„Gyakran tapasztaljuk, hogy az, amit más kultúrák képviselői vagy mi magunk mondunk a saját kultúránkról, leegyszerűsítések, sőt olykor sztereotípiák” – fogalmazott Visky András író és dramaturg. A magyar kultúra napja alkalmából a nemzeti identitásról, igényességről, felelősségvállalásról, a kultúra határairól és annak változásairól beszélgettünk.

A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük annak emlékére, hogy a kézirat tanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le a Himnusz kéziratát. Január 22-én tehát a folyamatos változást, az identitást, az egyéni és közösségi felelősséget, a nyelvet, a művészetet, a világot – a magyar kultúrát ünnepeljük. Nem érdemes kísérletet tenni arra, hogy megpróbáljuk kétmondatos definícióba zárni, mit is jelent mindez, hiszen ahogy Visky András is fogalmazott: „a kultúra maga a változás”.

– Mit gondol, mi a magyar kultúra legkiemelkedőbb jellegzetessége?

– A kultúra általában, és persze a magyar is rendkívül bonyolult mintázatú. Kiemelkedő jellegzetessége sok van, ami önmagában is érték. A toplisták összeállításának a médiakényszere teljességgel irreleváns, amikor a kultúra olyannyira szerteágazó megnyilvánulásáról beszélünk. Gyakran tapasztaljuk, hogy az, amit más kultúrák képviselői vagy mi magunk mondunk a saját kultúránkról, leegyszerűsítések, sőt olykor sztereotípiák. És persze mi is hajlunk arra, hogy felszínes jelzőkkel írjunk le a számunkra kevésbé ismert kulturális tereket. Amikor legutóbb Chicagóban jártam és egy nagyobb társaságban megtudták rólam, hogy magyar vagyok, csillogó szemekkel Tarr Béla filmjeiről kezdtek beszélni nekem. Nagyon szép este volt.

– Beszélhetünk-e nemzeti identitásról kultúra nélkül?

– Ismerek magyarul nem beszélő harmadik és negyedik nemzedékes kivándorlókat, akik magyarnak tartják magukat, élénken figyelik a magyar kultúra idegen nyelvű megjelenéseit a világban, sőt anyagilag támogatnak magyar alkotókat. Ezek az ismerőseim fölfedezték maguknak a magyar kultúrát, tanulják a nyelvet, érdeklődéssel figyelik a kulturális mozgásokat, szenvedélyesen olvasnak klasszikus és kortárs műveket, magyar zeneszerzők és előadók koncertjeire más városokba is elutaznak. Amennyiben ők magyarnak tartják magukat, noha törik a nyelvet, én fenntartás nélkül magyarnak tekintem őket.

Az egyik filmrendező barátomat rá akartam venni arra, hogy kutassa fel Amerikában a fekete bőrszínű magyarokat, biztosan vannak. Hátha valaki egyszer elindul egy kamerával és felméri a magyar kultúra nem is sejtett kiterjedését. A nemzeti identitás számomra mindenekelőtt az igényességben mutatkozik meg. Tartozni valahova azt is jelenti, hogy tartozom annak a közösségnek, hozzá szeretnék tehát járulni a közösség szellemi gyarapodásához, a magam nagyon is szerény, de mégis létező és azonosítható eszközeivel.

– Hol vannak a kultúra határai? Lehet, illetve kell egyáltalán határt szabni neki? A klasszikus értelemben vett műalkotásokon túl lehet-e a kultúránk része például egy videoklip?

– A kultúra határai, amint egyébiránt a nyelvé is, állandó mozgásban vannak. Kölcsey ezen a napon tisztázta le a Himnusz kéziratát, mi azóta is tisztázzuk. A túl egyértelmű és hatalmi természetű kijelölései a kulturális térnek máig ható katasztrófákhoz vezettek a történelemben. A cenzúrák rendszerint előszobái a leszámolásoknak és tisztogatásoknak.

