Elsősorban prózai művek inspirálták Borsodi L. Lászlót Estére megöregszel című verseskötete írásakor. Az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában megjelent versekben időskor, tanár édesapjának halála, a megszólalói szerepekkel való játék, elkülönülés és összeolvadás témái elevenednek meg. Bár a szerző külön értelmezi saját tanári és költői identitását, a kötet megírása során mégis találkozott a kettő. Borsodi L. Lászlóval a sepsiszentgyörgyi könyvvásáron beszélgettünk alkotói folyamatról, családról, inspirációról.

Estére megöregszel – honnan jött a cím ötlete?

Amikor írni kezdtem a kötet első darabjait, a már öreg édesapámról írtam az első szövegeket és gyakorlatilag egy szófordulat – az egyik szövegem szófordulatából, szószerkezetéből alakult ki a cím, amely aztán az egyik prózaversnek is lett a címe.

Vallomásosság és szerepjáték keveredik a verseidben. Kik azok a szerzők, akik befolyásolták a költészetedet? Mi a viszonyod a posztmodernséghez, vagy például az istenes versekhez?

Ami a posztmodern játékot illeti, a témán belül nyilván végiggondoltam az apa-fiú történeteket a magyar irodalomból, például a Tamási Áron-féle vonalat – klasszikus vonal, történetszerű vonal.

Bár tanárként azok a szövegek nem szoktak megfogni, amiket éppen tanítok, de amikor az 5-8. osztályosokat tanítottam, volt Kosztolányinak egy novellája, amelyik megmaradt. Az a címe, hogy Házi dolgozat. Ennek a diszharmonikus apa-fiú viszonynak a képe úgy megragadt bennem, hogy ez is felidéződött, és miután már sok szöveget megírtam, újra elolvastam. Nyilván úgy, hogy az enyém ettől nagyon távol áll, tehát inkább, mint kontrasztanyagot olvastam el. Ami a posztmodern játékot illeti, roppant izgalmas volt számomra olvasóként Esterházy Pétertől a Harmonia Caelestis és a Javított kiadás, de főként a posztmodern játék miatt az előbbi – tehát az, ahogyan eljátszott azzal, hogy bizonyos szövegeket kiemelt és eredeti közegéből törölt szavakat is behelyettesítette az „édesapám”-mal.

Nyilván az én játékom nem efféle, de az apa-fiú viszony miközben felfogható egy nagyon személyes, vallomásos lírának, vagy prózavers-költészetnek, amellett elsősorban nekem költőként ez úgy fontos, mint nyelvi teljesítmény, mint nyelvi játék: hogyan tudom megteremteni az apát, vagy hát nevezzük egyes szám első személyben az édesapámat, hogyan a fiút, hogyan tudom eljátszani azt, hogy az apám vagyok, hogyan tudom eljátszani azt, hogy a fiú vagyok, vagy a nagyapám vagyok, vagy az apám unokája vagyok, szóval ezek mind-mind sokrétű játéklehetőségre adtak, adnak teret.

Ami az istenes vonatkozásokat illeti, az istenes költészetekből kiindulva inkább tágítanám a spektrumot, inkább a létköltészetek felé tágítanám, és ebben benne van akkor Isten is. Hol háttérben, hol erősebb hatásként mindenképp megemlíteném Szilágyi Domokos verseit, Pilinszky János költészetét, Baka István költészetét, akivel a doktori értekezésemben is foglalkoztam, illetve az utóbbi időben ezt a vonalat felfedezni vélem azért elég erősen Fekete Vincénél is, ami most nagy élmény volt számomra. Erre a kötetre már nem hatott, de azért nyilván ezek a dolgok valamiképpen bennem összefüggenek: Takács Zsuzsának A Vak Remény című összegyűjtött versei.

Az apa és a fiú hangja ötvöződik bizonyos szövegekben. A családi, közösségi tapasztalat mellett hol húzódik a két hang közötti határ, milyen feltételek mellett válik szét?

Nagyon érdekes, hogy például magánemberként ez a leválás azért van még mindig folyamatban, mert időközben a kötet megjelenése előtt valamennyivel édesapám meghalt. Te a versek hangjaira mondod, hogy ez kétféle szerep – tehát hogyan válik le az apaszerepben megszólaló fiú az apáról. Én szerintem ott a legmarkánsabb a két hangnak a szétválása, ahol nagyon különböző a tapasztalat. Tehát az a tapasztalat, ami meghatározza a fiatalkorát elsősorban, illetve a fiatal felnőttkorát, mert az semmiképp nem lehet közvetlen módon a fiúnak a tapasztalata. Csak közvetetten, hogyha a fiú ezt magáévá teszi. Itt azért igyekeztem mindig meghúzni a határt, hogy itt ő beszél.

