A csoda azzal kezdődik, hogy nem futamodunk meg, hanem komolyan végezzük munkánkat, azaz azt tesszük, amit remélve gondolunk, és amit beszédünk, életvitelünk is igazol – vallja Gudor Kund Botond történész, a Gyulafehérvári Református Egyházközség lelkésze és a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese. A Magyar Örökség díjjal 2021. december 18-án kitüntetett lelkésszel a magyar kultúra napja alkalmából beszélgettünk.

Az Ön munkásságát Magyar Örökség díjjal ismerték el, ami megtisztelő a közösség számára is, amelyet Ön képvisel. Milyen érzés volt a Magyar Tudományos Akadémián átvenni ezt a díjat? Milyen gondolatokkal, élményekkel távozott az eseményről?

A zsűri méltatása meglepett, hiszen munkámat olyan szolgálatnak tartom, amely abban a környezetben valósulhat meg, ahonnan származom. Számomra itt a szolgálat természetszerű, szükséges és adott. Nem kiemelkedőt szerettem volna alkotni, hanem azt tettem, amit családom, egyházam és társadalmam elvár a szórványban lakó lelkésztől: legyen hűséges Istenéhez és népéhez, történelmi múltjához és jövőjéhez. A Magyar Örökség díj elbíráló bizottsága valószínű azt a megmaradási küzdelmet méltatta, amely a 21. századi sikerorientált világban nem is oly természetes. A díj átvételekor volt alkalmam átélni, sokan vannak olyanok, akik úgy látják, hogy a jól elvégzett feladat nemcsak az egyén vagy család, hanem a nemzet számára is ihlető példa lehet. A díj átvétele pillanatában vegyes érzések kavarogtak bennem. Elsősorban annak az érzése, hogy vannak olyanok, akik nálam többet tettek, talán őket illetné sokkal inkább az elismerés. Mégis bátorságot adott az a tudat, hogy eddigi életemben mellettem volt családom, lelkipásztor elődeim, szüleim, anyaországi és erdélyi barátok, mérnökök, orvosok, tanárok, lelkészek, egyszerű kétkezi munkások, földművelők és sok esetben magyarokat segítő románok is.

Úgy éltem át, mint azt a pillanatot, amely által szórványtársadalmunk érdekében cselekvő minden ember: maga az erdélyi szórvány, velem együtt reflektorfénybe került egy pillanat erejéig. A közös eredményekért és munkáért adtam Istennek hálát, nem is annyira az egyéni sikerért. Előttem az apai nagyapám, Gudor Lajos példája lebegett, aki több évi politikai fogság után, legmagasabb svájci képesítés mellett hűséges családapa, nagyszerű lelkipásztor, szerető férj és hiteles közösségépítő magyar ember tudott maradni, egy olyan világban, ahol ez nem mindig örvendett társadalmi elismerésnek, sőt. Végül is az erdélyi emberben kell lennie olyan prófétai lelkületnek, amely által a keveseknek, a halálraítélt és lehetetlennek nevezett helyzetekben, csodát tud művelni. A csoda pedig azzal kezdődik, hogy nem futamodunk meg, hanem komolyan végezzük munkánkat, azaz azt tesszük, amit remélve gondolunk, és amit beszédünk, életvitelünk is igazol.

Laudációjában Kőrösi Viktor Dávid kolozsvári vezető konzul néhány téma köré csoportosította az Ön szerteágazó munkásságát. A méltatást a Gyulafehérvár környéki templomok és műemlékek megmentéséért végzett elismeréssel indította. Felidézné a restaurált épületek sorát, ezek egyház- vagy építészettörténeti jelentőségét?

