Az iskolai verstanulás nem minden diák szívébe lopta be magát. A csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium nyugalmazott magyartanára, Boldizsár Ágoston azonban megtalálta a módját, hogy még az inkább reál tantárgyak felé vonzódó tanítványai is szívesen vegyenek verseskötetet a kezükbe. A magyar költészet napja alkalmából őt kérdeztük az irodalommal való kapcsolatáról, a versoktatás legnagyobb hibáiról, módszereiről, valamint arról is, hogy miért tartja elengedhetetlennek, hogy legyen egy-két szöveg, amit fejből is tudunk.

Boldizsár Ágoston pontosan 49 évet és két napot tanított. Pálpatakán kezdte, majd Gyimesfelsőlokon és Szentkeresztbányán is megfordult. Később, bár mindenki azt mondta, az esélytelenek játékát űzi, elment versenyvizsgázni, és katedrát kapott a Márton Áron Gimnáziumban. „Életem legszerencsésebb időszaka volt” – emlékszik vissza az ott töltött évekre. Mint mondja, rengeteg okos, tehetséges és hálás gyerekkel hozta őt össze a sors, és bár már nyolcadik éve nyugdíjas, még mindig örömmel tölti el, ha visszagondol rájuk.

Habár nyugdíjazása után még néhány évet tanított, később mégis elhagyta Csíkszeredát, és visszaköltözött szülőfalujába, Jobbágytelkére. Most leginkább a kertészkedés tölti ki a mindennapjait. Nem is lehet őt csak úgy, bármikor elérni, ha hátul van a kertben, mert a palántoknak nincs szükségük telefonra.

A tanításban a gyerekeket szerette a legjobban: „Láttam, hogy rám néz és figyel. Akarja hallani azt, amit én mondok. Ennél nagyobb öröm nemigen van. Innen már szinte mellékes, hogy mit tanult meg végül, vagy mit nem. „Mi, tanárok, ezzel maradunk. Az emlékkel, hogy valaki kíváncsi volt ránk. Hacsak nem lettünk költőóriások, kimúlunk az emberek emlékezetéből. A feledés homályába merülünk, de addig is jó tudni, hogy valakinek valami megmaradt belőlünk.”

– Milyen kapcsolata van önnek a versekkel? Hogy találkozott velük, és miként váltak az életének szerves részévé?

– Nekem a versek mindig is tetszettek, kezdve attól, hogy az óvodában már sokat kellett szerepeljek és szavaljak. Ezek gyermekjáték-szövegek voltak. Aztán amikor másodikos lettem, megpusziltam a padtársnőmet, és már a szerelmes versek is kezdtek tetszeni. Még nem értettem őket, csak olyan édesek voltak. Főiskolás koromban aztán tudatosan kezdtem velük foglalkozni. Minden második héten mentünk Kolozsvárra színházba, Vásárhelyre szavalóestekre… Vörösmarty, Petőfi, aztán Ady… Olyan előadás is volt, amikor több mint tíz percig tapsolt a közönség.

Aztán az irodalomtanári pályát választottam, és hát ki szeresse a verseket, ha nem én? Mindig is próbáltam a költészethez való vonzódást átadni a diákoknak. Láttam, mennyire tetszik nekik, ez pedig még inkább ingerelte az én kíváncsiságomat, vonzódásomat a szép szövegek felé. Láttam, ahogy ezek a fiatalok magukra találnak egy-egy versben. Úgy tudják elmondani, mintha a saját életüket, saját érzéseiket, gondolataikat mesélnék.

– Mit gondol, hogyan kell megközelíteni egy verset?

– Én mindig azt sugalltam a diákjaimnak, hogy az első kiindulási pont a szerző legyen. Ki volt ő, milyen korban élt, és ez már sok mindent megmutat abból a világból, amiről gondolkodott és írt. Ezt nálam a cím követte. Módszertanként is így alkalmaztam. Érdekelt, hogy mit gondolunk egy szövegről akkor, amikor még semmit sem láttunk belőle valójában. Utána már lehetett beszélni arról, hogy beváltja-e a megelőlegezettnek hitt ígéretét, és ha nem, miért nem? Mit mond rólam? Mit mond a világról, az életemről, a családomról, a szerelemről, bánatról vagy bármiről? A fiataloknak is sok bánatuk van, ezt el kell hinni nekik. Hát lássuk, mit értenek meg belőle, hol tudnak kapcsolódni hozzá!

