Gyémánthegyen állunk,
Szigorú hó, takard el bűneinket,
Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!
Te határtalan kristály!
József Attila: Gyémánt (1924 első fele)

Időközben felnő egy új generáció – van utánpótlás a magyar költészetben. Nincs is talán jobb alkalom arra, hogy fiatal pályakezdő szerzőket mutassunk be, mint József Attila születésnapján: öt, az ezredforduló táján született költő verseit olvashatjuk ebben az összeállításban – Erdélyből, Magyarországról, Vajdaságból.

Egy pályakezdő költő versírási habitusában, publikálásait követően, tanulási folyamatában az egyik legszebb pillanatok közé tartozik, amikor megérzi, valami föloldozta a nyelvét. A szájban megbúvó nyelvet, és az ehhez társuló metonímiát és metaforát – a nyelvet, amivel beszél, a gondolatot, és a nyelvet, amin és amit alkot. A tehetség ünneplése mögött meghúzódó munka szétárad, megmutatja igazi arcát – azt a nyerseséget és törekvést, ami a fiatal szerzők sajátja, és amit József Attilára emlékezve, őt olvasva is érezhetünk.

A fiatal generáció szövegeiben észrevehető egyfajta józanság, amellyel egy alapvetően információs boomban gyökerező, párhuzamos valóságokat futtató, kaotikus élethez fordulnak oda, amely egyre beláthatatlanabb. Ugyanakkor megragadhatók bennük mindazok a témák, amik évszázadok óta foglalkoztatják a költészetet: a elmúlás, a család, a fájdalom, a játék, a társadalom, a test. Digitális „testrészeink” miatt még sosem voltunk olyan közel egymáshoz és olyan közel a széteséshez, mint most. A költészetnek pedig megtartó ereje van.

Kósa Eszter

Nyíregyházán született 2001-ben, jelenleg az ELTE fizika alapszakos hallgatója. Több irodalmi folyóirat és portál közölte verseit, például a kulter.hu, a Kalligram, az Irodalmi Szemle vagy az Új Forrás. 2022-ben Móricz-ösztöndíjas.

Egy idegen test változatai

A test akvárium. Szájon át kiönt,
ha közelít a hold. A mellkas vizében
az álom parányi alga, lebeg. Nap-
szakok partjain szárad, mint forró
homokpárnákon a nyál. Szívmedúza
pumpál a belek korallzátonya felett.

A test szoba, az állkapocsban tükör,
nedvesen feszül. A vitrinszájban díszek,
porcelánfogak. Mandulaoltár ragyog.
Lassan szárad a gyomor, máj, garat,
mint a vizes ruhák. Csontcsipeszek
érhálók gubancos kötélsorán.

A test lugas, körömszirmokat növeszt,
földig fut. Karmol, simít, fonódni akar.
Kapaszkodót keres gyenge indaujjaival.
Korlát a bordasor, a bél ereszcsatorna.
A nyelőcső felől zuhog. Rozsdás falú
szervekben korog, visszhangzik az ég.

A test vihar, barlangtüdőben fúj
a szél, rázkódik a háj, ha hám alatt
dörög. Villámlik az agy a szív fölött,
magába csap. Ellazul kézfej, kar,
nyak és hát. Az elcsendesülés után
nyálkás ég és alvadó sár marad.

A test koporsó, a porc lazult csavar,
mint kopott festék, a var földre hull.
A retinákra fény pereg a fák mögül.
Művirág a szőr, mécsespórus ragyog,
mint az angyalszárnyak, mint a nap.
Mint a víztükör, ha üvegbőr alatt.

(Megjelent az Alföld 2021/12. számában.)

Bagdal Zoltán

2001-ben született a szerbiai Zentán. Iskolai tanulmányai a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumban végezte, jelenleg az ELTE Szabad bölcsészet szakán tanul. Versei többek között a Híd, a Tiszatáj és a Vár Ucca Műhely oldalain jelentek meg.

ptsd

posztapokaliptikus rózsakert
404-es hiba
atombombák radioaktív sugárzásától csöpögő táj
hideg
lerobbant motelszobák
kétezer-tizennyolcszor haltam már meg álmomban
Anton Szandor Lavey Szent Grálja:
szeretem én a felebarátaim (többnyire)
bár az igaziakat kicsit jobban
„anya, nem kapok levegőt”
„mindig azt a hülye telefont nyomkodod”
– megoldáshalmaz
illegális abortuszok
felszabdalt húsodba grépfrútokat tennék,
megmutatnám, mi az a keserű,
ez nem motelszoba,
nem érzés,
nem hangulat,
nem élet
tópart – bárhol, csak ne itt
ha Brutus élne, azt kívánná,
bár lehetne egyszer tizedakkora áruló, mint te.
regeneráció – kend be cink-oxiddal a lelkem, ne vérezzen tovább
függönyök mögött a terror, elbújva
néha-néha félrehúzza, sikít egy nagyot, majd visszamegy.
(ő fél tőlem)
a szél majdnem olyan hideg, mint a múlt
háromszázhatvanöt napból kétszázat ide bezárva,
ha kicsit nagyobb lenne az üresség, ki tudnám számolni a területét,
kezdek kimerültebb lenni, mint a Föld vízkészlete
harmincnyolc ATP helyett már csak hármat gyártanak sejtjeim;
néha még annyit se
akaratlanul kihallgatott telefonhívások,
arisztokrata lázálmokban lézengő gyászszertartás
túl sok a fekete macska,
lehet, mégiscsak lesz valami