A paradoxon az, hogy műemlékeink megóvása – nem csupán a szórványban – mára már egyik kötelező lelkipásztori feladat lett. A Teológián az igehirdetés tudományát bízták ránk, igehirdetés pedig nehezen lehet ott, ahol a szabad ég benéz a templomba, vagy a középkori istenházát épp juhakollá változtatták. Az Ige hirdetése eleve feltételezi a liturgikus tér méltóságát is. Másrészt a kevesekbe csak úgy lehet életet lehelni, ha közösségi tereinket (szakrálist és nem szakrálist, templomot és iskolát) újra megelevenítjük. Nem szabad templomaink „szedett-vedett” állapota fölött önmarcangolóan csupán a dicső múltról elmélkedni, míg a jelent tragikusnak látjuk, a jövőről pedig elképzelésünk sincs. Ez zsákutca. Harmadsorban pedig mindegyik épületünk közösségi erőfeszítéseink nyoma mellett, történelmünknek, művészettörténetünknek páratlan darabja. Magyarigenben a bodpéteri örökség (bár nem Bod építette a templomot) a barokk templom 21. századi éltetője. Látni azt, hogy Erdély legrégebbi italobizánci freskóin nem folyik le a hólé, felfedezni a marosszentimrei kőfaragványokban azt, hogy népi építészetünk nem csupán fába, hanem kőbe vésett, érezni, hogy a 14. századi freskóktól a 18. századi stukkókig mennyi gazdagság és nagyszerűség maradt ránk, önmagában is lelkesítő élmény. Sárd temploma egyszerre a Báthoryak (ekkoriak a védművei) és a Telekiek emlékének ápolói. Boroskrakkó az erdélyi romanika és gótika remekműve, nem utolsó sorban a Csáki Mihály kancellár által támogatott reformáció egyik erdélyi központja. Zalatna az 1848-ban kitört forradalom polgárháborújának szerencsés túlélője, Marosszentimre a mindig lelkesítő és verseket fakasztó szórványszimbólum, Alvinc az újrakezdés középkori temploma, Őraljaboldogfalva a románokkal közös erdélyi történelmünk egyik jelentős emléke… s a restaurált templomok sorát a teljesség igénye nélkül hadd zárjam le.

Ebben a munkámban a budapesti Teleki László Alapítvány mindig is ott állt, ha segítség kellett. Ezt az épületsort kiegészíthetik azon polgári emlékhelyek, jobbára barokk, útépítési vagy az 1848 őszi erdélyi polgárháború emlékhelyei, amelyek nélkül nem pusztán Hegyalja történelme lenne szegényebb, hanem a felállításukat vagy létrehozásukat motiváló tágabb eseménytörténet sem lenne értelmezhető. Csaták, tömegsírok, útépítések és jeles személyiségek emlékhelyei nélkül olyanok lennénk, mint az az unoka, aki már nem tudja, hol vannak eltemetve nagyszülei. Létezésünk még álló emlékei ezek, nem csupán regionális identitásunk emlékkövei. Innen kell mindig újrakezdeni és folytatni a közösségi életet, ezeket kell tartalommal megtölteni.

Gudor Kund Botond történészként a 18. századi történetírást – Bod Péter munkásságát –, az erdélyi protestáns egyház történetét, Hegyalja történetét és a román–magyar együttélés egyházi vonatkozásait kutatja. Ana Dumitran történésszel és Nicolae Dănilă lelkésszel közösen kétnyelvű kiadványban foglalkozott a 16. századi román–magyar felekezeti kapcsolatokkal, Bod Péter korának egyházáról, társadalmáról és művelődéséről Kurucz Györggyel és Sepsi Enikővel közösen szerkesztett tanulmánykötetet (Budapest, L’Harmattan, 2012), Bod Péter történetírásáról írt tanulmányát románul (Kolozsvár, Mega, 2008) és magyarul (Tortoma, Barót, 2018) és is megjelentette. Gróf László oxfordi térképtörténésszel közösen magyar–román–angol kötetet szerkesztett Bod Péter a kartográfus címmel (Háromszék, Sepsiszentgyörgy, 2019). Legfrissebb munkája a 2020-ban Gyulafehérváron megjelent, a református egyház és a római katolikus érsekség helyi könyvesboltjaiban, de interneten is megvásárolható Hegyaljai kalauz, amely Nagyenyed és Gyulafehérvár mellett az Érchegység, a Hátszegi-medence és Torda környékét is bemutatja, internetes tartalmakra mutató QR-kódokkal.