A mozgókép megjelenésekor el sem tudtuk képzelni, hogy a film hétköznapi nyelvünkké válik, napjainkban pedig a mémek lettek azzá, csaknem észrevétlenül. A videoklipek a társadalmi kommunikáció ágensei, már most is a kultúra szerves részét alkotják. Alig látunk kortárs művészeti kiállítást videómunkák nélkül, a világ nagy múzeumai például Forgács Péter klipjeit gyűjtik, amiket Márai Sándor Füves könyvének a darabjaira alkotott meg, és amikhez Szemző Tibor komponált eredeti zeneműveket. A kultúra élő organizmus, sokkal nagyvonalúbb és szabadabb, mint azok, akik fejükbe vették, hogy őrködni szeretnének felette, ha törik, ha szakad. És persze olykor törik is és szakad is.

– Ma már egészen sok minden belefér a kultúra „halmazába”. Milyen folyamatok mennek végbe, amelynek eredményeként minden kor más-más szeletére fekteti a hangsúlyt, jelennek meg olyan műfajok, alkotások, amelyek akár két-három generációval ezelőtt még biztosan nem estek volna bele ebbe a halmazba? Ha az, amit kultúrának, műalkotásnak nevezünk, ennyire változó fogalom, hogy maradhat mégis meghatározott és meghatározó?

– A kultúra felületi feszültségei az egészséges kulturális mozgások tünetei. A kultúra maga a változás, azaz a világérzékelések sokaságának a befogadása. Talán nem szükséges példákat adnunk arra, hogy egykor üldözött vagy észrevétlenül maradt művek és alkotók ma a kultúra panteonjában foglalnak helyet, és nemcsak klasszikusokká váltak, hanem gondolkodásunk, nyelvünk, tájékozódásunk hétköznapi építőkockái lettek. Valóban meghatározó a szellemi kultúra, sőt kifejezetten egzisztenciális értelemben az, hiszen az önkifejezés, a világ értelmező tükrözése tesz bennünket emberré. Közösségi életünket nem gátolja a változás, ellenkezőleg, a lehető legváltozatosabb reflexióink a világra kifejezetten feltételei a kulturális értelemben vett megmaradásnak.

(A Magyar Táncművészeti Egyetem két halgatója az Educatio Kiállítás zárása és a vendégek távozása után, a programok befejezését követően perdültek táncra Timmy Trumper - FREAKS című számára.)

– Ha nem a pozitív–negatív skálán mozgunk, és félretesszük a „régen minden jobb volt” berögződést: mi az, amiben a legnagyobbat változott a magyar kultúra az elmúlt évszázadok során?

– „Ne mondd azt, hogy miért voltak jobbak a hajdani napok a mostaniaknál, mert nem bölcs dolog, ha ilyet kérdezel!” – ezt a mondatot Krisztus előtt csaknem háromszáz évvel jegyezték le, és a bibliai bölcsességi irodalom egyik nyugtalanító kulcsmondatának számít. Számomra legalábbis mindenképpen. Több „nagy” és lényeges változáson esett át a magyar kultúra, Vörösmarty nemzedékének, a reformnemzedéknek nemzeti liberális kultúra-képe ma is korszerűnek tűnik, Trianon és a holokauszt a modern magyar kultúra eleven sebei most is. Trianon Magyarországot kis, a belső békéjét nem találó nemzetté tette, a holokauszt a magyar kultúra immunrendszerét súlyosan megtámadta. Napjainkban viszont a médiakor változtatja át a legradikálisabban a kultúra szerkezetét, hatása a modernitást bejelentő reformációnál is mélyrehatóbbnak látszik. Nem tudjuk, mi felé haladunk, a múlt sokféle értékeinek elevenné tétele viszont lehetetlen marad, ha képtelennek mutatkozunk kortársaivá lenni önmagunknak. Én persze nem erre számítok, diákjaim hitelességéhsége, itthon, Magyarországon vagy a tengeren túlon valódi kihívás nekem.

