Visky András Kitelepítés című regénye 2022-ben jelent meg és rögtön hatalmas sikert aratott, az olvasók és a szakma egyaránt pozitív fogadtatásban részesítette. Ezen különösebben nem is kell csodálkozni, hisz a könyvben a szerző saját gyermekkori tapasztalatai nyomán megrázó módon mutatja be a romániai történelem egyik legsötétebb fejezetét, ráadásul a könyvben használt nyelvezet szokatlansága mellett szintén különleges – és ezáltal maradandó – élményben részesíti az olvasót. Az író már a Kitelepítés megjelenését követően jelezte, hogy a könyv egy trilógia első darabja, bár saját bevallása szerint akkor még ő sem volt teljesen tisztában azzal, hogy hogyan folytatódik majd a történet. Nem egészen egy hónappal ezelőtt, a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent a trilógia második darabja, az Illegalisták, amelyben – az előző kötethez hasonlóan, némiképp mégis attól eltérően – tűpontos leírások és alapos gondolkodásra ösztönző következtetések révén nyerünk betekintést a sztálinista börtönök embertelen világába. Pontosabban, ennél sokkal többről van szó, ahogyan azt Visky Andrástól már megszokhattuk. A letaglózó, ugyanakkor sok tekintetben felemelő olvasmányélmény hatása alatt ültünk le beszélgetni a szerzővel új könyvéről, a saját magát író történetről, de szóba kerül a feltámadás, a feltétel nélküli szeretet, a szabadság és a zsarnokság kérdésköre. Röviden, az emberi lét esszenciája, ahogyan az egyébként az Illegalistákban is elénk tárul.

– Rögtön az elején szembetűnő, hogy ezúttal nagyon eltérő az általad használt nyelvezet attól, amit a Kitelepítésben használtál. Itt ugyanis létezik központozás, vannak a mondatok elején nagybetűk stb. Miért döntöttél ezúttal a hagyományos elbeszélői stílus és forma mellett?

– Amikor lezártam a Kitelepítést, akkor teljesen biztos voltam abban, hogy azt a formát nem fogom folytatni, mert meg akarom őrizni ebben a különösségében, meg egyedülálló mivoltában, hiszen ez így robbant ki akkor belőlem, ez a robbanás pedig kétszer nem tud megtörténni. Ha még egyszer csinálnám, akkor az már nagyon lapos lenne, ugyanakkor nagyon jól tudnám csinálni, mert jól megtanultam. Amikor írtam az Illegalistákat, sokszor lopakodtak vissza hozzám ugyanazok a mondatritmusok, de ellenálltam, mert tulajdonképpen újramelegítése lett volna a korábbinak, én meg sohasem iszom például újramelegített kávét. Épp ezért az olvasót sem szerettem volna ilyen helyzetbe hozni, és úgy kezdtem az Illegalistákat, hogy megtanultam rövid mondatokat írni. Ezt meg kell tanulni, mert ez egy más mondatforma, másképpen építkezik fel az a könyv, amiben rövid mondatok vannak. Sőt, vannak olyan szövegrészek, ahol egyenesen tobzódom a rövid mondatok örömében, ahogy azok meg tudnak szólalni, nagyon élesen, de mindvégig azt reméltem, hogy az Illegalisták végül megtalálja a maga formáját, és meg tudja írni önmagát.

– Jó, hogy szóba hoztad a rövid mondatok éles voltát. Rögtön az elején találkozhatunk egy nagyon erős mondattal: „A legjobb védekezés a feltámadás.” Hogyan is kell ezt pontosan érteni?