A műemlékek megmentéséért vívott küzdelemmel párhuzamosan Ön következetesen támogatta a gyulafehérvári magyar oktatást. Milyen konkrét eredményekről számolna be, és hogyan látja a helyi magyar tagozat jövőjét?

Nem csupán a gyulafehérvári oktatást, hanem a balázsfalvit, csombordit és háttértámogatással a nagyenyedit is. Demográfiai fogyásunk, beolvadásunk és elvándorlásunk következménye az, hogy oktatási intézményeink túlélésre vannak berendezkedve. Nagyon figyelni kell arra, hogy a nehezen létrehozott oktatási rendszer ne bukjon meg, mert ezt követően a hitélet is elsorvad. A szórvány külön gondoskodást igényel az anyaország és a nagy többség részéről is. A nemzettudatában és nyelvében megbicsaklott embereket kell arról meggyőzni, hogy ők magyarokként is ugyanolyan értékes emberek, mint többségi társaik. A bástyarendszerként működő oktatás és hitélet esetleges összeomlása erdélyi társadalmunk egészét szegényítené. Intézményeink megszűnése az itt tevékenykedő tanárok, lelkészek eltávozását jelentené, akik nélkül a közösség lassú pusztulása következne. Emiatt a Római Katolikus Egyházzal karöltve sikerült előbb a reformátusok által működtetett délutáni bölcsődét, majd egy teljes napra kiterjedő óvodát, elemi és középiskolát egyetlen intézmény, a Gróf Majláth Gusztáv Károly Gimnázium ernyője alá összpontosítani. Amíg az oktatás itt eredményeket ér el, addig anyanyelvünk a templomokban és a családi házakban is él. Ennek pozitív hozadékát érezhettük eddig. Diákjaink jelentős számban vállalták a nagyenyedi folytatást, ezzel is támogatva a Bethlen Kollégiumot. Tudatosulnia kell a kollégiumban is, hogy a nagynevű iskola gyűjtőterülete nem csupán a város határáig tart, hanem környékbeli település minden egyes magyar fiatalja gazdagíthatja azt a skólát, amely által ő maga és mi magunk is gazdagodhatunk.

A környékbeli óvodák és iskolák megtartása azonban csak akkor lesz lehetséges, ha abban gyermekek lesznek. Így a családok felelőssége is rendkívül jelentős. Anyanyelvén nem értő gyermek már lelkipásztora prédikációját sem érti, így az egyház is szenvedni fog. Minden társadalmi rétegnek érdeke megtalálni jelen helyzetünkben azt, amivel leginkább megszólíthatóak családjaink, vagy etnikailag vegyes környezetben élő fiataljaink. Ezt próbáltuk eddig is tenni, akár a délutáni programok, versenyek, táborozások és kurzusok folyamatos szervezésével.

A Bod Péter Alapítvány létrehozása és elnöki tisztségének betöltése is az Ön nevéhez fűződik. Mit sikerült eddig megvalósítani a szervezet révén?

A Bod Péter Alapítvány sokrétű tevékenységet fejt ki Erdély leginkább szórványvidéknek nevezhető régiójában, Gyulafehérváron és környékén. Bod Péter tevékenységéhez kapcsolódó emlékülést, konferenciát és megbeszélést szerveztünk az idők folyamán. Programjaink helyi, regionális, országos és nemzetközi szintet is érintik. Helyi szinten a gyulafehérvári közművelődés, iskola (például óvoda- és iskolaműködtetés, délutáni programok) és műemlékügy, regionálisan az egyre nehezedő műemlékgondok (Dél-Erdélyben), iskolaproblémák (az ifjúság Bethlen Kollégium fele való irányítása, ingázási programok) és művelődési tervezetek jellemzik tevékenységünket. Országos, illetve nemzetközi szinten konferenciákat szerveztünk (Hunyadi János konferencia – 2006, régészeti román-magyar konferencia – 2007), illetve interetnikus programokat bonyolítottunk le. Kiemelt helyen szerepel a műemlékvédelem kérdése, amelyet magyarországi civil szervezetekkel (Ágoston Sándor Alapítvány – Budapest), egyetemekkel (Debrecen, Szeged, Mainz, Amsterdam, Kolozsvár, Gyulafehérvár) valósítottunk meg.

