Az „admis fără loc” (hely nélkül felvett hallgató – szerk. megj.) abszurd jogi fogalom született meg 1982-ben, amikor Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke, akkor még frissen érettségizett fiatalemberként sikeresen felvételizett a protestáns teológiára, majd bukaresti utasításra hirtelen visszavonták a hallgatói helyét. „Ezek képesek lettek volna a lutheránus egyházat püspök nélkül hagyni” – jegyezte meg viccelődve a püspök, aki a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet létrehozásának 75-ik évfordulóján tavaly december elején tartott beszédében idézte fel a felvételi élményeit. Hogyan sikerült mégis elvégezni a teológiát olyan körülmények között, hogy egyetemi helyét megszüntették, és megfogalmazott cél volt a kommunista párt részéről a teológiai oktatás felszámolása? A történet folytatását kértük interjúnkban Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspöktől.

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet megmaradásának csodáját emelte ki az intézmény létrehozásának 2023. december elején tartott évfordulós ünnepségén Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök. A Szekuritáté irattárából feltárt, az 1960-as évek elejéről származó olyan dokumentumokból idézett, amelyek bizonyítják, a konkrétan megfogalmazott cél és feladat az volt, hogy felszámolják az evangélikus teológiai képzést, de nemcsak az evangélikust, emelte ki a püspök, aki diákként majdnem meg is tapasztalta ezt a megszüntetést.

Kapcsolódó

Megalakulásának 75. évfordulóját ünnepli a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet

Bár a kommunista diktatúra célja a felekezetek egy intézménybe terelésével 1948-ban a bomlasztás volt, tervük nem sikerült, sőt, egy Európában egyedi intézmény jött létre, ahol a különböző gondolkodású szervezetek hit- és sorsközösséget hoztak létre

Kolozsvár Protestáns Teológiai Intézet Kelemen Hunor Kató Béla ünnep

Beszélgetésünkkor a kolozsvári püspöki hivatalban elmondta, Csendes László, a Titkosszolgálati Levéltárat Átvilágító Országos Bizottság (CNSAS) volt tagja kutatásainak köszönhető a dokumentumok feltárása, amelyekből ő is idézett az évfordulós ünnepségen, és amelyekről nagyon sokszor beszélgettek. Csendes László Egy kevéssé misztikus egyház? című könyve az evangélikus zsinatpresbiteri egyháznak 1948–1956 közötti helyzetét tárta fel. Ennek folyatását tervezik, mondta el beszélgetésünkkor Adorjáni Dezső Zoltán. A püspök szerint 1988–89-ig szeretnének eljutni a kutatásokkal, amit Csendes László végez, aki egyébként egyházkerületi felügyelő is.

Teológiára a kommunizmus idején

Bár az 1980-as években már kevésbé volt agresszív az egyházüldözés az '50-es évekhez képest, egyáltalán nem mondható el, hogy a hatalom részéről támogatott volt teológiai hallgatónak lenni, mégis ezt választotta Adorjáni Dezső Zoltán érettségi után, a '80-as évek elején. „Őseim között nagyon sok lelkész, kántortanító, felekezeti iskolákban tanító tanár volt. Apám is, nevelőapám is lelkész volt. Édesapámat '56-ban bezárták, négy és fél évet tartották fogva a Duna-deltában és Szamosújváron a börtönben. Amikor kiszabadult, nagyon beteg volt, már 28 évesen meghalt. A nevelőapám börtöntársa volt” – idézi fel a püspök, aki elődei nyomdokába lépve tisztában volt vele, mivel járhat, ha a lelkészi hivatást választja. „Tudtam a kockázatokról, de nem tudatosult. Az ember 17–18 évesen nem feltétlenül a kockázatokra és a nehézségekre gondol, hanem arra, hogy tetszik valami vagy nem tetszik. Nekem pedig ez nagyon tetszett” – mesélte a püspök, aki mindenképp humán szak felé orientálódott.

„Olyan meggondolásból is választottam ezt, hogy a világosságnak és a szabadságnak bizonyos morzsái itt még megvannak. Az a tudomány, amit itt tanulhatsz, az máshol tabu volt” – tette még hozzá.