– Számomra és a regény kontextusában ez a mondat nem a halottak, hanem az élők feltámadására vonatkozik. Ez alatt azt értem, hogy olyan embereknek az életét vizsgáltam nagyon közelről, mondhatni, testközelből, akik jelentős fordulatokon mentek keresztül. Ezeket a fordulatokat nevezhetjük spirituális természetűnek, nevezhetjük politikai természetűnek akár. Ezeknek az embereknek az élete nagy hatást gyakorolt nem csak szűkebb, hanem tágabb közösségekben is. A könyv megírása közben elkezdett érdekelni engem az, ahogyan az emberek életében bekövetkező különböző fordulatok kifejtik hatásukat. Ezeknek a fordulatoknak a közös nevezője az ún. damaszkuszi esemény, ahol egy névváltás is bekövetkezik: Saulból Pál lesz, és ez a váltás egy vallási-kulturális alapkőletételt is jelentett a nyugati, – és nem csak – civilizációban. Ugyanilyennek bizonyult a lutheri fordulat, em lítsük meg ezt is, hiszen közel vagyunk most éppen a reformáció ünnepéhez. Az itt állok, másként nem tehetek alapmondattá lett, Luther felismerte, hogy az ő már nem fordulhat vissza azon az úton, amin elindult: nem tud visszalépni egy korábbi önmagához. Meglehetősen drámai a kijelentés, a görög tragédiában ezt a felismerés-mozzanat alapozza meg, az a pillanat, amikor rálátunk arra, ami előttünk rejtve volt azelőtt. Engem pedig érdekelnek ezek az olykor tanulatlan, nagyon egyszerű emberek, akik átmentek spirituális fordulatokon, és egyszer csak veszélyessé váltak egy totalitárius rendszer a szemében. Be kellett őket börtönözni, sokakat közülük meg kellett ölni: azt hiszem, ez a regény egyik felismerése. Érdekes módon egy idő után az ellenálló szelídeket meg kell ölni, épp azért, mert a szelídségben elképesztő következetesség rejlik, amitől a totalitárius rendszer vagy egy diktatúra szemmel láthatóan megijed. Apám egyáltalán nem volt hős típus, mégis 22 évre – ebből végül csaknem 7 év lett belőle – ki akarták emelni őt a társadalom életéből, abban a reményben, hogy ő már nem is fog visszatérni sohasem. Amikor a regény prológusában a feltámadásról írok, nem az utolsó ítéletre gondolok, hanem azokra az igazság-pillanatokra, amelyek létrejöhetnek egy egyén, egy társadalom életében, és amelyek megkerülhetetlenné válnak.

– A feltámadás kérdéskörével szoros összefüggésben jelenik meg a szabadság és ez a fogalom a regény szereplői révén nagyon sajátos színezetet kap. Gondolok itt elsősorban arra, hogy azok az emberek, akikről az Illegalistákban írsz, paradox módon, majdnem kivétel nélkül a legszigorúbb bezártság közepette találnak önmagukra, és ezáltal válnak szabaddá. Nagyon sajátos megközelítés, a szereplők, de az író részéről is…

– Ennek a könyvnek a megírása ismertette fel velem azt is, hogy szabad ember az, akinek nincs veszíteni valója. Akit nem lehet bekötni sehova. Aki föl tudja tépni a függőség szálait. Rendkívül nehéz definíció, beismerem, mert hát mindenkinek van veszíteni valója. Közben viszont létrejönnek olyan pillanatok – én ezeket kivételesen nagy pillanatoknak tekintem –, amikor például az apám úgy gondolja, hogy ugyan sok veszíteni valója van, mégsem alkuszik meg, hanem hátat fordít hét gyermeknek, és a feleségének, édesanyámnak, aki ráadásul Budapestről csöppent ide, így ő az idegenségnek nem csak metaforája volt ő. Nem alkudott meg, belevetette magát a jégzajlásos történelembe. Ha van tehát veszítenivalónk, hogyan juthatunk el addig a pillanatig, amikor azt mondjuk, hogy nem számít semmi? Mindenki úgy jár jobban, én is, ha nem veszítem el a morális tartásomat, ez pedig érvényesnek látszik a tágabb értelemben vett közösségre is, nem csupán az egyénre, akiben ez az elhatározás egyszer csak valahogy megszületik. Azt hiszem, így születnek meg azok a történetek, amelyekre azután hivatkozni lehet, és amelyek később a közösség elbeszélésévé válnak. Ha merünk nagy szavakat használni, akkor azt mondhatjuk, hogy a nemzet elbeszélésévé válnak. Kafka szerint az irodalom a nemzet naplóvezetése. Ezekből az elbeszélésekből építjük fel majd a gyermekeink számára azt az etikai rendet, amibe szeretnénk őket is belehelyezni. A regény súlyosabb vagy szilánkosabb mondatait nem tudom előre, írás közben születnek meg, mintha kiszakadnának a nyelv testéből. Az általad idézett mondat a legkésőbb született meg, amikor már nagyobb távolságból próbáltam nézni a könyv anyagát. Tudtam, hogy benne lesz a könyve, de nem tudtam, hol fogja megtalálni a helyét. Több változatot is kipróbáltam, végül az én fülemnek a prológus terében visszhangzott a legélesebben. A prológus nehéz forma, a drámából tanultam meg és tanulom. Rá kellene vetülnie az elbeszélés egészére valahogy, miközben egy értelmezési pozíciót is kínál az olvasónak. Elárulja és leleplezi, hogy miről is kíván beszélni a könyv, miközben el is rejti a könyv egészét az olvasó elől.

– Édesapád és az ő története hangsúlyos szerepet kap a könyvben, de ugyanakkor mások is megjelennek, akiknek nagy többségét minden bizonnyal személyesen is ismerted. Mennyire befolyásolt az írás során a személyes tapasztalat, és milyen mértékben vettél igénybe külső forrásokat, gondolok itt elsősorban az elmesélt történet vonatkozásában releváns levéltári anyagokra?