Kapcsolódó

Visky András: „A szenvedés benne maradt az édesanyám csontjában, tüdejében”

Megszólalt a héten az Indexen Visky András, aki beszámolt arról a kálváriáról, amelynek édesanyjával és hat testvérével együtt a Bărăgan egyik kényszerlakhelyén volt elszenvedője, miután a kommunista rezsim 1958-ban református lelkész édesapját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélte.

Megszólalt a héten… Visky András Gulág kitelepítés Kolozsvár Index

– A változás megkérdőjelezhetetlen, hoz jót is és rosszat is. Mit gondol, az, ahogy napjainkban gondolkodunk a kultúráról, megéljük és műveljük azt, az jó irány?

– Nem tudom, ki vagy mi ez a „mi”. A magyar kultúrában többféle mozgás, tájékozódás létezik, ezek olykor konfliktusban is állnak egymással. A kérdés talán valóban az, létezik-e ez a „mi”? Mert ha igen, akkor a különbözőségek alapját az egymáshoz tartozásunk fogja képezni. Erős kultúra az, amely nem fél, és nem védekezik folyamatosan. És, igen, nem is támad másokat, hanem a saját itt-léte értékeit nagyvonalúan megosztja.

– Hisz a „kultúrember” fogalmában?

– Nem, nem hiszek benne. Az értelmezőszótár szerint inkább a középosztályt és persze felsőközéposztályt írja le, azokat, akik „egyéni adottságainál fogva a kultúra anyagi és szellemi értékeit, javait élvezi, rájuk igényt tart”. Talán ezért is került ki ez a fogalom esetemben a mindennapi szóhasználatból, hiszen engem jobban érdekelnek azok, akiktől a társadalmi berendezkedés megvonja ezeket az egyéni és közösségi „adottságokat”. Ennél sokkal bonyolultabbnak, rétegzettebbnek érzékelem a kultúra jelentését, hiszen éppen a tájékozódás igénye juttat el olyan ismeretekhez, amelyek nem az úgynevezett magas kultúrából, hanem közvetlen életismeretből, a perifériákon élők tapasztalatából származnak. Az egyik mesterem szegény parasztember volt, nagyon szerettem, örültem, ha mellette kapálhattam és beszélgethettem vele. Számomra „kultúrember” az, aki visszautasítja az erő kultuszát.

– Mit jelent önnek a magyar kultúra?

– Otthont az otthontalanságban. Arcokat jelent és közösségi hálózatokat. Műveket, mintázatokat és azonosítható nyomokat az idő tükrén. Az emberi közös minimum felmutatását. Derűs önazonosságot. Részvétet. A sajátos színezetek iránti érzékenységet. A tőlem különböző másik életben hagyását. A tőlem különböző másik életben hagyásának ünnepét. Verseket jelent és regényeket, színházat, álló- és mozgóképet, városképeket, eleven falvakat, táncot és zenét. Befogadó vallási tereket. Újramondott kinyilatkoztatástörténetet. A tudomány szabadáságát. A közösség szeretetét és művelését. Azoknak a tapintatát, akik megvédenek önmagamtól. Az önsajnálat és szenvedéskultúra kitartó kritikáját. Humort és a tévedéshez való jogot. A tévedés nyilvános beismerését és a bocsánatkérés rítusait. Emlékezést. Közös, önfeledt ünnepeket. Leszámolást az „örülni mások ellen” antirítusaival. Feltétlen nagykorúságot: annak a felismerését, hogy boldogtalanságomért nem más vagy mások – szomszédok, nemzetek, kultúrák, efemer hatalmi képződmények – a felelősek. A kicsik és erőtlenek hangját. Az erőszak megtagadását. Lemondást a közhelyekről. Eltökélt szelídséget.