Megküzdés volt ez a halál közelségével? 

Amikor elkezdtem írni a szövegeket, akkor édesapám már nagyon idős volt, és egyre több kortársa halt meg. Egyre erőteljesebben kezdett beszüremkedni a gondolatvilágomba, hogy egyszer talán, vagy hogy ez nem is lehet olyan messze, talán vele is megtörténik, mert ő néha utalt rá, de nem beszélt erről, nem sajnáltatta magát, vagy ilyen fesztív módon nem készült rá, meglehetősen zárkózott ember volt. Ez alkotói szempontból bizonyos készülődés a halálra – nyilván a saját halálra elsősorban. A saját halálra is, az „is” a helyes, azt gondolom. A leginkább szeretettek halálán keresztül az ember a saját halálára is készül. Még volt sajnos néhány ilyen tapasztalatom, valamiképpen ezek összegződtek az ő időskorában, betegségében és halálában, és azt gondolom, valahogy ezek csapódnak le, szüremkednek át a szövegeken is. Ez azért is ilyen hangsúlyos, mert gyakorlatilag egy generációnak is a vége, és mintha egy családi kripta is bezárult volna.

Hogyan változott a tanári identitás az édesapád és a te szemszögedből, átörökíthető-e a pedagógiai érzék?

Roppant izgalmas, mert az ember igyekszik elhatárolódni, főként kamaszkorában, attól, amit az apja csinál, vagy a szülei tesznek. Ez bennem nem volt, nem voltam én ennyire tudatos lény szerintem, vagy ez engem nem irritált, hogy ő tanár. Viszont pontosan nem tudtuk mi egészen tizenkettedikes korunkig, hogy mit szeretnénk. Amikor már eldöntöttem, hogy magyar-angol szak, akkor gyakorlatilag belülről épült ez az egész történet. És mialatt én ezt belülről építettem, azalatt szerepe volt annak, akár öntudatlanul is, tudatosan is, hogy ott volt a minta. Ő nagyon szabadon engedett, hagyta, hogy szabadon válasszak és alkossam meg azt, amit én szeretnék, építsem fel önmagam.

A kötet anyaga, a költői identitás felől nézve a tanári identitás más – ezt már a diákok is tudják, a kollégák is, tehát a környezetem tudja, hogy ezt a kettőt én külön kezelem, tudom külön kezelni, a kettő szétválik bennem. Szóval egészen meg is lep, amikor feltesznek erre vonatkozó kérdéseket a diákok. Nem is nagyon szoktam válaszolni, kitérek a válaszadás elől, mert bennem ez így működik, két külön identitásként. Az Estére megöregszel kötet szövegeinek írásánál tudatában voltam annak, hogy itt mégiscsak beengedem ebbe a tanári identitást, de ez az ő kora, az általa megélt tapasztalatok miatt annyira az ő építménye és identitása, hogy ehhez nekem egy másik generáció, egy másik időszegmens távlatából lehet viszonyom. És nyilván ez a viszony abból is adódik, hogy a volt tanáraink, apám is, mint volt tanár, ugyanabban az intézményben tanított ahol én, ezért látens példaként működik a tanítási folyamatban is.

Mennyi időt ölelt fel az alkotási folyamat, honnan kezdődött?

2018 decemberében megjelent a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál a Szétszórt némaság, ennek a kötetnek az előzménye. Utána csend volt, nem írtam körülbelül fél évig. És akkoriban egyszer édesapámmal elmentünk egy volt kollégájának a temetésére. Szinte szó szerint benne van az egyik szövegben. Akkor azt a képi világot rögzítettem, aztán kidolgoztam. 2019-től, másfél-két év alatt sikerült megírnom.

Borsodi L. László 1976-ban született, Csíkszeredában. A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Filológia Karának magyar-angol szakán 2000-ben államvizsgázott, azóta szülővárosában, a Márton Áron Gimnáziumban tanít magyar nyelvet és irodalmat. Legutóbbi verseskötetei: Utolér, szembejön (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016), Balázsolás (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016), Szétszórt némaság (Erdélyi Híradó, Kolozsvár - Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2018), Estére megöregszel (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2021).