– Revelatív fordulat volt a kutatásaim során, amikor felfedeztem, hogy a könyv egyik nagyon fontos szereplője – egyébiránt azt hiszem, ennek a regénynek legalább három főszereplője van, vagy több is akár – hogyan jelenik meg a különböző titkosszolgálati anyagokban. Egyszerre megrázó és izgalmas, hogyan folynak össze a királyi titkosszolgálati jelentések a kommunista rendszer titkosszolgálati anyagaival. Nem tenne jót a könyvnek, de leginkább az olvasónak, ha én csak a magam tudására, emlékeimre, tapasztalataimra, megéléseimre, belső fordulataimra támaszkodnék. Amikor elkezdtem nézni a királyi titkosszolgálati iratokat, belefutottam olyan jelentésekbe, amelyek különösebb változtatások nélkül megjelennek a kommunista diktatúra érvrendszerében. Amit a szakemberek nyilván tudnak, nekem megrázónak bizonyult, hogy a titkosszolgálatok a legfolyamatosabb intézményei a hatalmi berendezkedésnek, gyakorlatilag nincs vagy alig van változás, a folytonosság szembeszökő. A politikai rendszerek megerősödésével persze a titkosszolgálatok is újabb irányokba indulnak el, más társadalmi csoportok válnak ellenségekké, de a megszülető megfigyelési anyagok valahogy mindig hasznosíthatóak a hatalom számára. A szakadékok, a cezúrák, ha messzebbről nézzük őket, nem tűnnek olyan drámaiaknak. Apám első, még 1948-ban született titkosszolgálati jelentései a királyi titkosszolgálatok fejléces ívein születnek meg. Ez azért is volt rendkívül izgalmas számomra, mert így a különböző beszédmódokat is össze tudtam hasonlítani. Ugyanakkor a Vasgárda vonatkozásában is többletinformációkhoz jutottam a két politikai rendszer megközelítésmódját illetően, és ez a kutatás a regény számára izgalmas nyelvi anyagokat szállított. Megkerülhetetlennek bizonyult a híres bukaresti Vasgárda per, ahol filozófusokat ítéltek börtönbüntetésre, köztük Constantin Noicát is. Apám több vasgárdista vezetőt megismert a szamosújvári börtönben.   

– Ráadásul a Vasgárda és a hozzá kapcsolódó tévhitek és nosztalgia újból aktuális téma a romániai közbeszédben…

– Nagyon is, és mi azt hisszük, hogy a semmiből jöttek vissza. Sohasem tűntek el, a nyolcvanas évek nacionalista kommunizmusa nagyban támaszkodott rájuk. Az Illegalisták megjelenése számomra angyali módon jó pillanat, mert közben a tavalyi államelnöki választási kampány idején feketelistán találtam magam, több listára is felkerült a nevem. Azt éreztem, hogy most ismét ott vagyok, ahol lennem kell: a feketelistán. Sok erőt merítettem abból a bizonyosságból, hogy nekem ezt a könyvet kell írnom, mert beleléptem abba a folyamba, amiről Hérakleitosz azt mondja, hogy nem lehet kétszer belelépni. Nem is szükséges, hiszen folyamatosan benne vagyunk.

– Illegalisták… nagyon találó cím, ugyanakkor többfajta lehetséges jelentés is hozzárendelhető a tárgyalt történelmi kontextusban. Kik azok az illegalisták, akiknek a történetét el akartad mesélni?

