Bemutatták kedd este Kézdivásárhelyen, a Vigadó Művelődési Központban is Ferencz Csaba legújabb verseskötetét, A fény néha eltéved című, különleges hangulatú kiadványt. A rendezvény bensőséges, mégis tartalmas irodalmi estként zajlott, ahol a szerzővel Sántha Attila beszélgetett. Az esemény nemcsak könyvbemutató volt, hanem egyfajta közös gondolkodás a költészetről, a képről és az alkotás lényegéről.

A kötet – amely hatvan fotót és százhúsz haikut tartalmaz – már első kézbevételkor is műtárgy benyomását kelti. Ahogyan Sántha Attila fogalmazott: „itt egy műtárgy van a kezünkben”, hiszen a képek és a versek szerves egységet alkotnak. A szerkezet egyszerű, mégis hatásos: az egyik oldalon fotó, a szemközti oldalon két haiku olvasható. Ez a párosítás nemcsak illusztráció, hanem párbeszéd kép és szöveg között.

A beszélgetés során Sántha Attila kiemelte, hogy a kötet olvasása különleges élményt nyújt: „egy szuszra végigolvastam, mert a haikuban az a jó, hogy ilyen vaskos köteteket is nagyon gyorsan ki lehet olvasni”. Ugyanakkor a gyors olvashatóság nem jelent felszínességet: a rövid versek mögött mély, sűrített gondolatok húzódnak meg. A költő szerint Ferencz Csaba „nyitott szemmel jár a világban, megpróbálja azt a szépet, amit meglát – vagy nem szépet – megfogalmazni”.

A haiku műfajának ismertetése is fontos része volt az estnek. Elhangzott, hogy a klasszikus japán forma három sorból áll, 5–7–5 szótagos felépítéssel, gyakran évszakszóval és csattanóval. Ugyanakkor a kortárs európai gyakorlatban ezek a szabályok lazábban érvényesülnek. Ferencz Csaba versei is ezt a szabadságot tükrözik: tiszteletben tartják a hagyományt, de nem félnek eltérni tőle. Ahogy maga a szerző is fogalmazott: „valami olyanfajta versforma, aminek nagyon precíz szabálya van, de mint minden szabályt, át lehet hágni, sőt bizonyos mértékig át kell hágni”.

A kötet egyik visszatérő sajátossága, hogy a haikuk sokszor már az aforizma határát súrolják. Sántha Attila szerint „nem igazából lehet eldönteni, hogy ez most haiku, vagy már epigramma”. Ezt jól példázza az általa felolvasott vers is:

„Ha kopogtatnak
nem a hang, nem az ajtó
a beengedés.”

Ez a három sor egyszerre konkrét kép és általános érvényű gondolat, amely túlmutat önmagán.

A beszélgetés egyik legérdekesebb része a kötet születésének története volt. Ferencz Csaba elmondta, hogy az alkotás folyamata gyakran a fotóval kezdődött: „egyszer volt a kép, aztán született a haiku”. A versek nagy része először a közösségi médiában jelent meg, ahol – bár nem tömegesen – érkeztek visszajelzések, amelyek megerősítették a szerzőt abban, hogy érdemes kötetbe rendeznie az anyagot.

A végső forma meglepően gyorsan alakult ki: „két nap alatt megírtam minden haikunak a párját” – idézte fel a szerző. Így jött létre a hatvan fotóhoz kapcsolódó százhúsz vers, amely végül egységes kötetté állt össze.

A könyv különlegessége abban is rejlik, hogy nem lineáris olvasásra készült. Ahogy Ferencz Csaba megfogalmazta: „bárhol ki lehet nyitni, fel lehet ütni… a legjobb, ha az éjjeliszekrényen van”. A kötet ráadásul teret is hagy az olvasónak: a szerző kifejezetten bátorít arra, hogy az olvasó saját gondolataival folytassa a megkezdett párbeszédet: „az a legjobb, ha továbbgondolunk valamit”.

A költészetről szóló gondolatok is hangsúlyosak voltak az esten. Ferencz Csaba szerint a vers nem csupán irodalmi forma, hanem belső szükséglet: „annál jobb nincs, mint lefekvés előtt egy verset elolvasni, mert valahol egy másik dimenzióba kerül az ember”. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a költészet mindenki számára elérhető: „tulajdonképpen mindenkiben egy kis költő megbújik”.

