területe – fogalmazott Szilágyi Júlia, aki gyerekkoráról ír a kötetben, gyerekkora egy olyan szakaszáról, amely meghatározta a későbbi életét. Első osztályos korában, 1944-ben, amikor a tanítónője megbízta a Nemzeti dal elszavalásával, hazafele menet egy kevésbé forgalmas utcán az osztálytársai megverték, mert neki „semmi köze Petőfihez”. Véres és sáros kabátjában a hátsó bejáraton lopózott be a házba, a megaláztatás mellett azt érezte, hogy meg akarják fosztani Petőfitől, de őt nem lehet megfosztani tőle.

Az emlékezéssor úgy kezdődött, mondta a szerző – és a kötet is ezzel kezdődik –, hogy a Soa negyvenedik évfordulóján le akart ülni a kolozsvári zsinagógában, de egy testes asszony rászólt, hogy ott nincs hely. „A vagonban elfértünk volna” – mondta neki Szilágyi Júlia. A vagonban ugyanis, Szilágyi Domokost idézve elfér „nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált”.

A könyvben megelevenedik a család, nagyapák és nagyanyák, udvarok, házak, bútorok, otthonok, családi történetek. „A család keresztény tagjai, nem kis kockázattal, megmentették a család zsidó tagjait” – hangzott el a könyvbemutatón. De nem sikerült mindenkit megmenteni, mert például az öreg Dávidovitsot, anyai nagyapját 86 évesen deportálják és semmisítik meg a haláltáborban. „Ott vagy-e, Úr angyala, látod-e, amint megperzselt szárnnyal lebegsz az égett emberbűzt okádó kémények füstje fölött?” – kérdi a Tata, az öreg Marselik meztelenül, leborotválva, mielőtt ő is hamuvá válna.

Julika, szereted a csólentet?” – kiabált át a szomszéd, a sárga csillag nélkül buszra szálló kislánynak, amikor az az „árja-párja” nagynénjével a fogorvoshoz tartott. Zsidóknak ugyanis nem szabadott busszal utazniuk Kolozsváron, ezért az édesanyja lefejtette a sárga csillagot a kis Júlia kabátjáról, hogy ne kelljen gyalogolnia. „...azon az udvaron mindenki félt, aki pedig nem félt, attól félni kellett” – írja arról az udvarról, amelyet gyerekként „Vilma nagymama udvarának” mondtak és ahová a Szentegyház utcai lakásból kellett beköltözni, majd onnan is továbbmenni egy idő után.

A szerző gyerekként egyszerre tapasztalta meg a jót és a rosszat az emberekben, a hitét, az emberekbe vetett hitét azonban nem veszítette el. Erre a derűre van szükség ugyanis ahhoz, hogy ne essünk kétségbe, amikor a világban rettenetes dolgok történnek – mondta Szilágyi Júlia.

A kötetben családi fényképeket is közöl a szerző, a Dávidovits család három nemzedéke látható például 1935-ben Kolozsváron, Szilágyi Farkas és családja 1913-ban, az első világháborúban harcoló nagybácsié, gyerekkori fényképek a megpróbáltatások idejéről.

Kimaradt?