– A költő és annak élete mennyire választható le a szövegről? A háttéradatok nélkül lehetséges egy verset megragadni? És mi van akkor, ha a költő élete cseppet sem olyan, amivel mi büszkén villognánk, művei mégis nagy hatással vannak ránk?

– A művészet sosem arról szól, hogy milyen a világ. Arról szól, hogy milyen lehetne a világ, vagy milyen kellene, hogy legyen a világ. A költők is emberek voltak, ők is vétkezhettek, sőt sokkal mélyebben éltek meg mind pozitívumokat, mind negatívumokat. És fölvállalták azt, amit csináltak. Mert Ady is fölvállalta Lédát, azt, hogy mennyire megihlette őt. Volt, amikor boldogan szerelmet vallott, és volt, amikor megmondta a szemébe, hogy csak azért vagy, mert én megláttalak. Az őszinte vallomás nem bűn. Lehet, hogy bezárnak a börtönbe, de nem végeznek ki, ha bevallod, amit tettél.

Valóban, az általános erkölcsi felfogás szerint sok költő egyáltalán nem volt követendő példa, de szerintem fontos a művészeket emberként is megismerni. Ilyen alapon persze lehet ítélkezni a magánéletük felett, de ez magát az embert minősíti, és nem a művészi képességeit, nekünk pedig azzal van dolgunk. Tény, hogy sokuk nem volt egy templomajtó, de a templomon belüli dolgokat megélték.

Kapcsolódó

„A vers is olyan, mint a harang: szépen kell szóljon, ha megszólaltatják” – Ünnepi beszélgetés Ferencz Imre költővel a magyar költészet napján

A magyar költészet napja alkalmából a sokszínű líra változatairól, a művészetekben és a kulturális identitásunkban elfoglalt helyéről, és a „kötelező versmondásokról” beszélgettünk.

magyar költészet napja Ferencz Imre költészet ünnep interjú

– Ön nemcsak azt tartotta fontosnak, hogy a diákjai tanuljanak a versekről, hanem nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy konkrét szövegeket is tudjanak. Miért?

– Igen, nálam szöveget kellett tanulni és jegyet is kaptak rá. Elsősorban azért tartottam fontosnak ezt, mert így kerülhettek bensőségesebb viszonyba az adott verssel. Meg aztán ha a tanuló a kezébe vette a kötetet, hogy megkeresse a verset, akarva-akaratlan felfedezett más szövegeket is. A legjobb az volt, amikor vitatkozni kezdtek, hogy miért azt kell megtanulni, s miért nem a másikat, mert az sokkal jobb. Akkor tudtam, hogy sikeres volt a módszer.

De bármennyire közhelyes is, a verstanulás igen is fejleszti a memóriát, kicsit tornáztatta az agyukat. Fejlődött a ritmusérzékük, a kifejezőkészségük. Hogy miként mondják el, azt rájuk hagytam. Emlékszem, volt egy diákom, aki akkora kiábrándulással mondott egy verset, mintha minimum tíz szerelmi csalódáson és három váláson lett volna túl. Tudta a szöveget, és érzelmeket társított hozzá a maga módján. Ez volt a lényeg, még ha akkor kicsit viccesnek is hatott.

Soha nem magoltattam leckét, de a versszövegekhez ragaszkodtam. Szerintem igenis vannak alapszövegek. Az, amit egy nagy klasszikus vagy egy modern költő leír, azt nem szégyen, hogyha tudja valaki, már azért sem, mert az a mi kultúránk része. A saját kultúránkban jártasnak lenni pedig a legfontosabb. Most az a divat, hogy mindenki félig angolul beszél, és adott dolgoknak nem tudja a magyar megnevezését. Fennköltnek hangzik, de magyarul tudni a nemzeti identitásunk alapja. Ha az ember sok szép kifejezést tud, annak előbb-utóbb hasznát fogja venni. Például, ha udvarol. Akkor nagyon is hatásos.

Kapcsolódó

Maszol: 2024-ben az erdélyi magyar irodalom kiemelkedő alakjaival beszélgettünk

Különleges év volt 2024, hiszen egy új beszélgetősorozat indult a Maszol oldalán. A Mi fér bele egy könyvbe címet viselő, hétről-hétre megjelenő sorozat az erdélyi magyar irodalom népszerűsítését tűzte ki célul.

best of Mi fér bele egy könyvbe? erdélyi irodalom beszélgetés

– Kapott utólag visszajelzést a diákjaitól? Ők hogy élték meg ezt?