- Volt egy munkacím is, amit csak azért említek meg, mert ez egy bevallottan bulváros munkacím volt, és azérttartottam magam előtt, mert segített, hogy rálássak a történetek valódi irányára. Ez a munkacím így hangzik: Mindent a szerelemről. Akárhányszor említettem valakinek, ugyanígy nevetett rajta, mint te most. A kiadó is persze. A könyv lezárása közelében kezdtünk el beszélgetni a szerkesztőmmel, a csodálatos Nagy Boglárkával a címről is. Az Illegalisták esetében másképpen dolgoztunk, mint a Kitelepítés anyagán, amennyiben a regény második harmadát előre elküldtem elolvasásra. Már megvoltam a regény kétharmadával, amikor úgy éreztem, szükségem volna egy első beszélgetésre. Boglárka elolvasta és levélben adta tudtomra az olvasatát, majd beszélgettünk is. Engem az érdekelt, hogy az elolvasott mintegy 200 oldal elárulja-e, merre megy a könyv és milyen formával próbálkozik a regény.  Akkor már pontosan érteni lehetett, hogy mit jelent nekem a Mindent a szerelemről munkacím. Azt a kérdésfelvetést, hogy milyen viszony fűzi össze a testi szenvedést és a szerelmet, a halálélmények és misztikus tapasztalatok hogyan találkoznak össze az emberi testben, és mindez hogyan viszonyul a szentséghez. A címről több barátommal is beszéltem, legtöbbet talán Bence fiammal, aki maga is irodalmár.  Érdekesnek találtam és megszólítónak, hogy az Illegalisták cím valahogy fönnakadt. Szabadnak lenni tulajdonképpen azt jelenti, hogy törvényen kívül vagy. A civil törvények korpuszának a szabadság formáját kellene körülírnia, közben pedig azt tapasztaljuk, hogy az egyén különössége a kényszerítés tárgyává válik. Feltétel nélkül szeretni ismét azt jelenti, hogy a törvényen kívül helyezed magad. A beszélgetések során ismét csodában részesültem. Mikor elküldtem a teljes kéziratot és jeleztem, hogy a címen még gondolkoznunk kell, az elolvasás után a szerkesztő az Illegalisták címet javasolta. És ez nagyon mélyen megérintett. Két különböző irányból ugyanoda jutottunk. Én egy szóval sem mondtam Boglárkának, hogy számomra a szóba jöhető cím az Illegalisták.  Így dőlt el a cím nagy kérdése. Nekem nagy kérdés ez, hosszú utat kell bejárnom, amíg megtalál.  

– Ha már a szerkesztésnél és Boglárkánál tartunk, van is már egy anekdota a regényhez kapcsolódóan, mégpedig arról, hogy miért lett három női történet a könyvben. Mi is történt itt pontosan?

– Igen, miután a szerkesztőm elolvasta a teljes kéziratot és látta a belső arányokat, jelezte, hogy számára nagyon fontos a Szent Erzsébet-történet. Örültem neki, mert nekem is az volt. De azt is jelezte, hogy a regény kér még egy női történetet, ez az egy fejezet nagyon magányosnak tűnik. Tudtam, mit tudnék megírni, meg is írtam egy hét alatt. Csak később vettem észre, hogy a végleges kéziratból kifelejtettem egy fejezetet, ami nagyon fontos volt számomra. Egy helyett két női történetet küldtem el neki. Így lett három női történet, figyelmetlenségem termékenynek bizonyult a könyv végső formájának a megtalálásában. Apám perében három nőt ítéltek súlyos börtönbüntetésre és kényszermunkára, ezzel a három történettel tisztelgek az emlékük előtt. 

Kapcsolódó

„A kultúra maga a változás” – Ünnepi beszélgetés Visky Andrással a magyar kultúra napja alkalmából

„Gyakran tapasztaljuk, hogy az, amit más kultúrák képviselői vagy mi magunk mondunk a saját kultúránkról, leegyszerűsítések, sőt olykor sztereotípiák” – fogalmazott Visky András író és dramaturg. A magyar kultúra napja alkalmából a nemzeti identitásról, igényességről, felelősségvállalásról, a kultúra határairól és annak változásairól beszélgettünk.

Visky András interjú magyar kultúra napja

– Ezek szerint egy pillanatnyi figyelmetlenség, egy elfelejtett csatolmány generált egy teljesen új történetet, ami fontos helyet foglal el a könyvben. Nevezzük akkor ezt egy újabb kis csodának azok sorában, amelyek az írás közben történtek veled. Hogy állsz a trilógia záró darabjával? Elkezdtél már rajta – legalább gondolatban – dolgozni?

– Most még ott tartok, hogy ki kell pihenem az Illegalistákat. Egyébként a Kitelepítés is tovább éli közben saját életét, néhány nap múlva Bécsben, majd Berlinben mutatjuk be a német nyelvű változatát, amit Tankó Tímea fordított le. Gyönyörű könyv lett, a Suhrkamp Kiadó jóvoltából. Közben az Illegalistáknak is több helyszínen lesz bemutatója, szóval péntektől a következő csütörtökig minden percem ki van számolva. Nem panaszkodom, boldog feladatok előtt állok. Szombaton a Collegium Hungaricum és a Buch Wien vendége vagyok, kedden Berlinben állok a német olvasók elé. Ebben az évben talán még nem látok hozzá a harmadik regényez, a versírás is nagyon hiányzik. Remélem, decemberben lesz annyi szabad időm, hogy elkezdhessem rendszerezni ismét a titkosszolgálati anyagaimat. Talán szakértőkkel is beszélgetéseket kezdeményezek, hátha valami elindul a lelkemben.A munkacímet most elárulom: Célszemély. Ha magam elé képzelek egy könyvborítót, talán megfelelően provokatív volna, ha az állna rajta, hogy Visky András Célszemély. Hiszen az önmagam szemében is az vagyok: egy célszemély, akit megfigyelek, és akinek még az álmait is lejegyzem.