Minden ruha illik a gazdájához – tartja a közmondás, ez pedig különösen igaz a hagyományos öltözékekre, amelyek viselése azonnal elárulta, hogy az adott ember honnan és milyen társadalmi rétegből származik, de gyakorta még azt is, hogy hány éves, vagy épp mennyi földön gazdálkodik.

Bár ma már a legtöbb helyen nem jellemző, hogy a hétköznapi öltözködés során a hagyományos viseletek elemeit hordják magunkon az emberek, szerencsére ezek a különleges ruhadarabok nem vesztek el: sőt, értékesebbek, mint valaha.

A türei bujka

„Színes, de nem tarka, virít, de nem rikít. Mint a virágos hegyoldali kaszáló” – így jellemezte Kós Károly a kalotaszegi népviseletet, amelynek meghatározó eleme volt a gyapjúposztóból készült bujka, egy hímzett mintákkal díszített kabát.

A bujka régebben sem volt mindennapos viselet, inkább ünnepi eseményekre, templomba vették fel, a legények ebben jártak locsolkodni vagy kántálni. Ma is ugyanúgy templomba, ünnepekkor veszik fel, bár már egyre kevesebben. A módosabb embereknek akár több bujkájuk is volt, bár ez ritkaságszáma ment, inkább az volt a jellemző, hogy a legelső bujkáját konfirmációkor kapta a legény – ez a mai napig is így van –, és olyan 40-50 évesen készíttetett magának még egyet, amely már mindenképpen sötétebb színű volt, kevesebb dísszel. Általában a bujkákat addig hordták, amíg el nem szakadtak, akár egy életen keresztül is.  

A széki csizma

A széki csizma különlegessége, hogy két részből varrják össze, a szára és az orra ki van keményítve, a talpát patkó erősíti, és van egy úgynevezett rogyója, egy puha bőrrész, amit be kell tűrni a csizmába. Férfiaknál vasból, nőknél rézből készül a patkó, és persze megvannak a különböző ízlésnek megfelelők: a fiatalabb nők magasabb patkót hordanak, míg az idősebbek a laposabbat választják.

A hagyományos széki női csizmának az a különlegessége, hogy a fekete csizma sarkán piros és zöld tulipán, illetve levelek vannak, míg a szárát egy élénkpiros csík díszíti. Ha megy egy széki asszony vagy fiatal lány az utcán, és nem látod az arcát, a csizma hátából meg tudod mondani, hogy hány éves lehet. A hátán lévő tulipán ugyanis ha zöld és piros, akkor az negyven évnél fiatalabb, ha pedig csak zöld, annál idősebb. A férfi csizmának is van dísze, de az diszkrétebb: a szárát egy bőrből megfont szegő díszíti, minden egyes fonás külön öltéssel van felvarrva, erős fonallal, hogy tartson.

A gyimesi csángós bunda

A gyimesi ünnepi népviselet legértékesebb és legdíszesebb darabja a csángós bunda, amely színek és motívumok alapján különbözteti meg egymástól a gyimesbükki, gyimesközéploki és gyimesfelsőloki embereket. Míg a bükki bunda kékes hímzést kap, addig a felsőloki barnást, a középloki pedig pirosas, zöldest.

Már az 1800-as évekbeli feljegyzések is említik a gyimesi csángós bundát, amely férfiak és nők viseletének egyaránt szerves tartozéka, ám a két nem eltérő módon hordja azt: 1912-ben a begombolásuk mikéntje is változott, a férfiak a szabad bundát „mellyesre” cserélték, azaz mellkason zárt, oldalt összegombolható darabokra. A díszítés és a színhasználat is elkülöníti egymástól a férfiakat és a nőket, illetve a különféle életszakaszokat is jól behatárolja: másmilyen bundát visel egy gyermek, egy leány, egy legény, egy menyasszony, egy vőlegény, egy házasember és egy asszony, illetve az idősek bundái is jelzésértékűek.

A bundára varrt motívumok üzenetet hordoznak: a férfi bunda hátrészén látható két virág például arra figyelmezteti viselőjét, hogy próbáljon meg Isten parancsa szerint élni. A virágokat a vízfolyás keretezi, amelynek szerepe az ember lelki életéből elhessegetni a rosszat, a bánatot, a keserűséget. Mellrózsájuk pedig a nőt jelképezi.

A jobbágytelki szalmakalap

1831-ben az újonnan odakerülő plébános vezette be Jobbágytelke népét a kalapkötés mesterségébe, 1958-ig mindenki önállóan varrta a faluban a szalmakalapot. Télen, amikor nem volt mezei munka, egy emberként kötötték a kalapot, november elejétől a húsvétot megelőző nagyhétig fontak. Cékbe, azaz fonókba tömörültek, asszonyok és leányok együtt dolgoztak ezeken az alkalmakon.

A dimbes-dombos, szegényes talajon jól megtermett a csúrdéfejű búza, ami megélhetést biztosított a falu népének, hiszen hamarosan iparrá növesztette a kalapkötést. Aratáskor a legények és férfiak kávás kaszákkal húzták a rendet, a leányok és asszonyok sarlóval dolgoztak, majd felszedték a levágott búzát, kévébe kötötték, amiket a férfiak kalongyákba raktak össze. A betakarítás után a leányok és asszonyok kiszedték a szalmát. A búza megmunkálásra alkalmas szálait markokba kötötték, majd a csűrhíjára tették. A szalmaszedés után megmaradt kévéket szakaszba rakták össze, és kezdődhetett a cséplés, ami régebben cséphadaróval, majd cséplőgépekkel történt: ütlegeléssel, csapdosással, a búzakalász megverésével külön választódott az őrlésre, illetve a vetőmagnak alkalmas búzaszem és szalma.

A marékszalma hosszú folyamaton ment keresztül, amíg alkalmas volt a kalapkötésre. Először megtisztították, külön választották: vékony-, vastagközrendűre, majd feltették a füstre. Így lett alkalmas a kalapfonatok, csipkék kötésére.

A kalotaszegi varrottas

A hagyományok szerint a kalotaszegi asszony sohasem hímez, hanem varr, és a kész munkát sem hímzésnek nevezik, hanem varrottasnak. A varrást rendszerint középről kezdik, a szálánvarrott hímzéseket először négybe fogják, így keresik meg a közepét, hogy a minta teljesen egyforma legyen, bár gyakran a vászon szálait is megszámolják, hogy be tudják osztani a mintaelemek elhelyezését. Általában előbb a nagyobb mintaelemeket varrják meg, és a mintákat elválasztó vonalas díszeket, majd a varrni készülő előveszi a vásznat és „alája ül”, mert mint mondják, „a varrásnak csak úgy van szaporája, ha alatta ül az ember”.

Varrás közben figyelnek arra, hogy ne érje „rücskölís” a vásznat, azaz, hogy ne törjön meg túlságosan, és sokszor egy éven keresztül is eltarthat egy-egy nagyobb darab hímzése. A varrottas akkor szép, ha nem „tetves”, így minősítik szinte egész Kalotaszegen az olyan hímzést, amelynek ritkás öltései között átüt a vászon színe.