Az ember már egészen kicsi korában elkezdi a kézműveskedés valamilyen formáját: rajzol, formákat vág ki papírból, díszeket ragaszt, majd elkezd barkácsolni, esetleg varrni is. A kreativitás mindenkiben ott rejlik, ám egyes térségek lakói egészen mesteri szintre emelték ezt: olyan kézműves-kultúrát alakítottak ki, amely már akár évszázadok óta is meghatározza az adott környéket.

A torockói bútorfestés

Torockót legtöbben talán a Székelykő miatt ismerik, ahol „kétszer kel fel a nap”, ám épített öröksége, az 1800-as években épült házai is oda vonzzák a turistákat. A falu ugyanakkor a népművészet kedvelőinek is igazán érdekes lehet, hiszen népviselete, varrottasai mellett hagyománya van a bútorfestésnek is. Torockón régebb szinte minden házban akadt néhány festett népi bútor, hiszen a torockóiak azt akarták, hogy a mezők színes virágait télen is otthonukban láthassák.

Az első világháborút követően alig maradt a településen festett bútor, lassan pedig eltűntek azok az emberek is, akik ismerték a hagyományos technika titkait. Király Ferenc 40 évvel ezelőtt jött rá arra, hogy mennyire fontos számára ez az örökség, és önerőből, mesterek segítsége nélkül kezdte el újratanulni a torockói bútorfestést. Nagymamája kis menyasszonyi ládikáját tanulmányozva kísérletezte ki a régi színeket és sajátította el a technikát, ma már pedig több mint 40 éve oktatja a bútorfestést Erdélyben és Magyarországon is.

A révi fazekasság

Ritkaságszámba megy Romániában, hogy fehér agyagból készítsenek kerámiát, egyedül Réven készül ilyen, emiatt is annyira különlegesek az itteni alkotások. A településen az 1900-as években még kétszáz család foglalkozott fazekassággal, a falu lakosságának majdnem fele ebből élt, mára már egyetlen család maradt.

Az agyag kitermelése csak az első lépés a hosszú folyamatban, amíg elkészül az edény. Az agyagot ezután megáztatják, majd meggurgolják (vagyis megdarálják), meggyúrják, majd aztán korongozzák meg. Az időjárástól függ, hogy mennyi idő alatt szárad ki: napos időben akár egy nap alatt is elkészül, nedvesebb vagy hűvösebb időben pedig egy hétig is eltarthat a folyamatnak ezen része. Az égetőkemencében az edények tíz órán át égnek, 1200 fokon. A mázasakat kétszer is kiégetik, majd hagyományos módszerekkel díszítik.

A kalotaszegi fafaragás

A két világháború között minden kalotaszegi faluban volt három-négy fafaragó, akik használati- és dísztárgyakat is készítettek, mindkettőre volt akkor igény. Régebb úgy tudtak megélni a fafaragók, hogy felépítették, majd kidíszítették a házukat és minden használati tárgyukat. Ma leginkább asztalos munkát végeznek, „jó esetben” megdíszítik az elkészült bútort, de csak a fafaragásból nem lehet már megélni a környéken.

Kudor István helyi alkotó a fát mindig szabad kézzel rajzolja elő: ez szolgál útmutatóként a későbbi faragáshoz. A mintát általában fejből találja ki, de ha éppen nem jutna eszébe semmi, előveszi a motívumos füzetét, amelyben minden motívum több száz változata le van rajzolva, ezeket az évek során gyűjtötte össze Kalotaszeg falvait járva.

A makófalvi bútorfestés

Virág- és madármotívumok, sötétkék alapon piros és fehér minták: ez jellemzi a hagyományos mákófalvi bútorfestést, amelynek története az 1850-es évek végétől kezdődött, akkor indult be ugyanis egy asztalosinas- és bútorfestő-iskola a faluban.

A mákófalvi bútorfestésnek jellemzője, hogy a motívum mindig valamiből kiindul, vagy egy csokorba van összekötve, és bojttal végződik, vagy egy vázából, cserépből indul ki. A régi időkben kék alapot festettek, földfestékekkel, és ezt kombinálták fehérrel. Ez a szín, és a minták a ’60-as, ’70-es évektől kezdtek változni, ekkor ugyanis olajfestéket kezdtek használni, és fehér alapra festettek. Erre különböző rózsák és szegfűk kerültek, ami nem a hagyományos mintavilágra jellemző, de persze ekkor is voltak még tulipánok, gyöngyvirág, díszítő elemek, meg persze az elmaradhatatlan madár.

A korondi fazekasság

Valamikor hatszáz család foglalkozott Korondon fazekassággal, mondhatni szinte mindenki ebből élt. Ma már alig vannak százan, akik még éltetik a hagyományt, ők azonban az egész életüket ennek szentelték: a tevékenységnek, amely messze földön híressé tette a települést.

A korondi fazekasság azért egyedi, mert az itteni mesterek ma is hagyományos módszerrel dolgoznak, fatüzelésű kemencében égetik például az agyagedényeket, és emellett mindegyik család belevisz valami újdonságot, egyediséget, sajátos stílust a kerámiába.