(Megjelent a Híd 2018/9. számában.)

Biró Sára

2001-ben született Marosvásárhelyen, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákja, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának és a Stúdió Színház önkéntese. Eddig a Műút portálon, a SziFOnline-on, a kulter.hu-n, a Nincs folyóiratban és a Látóban jelentek meg versei.

félbe

ahogy az eső homokot mos ki a kövek közül
a résekbe giliszták másznak
gyűrűs testük épp kitölti a hézagokat
azt hallottam ha kettévágod
a felek külön-külön is képesek önálló életre

a bátyám ollóval hasította szét őket
persze sosem másztak el
darabjaikat a nedves homokba gyúrtuk
és visszatömtük a járólapok közé

*

nem szerettem volna a föld alá költözni
a kövek durva felülete
érdesre horzsolja vállaim
vágj le magadról mielőtt felsírok
könnyem megtölti a hézagokat
szánk megtelik sós vízzel
fejünkre homokot szórnak
amint kimászom innen
úgyis megvakít a napfény

a bátyám ollót ad a kezembe
azt hallottam a kettészakadt testek
külön-külön is képesek önálló életre

(Megjelent a Látó 2021/1. számában.)

Nagy Zalán

2003-ban született Marosvásárhelyen, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákja. A miskolci Deákpoézis költészeti verseny különdíjasa 2019-ben, 2021-ben Látó-nívódíjas. Versei a Helikonban, a Műút portálon, a Hévízben, az Újváradban, a Tiszatájban és a Látóban jelentek meg többek között.

csillagváros

gagarin a szoba sarkában vodkát vedel
ott guggol és összekulcsolja kezeit
rozoga testét a homlokánál fogva tartod meg

uram én nem akartam szembenézni
veled a sötétségben megvillantottad
fogad fehérjét uram én nem tudtam
hogy alvó oroszlán vagy hiába
nem terjed a hang a világűrben mégis
felébresztettelek csak tudnám hogyan
üvöltöttem és milyen titkokat súgtam uram

gagarint vetkőzteted tiszta ruhát adsz rá
hasánál az inget nem tudod begombolni

amióta fent jártam
molylepkék szárnyaiból varrok zubbonyt
reggelente bolygókat hányok
tűzpiros hátamon végiggurul a nap

gagarint lefekteted gondosan betakarod
behúzod a sötétítőt lekapcsolod a villanyt
vízzel itatod és megígéred
hogy a következő utazására el fogod kísérni

régen a tenyeredből ettem uram
amióta fent jártam
oroszlánkarmok marcangolják a gyomrom
felfordulva emésztem az űrt

(Megjelent a Látó 2020/12. számában.)

Fancsali Kinga

2000-ben született Marosvásárhelyen. Jelenleg Budapesten él, az ELTE esztétika szakán tanul, illetve a Társadalomelméleti Kollégium tagja. Prózát és drámát is ír, versei a kulter.hu-n, a Helikonban, a Literán, az Irodalmi Jelenben és a Műúton jelentek meg.

anya torzó

lapul valami a kert végében
télire eszik már ősz elején, rágja és tépi, le a földre
ez még nem a bosszú
ez egy gyerekkori emlék, hogy minden taposható a betonon

csigákon ugráltunk eső után
anyám ezt szerette, megérdemelték, kárt tettek a kertben
aztán sokáig nem történt semmi
nyálkásan simogattuk egymást
míg anyám elvadult, szült, de kölykei elhagyták
lerágta magáról az időt, vemhes testét kipreparálta
a ráncos terméketlenség rámosolygott
egyik férje sem ismerte már fel, hát betonhoz verték
tagjai lehullottak, de azt kapta, amit minden nő érdemel
testetlen szabadságot

gyere elő, ne bújj meg a kert végében
látni akarom, hogyan kúszol a nap alatt
taníts meg, hogyan kell fiatalon öregedni
hogyan legyen ez bosszú tüskés méhedért

(Megjelent a Helikon 2021/13. számában.)