Felvették, de aztán mégsem

Így indult a teológiára felvételizni, ami nem épp a reményei szerint alakult. „Tréfás volt. 1982-ben érettségiztem, majd felvételizni mentem a teológiára. Most úgy működik, hogy megkérdezi a teológiai vezetőség, hány helyet szeretnének az egyházak, akkor azonban numerus clausus volt. Kérvényezni kellett a helyeket a vallásügyi államtitkárságtól, amelyik ezt jóváhagyhatta. Az evangélikus egyháznak akkoriban, ha jóváhagytak évente egy-két helyet, az teljesen rendben lett volna a számarányunkat figyelembe véve. Meg is adták azt az egy helyet. Eljöttem felvételizni Kolozsvárra. Elég komoly felvételi volt. Kellett vizsgázni románból, magyarból, Szentírás-ismeretből, idegen nyelvből, énekből – 30-40 éneket kellett tudni kívülről – és evangélikus hitvallásból. Levizsgáztam, szép nagy jegyem volt, ekkor azonban hívattak a rektori irodába, és elmondták, hogy van egy kis probléma. Nem akartak szólni nekem, hogy ne törjek össze, de körülbelül a felvételi felénél Bukarestből érkezett egy levél vagy egy telefonhívás, hogy az evangélikusoktól a helyet visszavonták: »s-a anulat locul« (a hely megszűnt - szerk. megj.). Nem szóltak azért, hogy fejezzem be a vizsgát, szerezzem meg a jegyem, és aztán meglátják, mit tudnak tenni” – emlékezett vissza Adorjáni Dezső Zoltán, aki ezek után abszurd, kellemetlen és érdekes, komikus helyzetek sorozatát tapasztalta meg.

„Így született meg az  »admis fără loc« (hely nélkül felvett hallgató - szerk. megj.) státusz. Csakhogy ilyen nem létezett. Azt mondták a teológián, hogy érvényben tartják a felvételi eredményem, és amikor hivatalosan megadják a hallgatói helyet, akkor érvényes is lesz. A komikuma, az iróniája az egésznek az volt, hogy amikor hazamentem, és a haverjaim, akik szintén felvételiztek, elmondták, hová jutottak be, és kérdezték, »te hogy állsz?«, én pedig elmondtam, hogy én is bejutottam, de hely nélkül, azt hitték, félrebeszélek, hogy én a mundér becsületét így próbálom menteni. Ez borzasztó volt” – idézte fel Adorjáni Dezső Zoltán. „A püspökség és a teológia közben lépéseket tett, informálisan és formálisan kérték a hallgatói helyet. Azt a választ kapták a vallásügyi államtitkárságról, hogy »este decizie a cabinetului doi, n-avem ce face. Cabinetul doi a decis, acolo trebuie…«” (A kettes kabinet döntése. Nem tehetünk semmit, ott kell...) – folytatta a püspök.

A kettes kabinet pedig az Elena Ceaușescué volt, állítólag Nicolae Ceaușescu és felesége irodáiban egyaránt kiemelt, személyesen kezelt ügy volt a teológiáé. „Azzal a kabinettel azonban nem volt kapcsolatuk, velük nem lehetett tárgyalni” – tette hozzá Adorjáni Dezső Zoltán.

Lapátos katona Resicán

Mivel egyelőre egyetemi hallgató nem lehetett, besorozták katonai szolgálatra, ami különleges tapasztalat volt. „1983 februárjában vittek el katonai szolgálatra. Először tanácstalanok voltak, hogy hova is vigyenek? Az egyetemistákkal? De hát: »fără loc«. Végül eldöntötték, hogy »nu are loc, nu merge« (nincs helye, nem megy)” – magyarázta, mennyire abszurd volt a helyzet. Végül a legkeményebb szolgálatra kellett mennie Resicabányára, de nem valódi katonai kiképzésre, hanem úgynevezett „diribau”-ba (fegyelmi zászlóalj), mint fogalmazott: „lapát fegyvernemre”. 

