1956. február 25-én Nyikita Szergejevics Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) főtitkára beszédet intézett az SZKP XX. kongresszus résztvevőinek egy részéhez. Ez a diskurzus, amely Hruscsov „titkos” beszédeként vonult be a történelembe, tulajdonképpen a szovjet idők legsötétebb korszakára tett pontot, egészen pontosan a sztálini rendszer végét jelentette, amikor is az új pártvezetés (kvázi) hivatalosan is elhatárolódott a kivégzések és a Gulag jelentette állami szintű terror által fémjelzett bő két évtizedes gyakorlattól.

Hét évtized távlatából szemlélve, mai divatos kifejezéssel élve, tekinthető akár ez az egész folyamat a 20. század egyik legötletesebb politikai trollkodásának, de a történelmi kontextus tragikus voltának okán nyilván jobb mellőzni a hasonló terminusokat. Furcsaság viszont ettől még akadt bőven, amiből kifolyólag az ominózus beszéd elhangzása és annak utóélete már-már az abszurd dráma kategóriába is beilleszthető. Ha pedig már történelmi kontextus, akkor legyen a kiindulópont Sztálin 1953-as halála, de a XX. kongresszusig vezető események jóval szövevényesebbek, mintsem hogy egy – kétségtelenül a Szovjetunió történetében is történelmi mérföldkövet jelentő – évszámmal leírhatók legyenek. Sőt, maga a teljes keretezés érdekében legalább a harmincas évek közepéig kell visszanyúlni, de az is lehet, hogy még annál is tovább. Helyszűke okán itt nincs lehetőség bővebben kitérni minden vetületre, számos történész foglalkozott és foglalkozik mindmáig a Szovjetunió történetével, és ugye az aktuális geopolitikai helyzet is számos alkalmat kínál arra, hogy az átlagember is betekintést nyerjen egy igencsak sajátos elvek szerint működő államalakulat politikai gyakorlatába. Zárójelben megjegyzendő, hogy a hetven évvel ezelőtt elhangzott beszéd és a mai, Oroszország által művelt politikai diskurzus között számos párhuzam vonható, már csak a bűnbakkeresés és az önfelmentés vonatkozásában (is).

És akkor következzenek a tények: Sztálin 1953-as halálával a szovjet társadalom némileg fellélegezhetett, legalábbis a korabeli lehetőségekhez képest, mert ha figyelembe vesszük a tényt, hogy a grúz diktátor nevével fémjelzett korszak során több tízmillió ember halálát követelte, és ahol a realitásérzékét fokozatosan elvesztő és azzal párhuzamosan az egyre jobban elhatalmasodó paranoiájából kifolyólag szó szerint senki sem érezhette biztonságban magát – lett légyen szó a társadalom legalsóbb rétegeiben tengődőktől a pártvezetés legfelsőbb köreiig, ahol nem mellékesen Sztálin régi bajtársaiból verbuválódott elvtársak ücsörögtek. Egy darabig legalábbis, amíg a derék Visszarionovics valami miatt úgy nem gondolta, hogy közvetlen veszélyt jelentenek rá, ekkor pedig az illető számára a játék véget is ért. Általában azonnal, a Lubjanka valamelyik kivégzőzárkájában, vagy a kiterjedt Gulag-rendszer valamelyik táborában, de a végeredményt tekintve ez már teljesen irreleváns is volt. Ez a gyakorlat pedig nem egy-két éven, hanem több évtizeden keresztül húzódott, és valóságos indusztriális méreteket öltött, olyannyira, hogy már tervgazdálkodási rendszer alapján kellett teljesíteni az államapparátus végrehajtóinak a „fejkvótát”, azaz világosan kvantifikálva volt, hogy havonta hány kivégzést, bebörtönzést és deportálást kell végrehajtani a nemes egyszerűséggel csak népellenes cselekedettel vádoltak körében. Röviden, a baj hatalmas volt és ezzel a Sztálint a főtitkári székben követő Hruscsov is tisztában volt, mint ahogyan azzal is, hogy a katasztrofális méreteket öltő népirtást teljes egészében nem lehet felfedni, hisz ez akár alapjaiban rengetheti meg a rezsimet, de egyfajta számadásra és elhatárolódásra, ugyanakkor a még életben lévő elítéltek rehabilitására mégiscsak szükség van.