A beszélgetés végén szó esett a szabály és szabadság viszonyáról is, amely a kötet egyik kulcsgondolata: „a szabály nélkül nem létezünk, de a szabály azért van, hogy legyen, mit meghaladni”. Ez a szemlélet jól tükröződik a haikukban is: a forma keretet ad, de nem korlátozza a gondolatot.

Facebook mint kiindulópont

A kötet születéstörténetének külön érdekessége, hogy a benne szereplő haikuk nem hagyományos irodalmi közegben indultak el, hanem a közösségi térben. Ferencz Csaba elmondása szerint a versek „ezen a sokszor elátkozott felületen, a Facebookon kezdték meg az életüket”. A fotók mellé írt rövid szövegek kezdetben afféle képaláírásként születtek, majd fokozatosan önálló költői formává alakultak.

A közösségi médiában való megjelenés nemcsak publikációs lehetőséget jelentett, hanem visszajelzési felületet is. Bár – ahogy a szerző fogalmazott – „nem túl sok, de némelyek nagyon meghatározók voltak”, ezek a reakciók mégis hozzájárultak ahhoz, hogy a haikuk túllépjenek az online tér mulandóságán, és könyv formájában is megszülessenek.

Ebben a folyamatban fontos szerepet játszott Fekete Vince költő is, akinek a szerző megmutatta a verseket. A visszajelzés nem klasszikus szerkesztői munka formájában érkezett: bár a kötet szerkesztését végül nem vállalta, mégis irányt mutatott. A biztatás és az a javaslat, hogy a szerző maga formálja kötetté az anyagot, meghatározó lépésnek bizonyult.

Ferencz Csaba így emlékezett vissza erre a pillanatra: amikor rádöbbent, hogy „van harminc-negyven haiku”, felmerült a kérdés, miként lehet ebből könyv. A válasz végül egy intenzív alkotói időszakban született meg, amelynek során rövid idő alatt kiegészítette és párosította a már meglévő szövegeket.

Ez a háttértörténet jól mutatja, hogy a kötet egyszerre kötődik a kortárs digitális kultúrához és a hagyományos irodalmi értékrendhez: a Facebook mint kiindulópont és Fekete Vince mint szakmai visszajelző egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a versek végül maradandó, nyomtatott formában is megszólaljanak.

Tud írni verset a mesterséges intelligencia?

A beszélgetés egyik különösen aktuális és elgondolkodtató része a mesterséges intelligencia és a költészet kapcsolatát érintette. Sántha Attila saját tanári tapasztalataira hivatkozva mesélte, hogy diákjaival gyakran írat verseket mesterséges intelligenciával, és ezek eredménye meglepően egyöntetű: „a mesterséges intelligencia három éve ugyanazon a nagyon középszerű szinten írja a verseket”.

Ennek okát abban látja, hogy az algoritmusok az interneten fellelhető szövegekből tanulnak, ahol a minőség rendkívül változó. „Az internet és a közösségi média tele van rossz versekkel, és ő azokból inspirálódik” – fogalmazott, rámutatva arra, hogy a digitális tér nemcsak lehetőséget, hanem egyfajta szűrő nélküli zajt is jelent.

A megállapítás egyszerre volt kritikus és ironikus: miközben sokan a mesterséges intelligencia térnyerésétől tartanak, Sántha Attila szerint éppen ez a helyzet ad még „időt” az emberi költészetnek. „Még a költőknek van valami esélyük… legalább addig, amíg a mesterséges intelligencia nem fog jobb verseket írni” – jegyezte meg félig tréfásan, félig komolyan.

A gondolatmenet ugyanakkor nem csupán technológiai kérdésként jelent meg, hanem a költészet lényegére is rávilágított. A beszélgetésből az derült ki, hogy a vers nem pusztán formai elemek összessége, hanem személyes tapasztalat, egyéni látásmód és belső kényszer eredménye – olyan tényezők, amelyek egyelőre nehezen modellezhetők algoritmusokkal.

Ez a rész jól illeszkedett az est egészének hangulatához: miközben a kötet a modern eszközök (fotó, közösségi média) világában született, a megszólalók egyértelművé tették, hogy a költészet valódi ereje továbbra is az emberi érzékenységből és gondolkodásból fakad.

Az est zárásaként a Mácsafej zenekar lépett színpadra.