„Februártól augusztusig lapátoltunk Resicán. Az jó volt egyébként! Nagyon sok érdekes emberrel találkoztam.  Ez az egység egy külön szám volt: bánsági németek, szerbek, csehek, horvátok voltak itt. Ide sorozták be azokat a németeket, akik készültek elhagyni az országot, és le voltak adva az irataik. Voltak itt börtönből szabadultak. Egy velejéig korrupt világ volt ez, és közben fantasztikus egy világ, ahol erős szolidaritás alakult ki a katonák között. Visszatérve a börtönviseletekre: ők a katonai szolgálatot a börtönéveik után töltötték itt, és külön kasztban éltek. Annyi mindent láttál, hogy micsoda hierarchiája van a börtönvilágnak. A börtönviselteknek megvolt a főnökük, akire hallgattak. Annak volt a legnagyobb tekintélye, aki a legsúlyosabb ítéletet kapta. Olyannnyira nagy, hogy neki dolgoznia sem kellett, mert kiszolgálták” – emlékezett vissza, milyen volt 18 éves fiatalemberként 28-30 éves börtönviseltekkel összekerülni.

„Fegyvert nem láttunk. Egyszer vittek lövészetre éles fegyverrel, utána csak lapátolni kellett” – számolt be a katonaságban szerzett élményekről.

Régi és mai mechanizmusok

Végül sok kopogtatás és könyörgés után a püspökség elérte, hogy megadják azt az egy evangélikus teológus hallgatói helyet. „Augusztusban »admis cu loc« (hellyel rendelkező) hallgató lettem, és leszereltek. '83 szeptemberében megkezdhettem a tanulmányaimat. Így történt ez a tréfás dolog.” Tréfásnak mondja, de „valahol mélyen végig nagyon rosszul éreztem magam”, vallja be. Hozzátette, szomorú tapasztalatai szerint nemcsak akkoriban működött így a hatalom, hanem ilyen mechanizmusok ma is működnek, a módszer ugyanaz.

Feszült hangulat a teológián

„A teológián nagyon fegyelmezetten viselkedtek az emberek. Senki senkit nem akart kényes helyzetbe hozni. Politikáról a kollégákkal nem beszéltünk, mintha nem is létezett volna, mintha egy más világban éltünk volna. Ceaușescuról egy-egy vicc még elsült. Akikkel bíztunk egymásban, baráti körökben beszéltünk róla, de a politikát lehetőleg kerültük, mert tudatában voltunk, hogy az intézmény léte is kockán forog” – idézte fel az evangélikus-lutheránus püspök az akkori hangulatot.

Elmesélte, a tanáraik is nagyon óvták őket. „A rektor szigorúságát sokszor nem értettük. Ha valamit akartál, gyakran az volt a válasz, hogy nem lehet. Huszonéves fejjel nem értetted, hogy miért nem lehet. Ők sokkal jobban látták, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva , mennyire ellenőriznek. Vigyázni kellett az intézetre, mert ha bármi olyasmi történik, bezárják. Olyan időket éltünk, hogy ezt nyugodtan meg tudták volna csinálni” – fejtette ki a püspök.

Kérdésünkre, hogy voltak-e meglepetések a titkosszolgálati iratok feltárásakor abban a tekintetben, hogy ki mindenki volt az evangélikus egyház berkeiből a Szekuritáté által beszervezve, Adorjáni elmondta, voltak ilyenek. Voltak, „akiket valamivel megszorítottak, és akkor jót vagy rosszat írtak”.

Úgy véli, fontos helyén kezelni ezeket a feltárt dokumentumokat, hiszen a kutatások során kiderült egyrészt, hogy a besúgók beszervezésével a hatalom elődleges célja nem az információszerzés volt, hanem a megfélemlítés és a társadalom kontroll alatt tartása. Másrészt azt is figyelembe kell venni, hogy az irattartókba utólag is kerültek be dokumentumok olyan céllal, hogy valakit megpróbáljanak lejáratni. „Adott esetben úgy próbáltak valaki ellen kompromittáló anyagot készíteni, hogy összeállítottak neki egy besúgói hálózati iratcsomót” – magyarázta.

Az igazán ártalmas emberek azok voltak, mint mondta, akik komoly információkat szolgáltattak. „Például volt egy jogtanácsos, egyházi főtanácsos, aki dupla bért, egy egyházi és egy szekuritátés fizetést kapott. Itt működtetett fordítói irodát, és a külföldre készülő németeknek fordította a hivatalos anyagát, és ezekről pontos referátumokat adott a Szekuritáténak”. Ugyanakkor Argay György akkori püspököt és családját tartotta állandó megfigyelés alatt. A püspök családi és baráti beszélgetéseiről, levelezéseiről is jelentéseket írt, mondta el Adorjáni Dezső Zoltán.