Eredményeink és programjaink hatása a magyar–magyar építőtábor során kijavított műemlékek sora: Marosszentimre, Magyarigen, Borberek, Alvinc, Kéménd, Őraljaboldogfalva, Sárd stb. Oktatási programjaink és azoknak későbbi hatásait a magyar oktatásügyben lehet lemérni: délutáni program, oktatásfejlesztés. Tevékenységünk az 1999-es alapítás óta szerteágazónak és eredményesnek mondható. Megfelelve Bod Péter szellemiségének a hazának próbáltunk a magunk szerény eszközeivel hasznára lenni. Könyvkiadás területén Kónya László Múlt és jövő (Marosvásárhely, 2016) vagy az erdélyi 9–11. századi régészeti leletek katalógusát finanszíroztuk (Gyulafehérvár, 2006). Utóbb a Bethlen Gábor Alap támogatásával a Hegyaljai kalauz turisztikai publikációnkat adtuk ki (Gyulafehérvár, 2020). Alapítványunk nem csupán a helyi és egyébként fontos, de könnyen elfelejtett közösségi ünnepek támogatója, hanem hosszú távú és társadalomformáló programokat bonyolít le.

Mindemellett ott van az egyházi életben felvállalt munka, hivatás, ami már önmagában is sok időt és energiát felemészt. Mit sikerült megvalósítani, melyek a tervei, mik a nehézségek, kihívások?

Boldognak mondhatom magam, hogy három gyermekem és szerető feleségem van, akik mellett lelkészi szolgáltom, a műemlékvédelem területén végzett, tudományos munka, vagy a civil szférában eltöltött idő mind örömöt hozott. A Nagyenyedi Református Egyházmegyében vállalt esperesi megbízatás lehetőség és kihívás volt, hogy történelmünk és jövőnk iránti hittel teljes felelősség iránt érzékennyé tegyem szolgatársaimat. Legnagyobb nehézségünk az idő, amely sosem elég a rengeteg feladat elvégzésére. Az időszűke és a vírusos periódus nehézségeinek ellenére a Lelkészértekezlet, a Nőszövetség, a Presbiteri Szövetség és az IKE a körülményekhez képest anyagilag gyarapodva tudta munkáját folytatni. Egyházmegyénknek sikerült új székhely mellett anyagi bázist is teremteni, így a hiterősítés már könnyebben végezhető. Kihívásként élem meg a társadalom kényelmességét és nemtörődömségét, amelynek eredménye sokszor az, hogy a hangzatos parafrázisok mellett, közösségi vagyonunk, mi magunk is fogyunk. Akár Magyarigen, akár Alvinc példája mutatja azt, hogy lentről is lehet úgy kezdeni, hogy a közösség – minden szkepszis ellenére – újjáéledjen. Ezt az optimizmust, valójában a hit reménységét próbálom táplálni minden szolgatársamban, közösségemben. Öröm a budapesti református teológusokkal együtt évről évre gyermekheteket szervezni, a környéken igét hirdetni. Ekkor mindig egy kis rész a lelki Erdélyből az övéké is lesz. Az egyik újkeletű nehézségünk akár globális szintűnek nevezhető. A pénztelenség az, amely meggátolja a szülőföld visszaszerzését, megtartását. Ugyanis azon szórványtelepüléseken, ahol kevés a magyar, ott visszaigényléseink, sőt meglévő birtokaink is veszélybe kerülnek. Az ilyen helyeken nehezen működik a restitúció, de még az is veszélybe kerül, amit a kommunizmus nem vett el tőlünk. A szisztematikus kataszter és telekelés, valamint a 18/1991-es földtörvény fondorlatai nyomán veszítettük el 2000 után a bokajalfalusi temetőt és templomtornyot, 2018 után a marosszentimrei és vingárdi temetőinket, de sorozatosan utasítják el 1948 előtt elvett egyházi vagyonunk visszaszerzésére benyújtott kéréseinket is. Megesik, hogy egy gyülekezetnek kell vállalnia tízszámra pereket, számos bel- és külterület költséges topográfiai felmérését, bélyegilletékeket és ügyvédi illetéket. Ez a gyulafehérvári kisközösségünk számára erőnk feletti, erőforrásokat elvonó feladat. A szülőföld visszaszerzése és megtartása mára itt anyagi kihívás lett, amelyet segítség nélkül nem tudunk megoldani. Ennek megoldására, nemhogy egy lelkész, hanem egy intézmény is kevés lenne. A szülőföld megtartása tehát a pereskedések miatt, konkrét tennivalókat, anyagiakat és áldozatot kíván. Ehhez azonban támogatás szükséges, amit egyelőre várunk… Gazdasági túlélésünk forog kockán.