– Nekem a diákjaim nagyon sokszor visszajeleztek. Olyan dolgokra emlékeztek, amiket én már rég elfelejtettem. Jól esett, mert ez azt mutatja, hogy hatottam a mindennapi gondolkodásukra. Ezért hálás vagyok nekik a mai napig.

A Márton Áronban töltött éveim alatt egyetlen egyszer volt filológia osztályom. Csak három fiú járt oda, és őket is védettnek nyilvánítottuk. De azok a lánykák…olyan szorgalmat mutattak, amilyet még nem tapasztaltam egy osztálynál se. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem szerettem a reálosokat. Dehogynem, sőt. Ők logikusak voltak. Nagyon tudtak gondolkodni. Sokszor nem értették, hogy miért kell versekkel kínozni őket, de azt hiszem, nagyrészt azért megtaláltam a módot arra, hogy ne unatkozzanak az órákon. És főleg ne reszkessenek. Egy dolgot nem akartam soha: hogy a diákjaim féljenek a magyaróráktól, stresszeljenek miatta, vagy rágörcsöljenek egy-egy feladatra.

– Mit gondol, mi a legnagyobb hiba, amit verstanításban el lehet követni?

– A legnagyobb hiba az, hogyha megutáltatjuk a gyerekekkel egy alkotó műveit. Az vétség. Persze van, hogy a tanár hibázik. Olyan is van, hogy a gyerek rosszul ért valamit, de arra kell törekedni, hogy ezt minél hamarabb kijavítsuk. Az embereket félrevezetni bűn. A művészek nem ártatlanok, ahogy senki sem, de annak, aki róluk tanul, nem szabad haragudnia rájuk. A mai napig úgy gondolom, hogy az évtizedek alatt egyet biztosan nem tettem soha: nem hazudtam a tanítványaimnak. Viccelni vicceltem, aki nem hisz ennek a fontosságában, olvasson Karinthyt.

Kapcsolódó

„A kultúra nem haldoklik, csak csinálni kell” – Ünnepi beszélgetés Szántai Jánossal a magyar kultúra napja alkalmából

Szántai Jánossal, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökével beszélgettünk, kitérve a nagyvárosok és falvak közötti különbségekre, a „kultúrlovagokra”, a kommunikáció szükségességére, valamint arra az ösztönből fakadó fogékonyságra, amelyet kultúránk irányába mutatunk.

interjú magyar kultúra napja Erdélyi Magyar Írók Ligája nevelés kommunikáció

– Mit gondol, igaz, hogy egyre kevesebben olvasnak verseket?

– Sajnos szerintem igen. Az idő elmegy mobiltelefonozásra. Sokan már a családban sem látják, hogy a szülők verseket olvasnának, bár szó mi szó, ezt pont én sem láttam. Édesapám mindig furcsán nézett, ha meglátta, hogy olvasok. Azt kérdezte, hogy nem tanultam még meg? Azt hitte, hogy azért olvasok, hogy az olvasást gyakoroljam. Nem értette, mi másért tenném. Ő a földműveléshez és az állattenyésztéshez nagyon érett. Dicséretére legyen mondva azonban, hogy bár értelmezni nem tudta, mindig hagyta, hogy azt csináljam, amit én akarok.

– Mit olvasott legutoljára?

– Legutoljára Borsodi tanár úr kötetét olvastam el, amit tőle kaptam ajándékba. Azonban a legutóbbi vers-élményem egy Erdély TV-s adás volt. André Ferenc volt diákommal beszélgettek. Fel is olvasott. Megmondom őszintén, felénél elsírtam magam. Olyan büszke vagyok rá, hogy az én diákom volt.

– Ön szerint miért kellene verseket olvasniuk az embereknek?

– Hogy önmagukat megtalálják. Hogy szép élményben, szép nyelvi élményben legyen részük. Valójában azért, hogy találkozzanak a szépséggel, a bánattal, a boldogsággal vagy bármi mással a művészet szintjén. Mert a költő akármiről ír, jóról vagy rosszról, az mindenképp művészi munka. Az ember ezen keresztül válik képessé arra, hogy felfedezze önmagát. Olyan ez, mint egy teszt. Lemérhetem, hogy mi az, ami örömet szerez, mi az, ami feldühít vagy épp elkeserít. Ez tulajdonképpen a művészet. Ez az irodalom.

Az internet és a modern eszközök korában sem szégyen verset olvasni. Csak fél órát szánjuk rá egy nap, és biztos vagyok benne, hogy örömet fog szerezni. Keressük a válaszokat a kérdéseinkre a művészetben, és bízzunk benne, hogy megtaláljuk.