Volt olyan lelkész is, aki külföldön teljesített komoly stratégiai feladatot a hatalomnak, folyatta a püspök. „Kemény pénzért” hajtotta végre a megbízóinak a terveit, hogy emigrációban, Nyugaton élő magyarokat lejárasson, hiteltelenítsen. „Tudták, hogy a leghatékonyabb diszkreditálás az, ha azt mondják valakiről, KGB-ügynök” – számolt be a püspök. „Ez csalódás volt, mert nagy képességű emberről van szó. Nyelveket jól beszélő, tudományok terén kiváló evangélikus lelkész volt. Hitelesnek tűnt, szerettük, mert olyan előadókészségű, olyan nagytudású, megnyerő  egyéniség volt, akinek tátott szájjal hallgattuk az elbeszéléseit. És pont egy ilyen emberről, akiről mi nem is gondoltuk azelőtt, kiderült” – magyarázta a püspök.

A gyökerénél akarták megmérgezni

A teológián is volt két olyan professzoruk – egyikük Rab Károly –, akik elhivatottságból szolgálták a pártot. Rab Károly és egyik tanártársa eltiltását kérték 1956-ban a diákok, arra hivatkozva, hogy nem teológiát, hanem marxizmust és kommunista doktrínát oktatnak, mesélte a püspök.

„Rab Károly önvallomásából tudjuk, amit az iratanyagában találtunk, hogy azt vallota: »erre szánom az életemet. Halálomig ezt fogom szolgálni«.  De nem az Úristent, hanem a kommunizmust. Ő oda volt helyezve  a teológiára” – magyarázta Adorjáni. A tanártársa, akit maga mellé vett, szintén „ejtőernyőzött ember volt”, hangsúlyozta a püspök, aki szerint ezzel az volt a cél, hogy belülről mérgezzék meg az intézményt.

„Kívülről a nyomás nem elég, de ha belülről megfertőzzük a mentalitást, a lelket, a szellemet, akkor az megrontja a dolgokat. Én itt látom a legnagyobb bajt: a belső pusztításban. Egyrészt, hogy beszervezik, kompromittálják az embereket, behívják, kényszerítik, aláírnak, jelentenek, és így félni kezdenek egymástól” – magyarázta. A bizalmatlanság elhintése az egyik technika volt. 

„A másik módszer az volt, hogy az ilyen embereket pontosan oda tegyék, a fa gyökeréhez vigyék a mérget, hogy felszívja. Ha a teológián a doktrína beteg, ha megfertőzöm a forrást, akkor megfertőzöm majd a belőle ivókat, és akkor vége az egésznek, ugye? Nagyon okosan csinálták, de Argay püspökkel nem bírtak. Őt örökölték, mint szamár a fülét. Ő egy másik világ embere volt” – magyarázta az akkori viszonyokat Adorjáni Dezső Zoltán. Elmesélte, volt olyan is, akit be akartak szervezni, de az azt mondta, a lelkiismerete nem engedi, és nem tett eleget a felkérésnek .

„Én azt tartom fontosnak, hogy az egyház megmaradása egy konkrét, kézzelfogható csoda. A csoda pedig abban van, hogy nem az emberi minőség és igyekezet tartott meg – mert nagyon sokfélék az emberek, bűnökkel, hibákkal –, az egyház is képe a társadalomnak, de van valami mögötte, egy olyan erő, ami a nehézség ellenére mégis megtartotta. Mindig akadtak olyan bizonyságtevő emberek, mártírok, akik az életüket adták, és kitartottak az igazság mellett. Az Úristen úgy gondolta, hogy átmenti, megtartja ezt az intézményt, amilyen olyan, nagyon emberi, de átmenti így, ahogy vagyunk, és nyomás ellenére megmaradtunk. Ezt kell látni, hogy az üdvtörténet és a történelem az egyben van: egy nagy komplementáris valóság” – összegezte Adorjáni Dezső Zoltán püspök.