Elárulná-e legújabb terveit, bármelyik érdeklődési területéről legyenek is azok? Milyen meglepetéseket tartogat számunkra 2022-ben?

2022 szimbolikus év, hiszen Bethlen Gábor 400 éve, 1622-ben alapította meg a Collegium Academicumot, Erdély második egyetemi rangú iskoláját Gyulafehérváron. Ez az év ünnep Gyulafehérvár és Nagyenyed számára is, hiszen mindkét település örököse a gazdag erdélyi oktatási hagyománynak. Remélem, hogy ezt az évet sikerül méltóképp megünnepelni, annak ellenére, hogy a vírusjárvány dans macabre-ja (haláltánc – szerk. megj.) tombol körülöttünk. Egyházi és iskolai intézményeink felkészültek erre az ünnepre, talán külön arra is, hogy több színhelyen egyszerre megújult templommal és iskolával üzenjék meg a nagyvilágnak: élünk és vagyunk még. Ez nem a múltról szól, hanem a jövőbe vetett bizalomról, hitről. Emellett az egyházi rendezvényeink, adminisztrációnk és hitéletünk kívánalmai szerint alakítom hétköznapjaimat, remélve azt, hogy a jövő nekünk is rejteget pozitívumokat. Remélem, hogy a jogi-peres kérdésekben, az egyházi közvagyon visszaszerzésének nehézkes folyamatában támogatókra találok, ahogy a balázsfalvi rádió magyar adásának szórását örvendenék, ha Nagyenyed és környékére, valamint Gyulafehérvár és környékére is kiterjesztenék. Nem utolsó sorban a lehetőségek és a rendelkezésre álló idő szerint a tudománynak is szeretnék élni.

Hogyan sikerül összehangolnia a tudományos és közösségépítő munkát a magánélettel? Ön többgyermekes családapa, jut-e annyi idő, amennyit szeretne a családjára, esetleges hobbikra, kikapcsolódásra?

Nehezen. Az asztal körüli, a templomban vagy a szabadságon való együttlétet gyermekeimmel mindig rendkívüli alkalomként élem meg. Hiszen munkámat a Jóisten mellett, szerető családommal valósíthatom meg. Az erdélyi lelkész magánélete, amennyiben munkáját végzi, mindig olyan, mint az üvegpalotában lakó királyé: mindenki látja. Összehangolni bármit csakis szeretettel lehet, sőt sok türelemmel és megértéssel. Esetenként lemondással. A miattam való önfeláldozásért hálás vagyok feleségemnek, gyermekeimnek. Hála van a szívemben, hogy édesapám 75 évesen Medvésen szolgálhat, hogy áldott és nagyszerű szolgatársaim és barátaim vannak, hogy a bennünket körülvevő románok között rengeteg emberségre, segítőkészségre leltem. Az idő, főleg az, amit önmagunkra töltenénk el, mindig véges. Mégis, ha munkádat, olvasmányaidat és terveidet kikapcsolódásként és hobbiként is kezeled, máris közelebb kerülsz a megoldáshoz. A család fontossága mellett, amihez gyulafehérvári gyülekezetem is tartozik, mindig feladatként éltem meg, hogy bocsárdi, balázsfalvi, kolozsvári, enyedi, szebeni, szegedi, pesti és amsterdami tanáraimnak gondolatait, reményeit és hitét megosszam azokkal, akik itt, Hegyalján, magyarként egy szebb jövőt remélnek közösségünknek. Ezt csak hittel és egyedül Isten dicsőségére lehet építeni.