„Egy egyszerű embernek nem kell feltétlenül tudnia elszavalni József Attila Eszmélet című versét. Igazából nem is kell mindenképpen verseket olvasnia, hiszen lehet, hogy gyönyörű népdalokat ismer, ami ugyancsak egy kulturális megnyilvánulás az ő sajátos költői szintjén” – fogalmazott Ferencz Imre költő, szerkesztő. A magyar költészet napja alkalmából a sokszínű líra változatairól, a művészetekben és a kulturális identitásunkban elfoglalt helyéről, és a „kötelező versmondásokról” beszélgettünk.

A magyar költészetet először 1956 júniusában ünnepelték, majd 1964-ben József Attila születésnapjához, április 11-hez kötötték. Változatos, sokszínű, néhol érthetetlen, máskor meg éppen mintha nekünk íródott volna. Aligha lehetne egy mondatban megragadni, milyen helyet foglal el a kulturális térben, hiszen ahogy Ferencz Imre is fogalmazott: „a költészet egy nagyon széles poétai mező”.

– „Verset olvasni nehéz...érthetetlen” – hangzik el gyakran. Mit gondol, miként kell elkezdeni barátkozni a költészettel? Hol, miben és hogyan ragadható meg a lényege?

– Az irodalom minden műfajával akkor lehet megbarátkozni, ha az ember kézbe vesz egy eszközt hozzá. Lehet az könyv, hanglemez, felvétel: el kell olvasni vagy meg kell hallgatni. Ez az első lépés. A második az, hogy oda kell figyelni rá. A költészet értése igényel egyfajta tájékozottságot, hiszen bár fejlődik, változik, korszerűsödik, megújul, van neki egy folytonossága is. Léteznek vándormotívumok, vándortémák, mint például a szerelem vagy a természet. Ez régen is fontos volt, ma is az. Aki össze tudja kötni ezeket a szálakat, az napirenden tud maradni. Ha valaki tanulta az iskolában Balassi vagy Petőfi verseit, tudja, hogy mi a művészi kép, a metafora, a hasonlat, az nem téved el. A költészet egy nagyon széles poétai mező, előfordul, hogy én sem mindent értek. Elolvasom kétszer-háromszor, de az embernek kell legyen egy antennája, hogy megértsen egy bizonyos fajta verset. Ha idegen, nem fogja az én antennám, akkor más sávra váltok. Nagy a kínálat. A költészet sokszínű, és folyamatosan kísérleteznek vele.

– Ön mit vár egy verstől?

– Katarzist, megrázó élményt várok. A költészetet mindig a katarzis szülte, annak pedig hitelesnek kell lennie. A versért meg kell szenvedni, hiszen vakarózásból, kecmergésből és magamutogatásból nem születik költészet. Mondanivaló kell, valami olyan, ami felkelti az emberek érdeklődését. Olcsó és fölösleges dolgokon az ember hamar túlteszi magát.

– Mi szüli a katarzist?

– A katarzis az egy élmény. Az lehet gyermekkori élmény, emlék-élmény, ami egyszer csak beérik és felszínre kerül. Lehet az mai, tegnapi... valamilyen impulzus hatására ihletet kap az ember. A vers lelki állapotok lenyomata. Meg kell szenvedni, le kell írni, majd meg kell formálni. Csiszolni kell, mint a gyémántot, különben érdes marad. Füst Milán például egész életében visszanyúlt a verseihez és módosította őket.

– Mit tud a költészet, amire semmi más nem képes?

– A költészet is egy sáv, egy műfaj. A művészetek között megvan a sajátos helye és csatornája, akárcsak a prózának, zenének vagy képzőművészetnek. Mindegyik a maga eszközeivel próbál élményt nyújtani, megérinteni a befogadót.

– „A vers az, amit mondani kell” – fogalmazta meg egy kisfiú Kányádi Sándornak. Ön mit gondol, valóban ez a vers?

– Ezt egy zetelaki gyermek mondta Kányádinak. Ő megkérdezte, hogy mi a vers, a gyermek pedig úgy fogalmazott, hogy „az, amit mondani kell”. Azért felelte ezt, mert az iskolában a verset feladják, hogy mondd el órán, ha felszólítanak, szóval innen ered. Átvették, túlfilozofálták. Számomra az, hogy a vers az, amit mondani kell, azt jelenti, hogy az a vers, amit mondani is lehet. Vannak versek, amelyekben van ritmus. Zengenek. A költészet is olyan, mint a harang: szépen kell szóljon, ha megszólaltatják. Ennek ellenére úgy vélem, léteznek jó versek, amelyek alkalmatlanok a szavalásra. Így tehát van olyan vers, amit olvasni kell.

– Ha kísérletet teszünk arra, hogy megfogalmazzuk, mi a vers, megpróbálhatjuk megragadni azt is, hogy milyen a jó vers?

– Sokféle vers van, a stílusokat sokféle hangszeren játszák. A vers egy nyelvi, gondolati, érzelmi sűrítmény. Ezt nem én találtam ki, de én is ezt vallom. Egy verstől általában az várható el, lehet az szabad vers vagy szonett, igazából bármilyen forma, hogy egy nyelvi sűrítmény legyen, ami röviden, tömören fejezi ki a költő gondolatait és érzelmeit.

– Melyik az a vers, amelyet ön szrint mindenkinek ismernie kellene?

– Szerintem vannak úgymond kötelező versek. Ezek azok a művek, amelyek egy nagyobb közösségnek a nyelvi, nemzeti és kulturális identitásához hozzátartoznak. Ha valaki magyarnak vallja valaki magát, a Himnuszt ismernie kell. A nemzet legnagyobb költőitől egy-egy verset vagy idézetet úgyszint illik ismerni, például Petőfi Sándor Egy gondolat bánt engemet vagy Anyám tyúkja című műveit. Nem kell tudni elmondani, de illik tudni, hogy melyek a legnagyobbak. Nem hiszem, hogy egy egyszerű embernek feltétlenül tudnia kell elszavalni József Attila Eszmélet című versét. Igazából nem is kell mindenképpen verseket olvasnia, hiszen lehet, hogy gyönyörű népdalokat ismer, ami ugyancsak egy kulturális megnyilvánulás az ő költői szintjén”.

– Ön hogy barátkozik meg egy verssel?

– Amellett, hogy az iskolában kértek verseket házi olvasmány vagy lecke gyanánt, volt olyan, hogy a könyvtárban felfedeztem a verset és megtanultam. Tulajdonképpen ezt jelenti, egy versnek a maximális elsajátítása: elolvasom és nem tudok ellenállni, érzek egy kényszert arra, hogy valahol magaménak tudjam. Azt akarom, hogy bennem éljen a költemény.