Így született meg végül az ominózus beszéd, amit Hruscsov mintegy négy órán át olvasott fel a kongresszusi küldöttek előtt, viszont külön érdekesség, hogy erre csupán a kongresszus zárónapja utáni napon került sor, és csak a kiválasztottak kaptak külön erre a célra érvényes belépőkártyát a Kremlbe. Sajtó kizárva, a baráti országok delegációi úgyszintén. Nyilván a „titkos” beszédre való előkészületek már a XX. kongresszus keretében megtörténtek, ekkor a főtitkár „a szocialista törvényesség megszilárdítása” címszó alatt utalt az elkövetkező eseményekre. Itt érdemes megállni egy pillanatra és ízlelgetni ezt a hangzatos kifejezést, amely, a fogalmazásmódot tekintve kísértetiesen hasonlít például a Kreml által négy évvel ezelőtt a köztudatba bedobott fogalomra, ami Ukrajna lerohanását takarta, kínosan kerülve az olyan népszerűtlen fogalmakat, mint háború, katonai agresszió stb. A helyzet 1956 februárjában is némileg hasonló volt, hisz Hruscsov nyilvános felszólalásában konkrét felelősöket is megnevezett azzal összefüggésben, hogy ki is a bűnös tulajdonképpen. A hvg.hu kiváló összefoglaló cikkéből kiderül, hogy a főtitkár a „szocialista törvényesség” hiányosságaiért Beriját és bandáját tette felelőssé, akik ki akarták vonni „az államvédelmi szerveket a párt és a szovjethatalom ellenőrzése alól… a törvénytelenség és az önkény állapotát” akarták létrehozni ezekben a szervekben” (hvg.hu) Szegény Lavrentyij Berija elvtárs, a teljhatalmú és rettegett NKVD-főnök hiába próbált előre menekülni azzal, hogy közvetlenül Sztálin halála után ő maga követelte azok szabadon bocsátását és rehabilitációját, akiket az ő parancsára zártak börtönbe és deportáltak, sorsát nem kerülhette el és 1953 nyarán, egyes feltételezések szerint még letartóztatása napján azon nyomban agyonlőtték Hruscsov parancsára. Ráadásul halála után is ő vitte el a balhét Viktor Abakumovval egyetemben, ezzel meg is voltak a felelősök a sztálini terror rémtetteiért. Az igazság az, hogy az oroszok mindig is kiválóan teljesítettek ezen a téren, történelmi korszaktól függetlenül, nem volt ez másképp Rettegett Iván opricsnyikjai idejében, és nincs ez másként ma sem. Az utolsó nagy leszámolás megtörtént, Hruscsov pedig nyugodtan hátradőlhetett, mert a Szovjetunió desztalinizációja hivatalosan is megtörtént. Az már szinte mellékes tény, hogy Nyikita Szergejevics Hruscsov maga is igencsak sáros volt a sztálini tömegterror végrehajtásában, Ukrajna kormányzójaként számottevő eredményeket tudott felmutatni e téren.

Visszatérve a négyórás „titkos” beszédre, amelynek kapcsán azért kell idézőjelet használni, mert olyannyira volt csupán titkos, hogy gyakorlatilag már másnap mintegy 25 millió emberhez jutott el csak a Szovjetunióban, továbbá a nyugati demokráciákban nagyon gyorsan a sajtóban is megjelent, a hangzatos „Személyi kultuszról és annak következményeiről” címet kapta és itt már valóban bővebben értesülhetett a hallgatóság Sztálin bűneiről. Ahogyan a hvg.hu már említett átfogó anyagában is rámutat a cikkíró Révész Sándor, a tökélyre fejlesztett sajátos szovjet groteszk jegyében eme ominózus személyi kultusz első számú áldozataként Hruscsov magát Sztálint nevezte meg, ugyanis a szónok szerint „Lenin dicsőséges harcostársából egy paranoiás ember lett, aki könnyen került pártunk veszett ellenségének, Berijának és bandájának a hatása alá.” Ehhez nagyon nem is kell hozzáfűzni semmit, viszont az tény, hogy bizonyos aspektusokról, mint például a katyni mészárlásról, Lengyelország Hitlerrel közös lerohanásáról vagy Lev Trockij meggyilkoltatásáról egy szó sem esett, viszont Hruscsov beszélt arról, hogy Sztálin semmibe vette a lenini kollektív vezetés elvét, valamint bőbeszédűen ecsetelte a második világháború alatt elkövetett hibákat. (Forrás: hvg.hu) Röviden, bár Gorbacsov és a peresztrojka még a kanyarban sem volt hét évtizeddel ezelőtt, kétségtelen, hogy Hruscsov beszéde egy fontos mérföldkő a Szovjetunió (és nem csak) 20. századi történetében, amely által – még ha csak töredékesen is – némi jóvátételben részesült az a több tízmillió áldozat, akik nagy többségének csupán annyi volt a bűne, hogy rosszkor születtek rossz helyen.