Szék mára már a Mezőség egyik leghíresebb településévé vált, hiszen mind a mai napig sokat megőrzött egykori hagyományaiból. Lakosai még a hagyományos népviseletben járnak vasárnaponként templomba, és a háztartások nagy részében még megtalálható a széki tisztaszoba is. Sipos István széki lakos családjának tisztaszobájába vezette be csapatunkat, hogy megmutassa a több száz éves, családtagról családtagra hagyományozódó bútorokat és népviseleteket.

Sipos István nagy örömmel fogadott széki házában, és mutatta meg tisztaszobáját, hiszen, mint mondja, a faluban mindenki tudja, hogy „Pistánál lehet szép széki szobát nézni”. Ő minden érdeklődőnek szívesen beszél róla, megmutogatja a népviseleteket, régi bútorokat, mesél a régi Székről. Családja azért tartja meg még mindig a régi bútorokat és népviseleteket, mert azok hozzájuk tartoznak, ezek nélkül nem érezné egésznek az életét, mesélte. „Ez a miénk, családi örökség. A széki szoba mindig is volt, és mindig is lesz számunkra, hozzánk tartozik. Édesanyám kapta az édesanyjától, és úgy visszamenőleg, több generáció” – fogalmazott. Hozzátette, persze azért minden generáció újított egy kicsit rajta, hiszen a székiek mindig „egy kicsivel többet akartak”, hogy szebb, díszesebb legyen a szoba. Régen a falon is kevesebb tányér lógott, és a bútorokat is egyszerűbben díszítették, mint ma.

Házigazdánk elmesélte, hogy mi is jellemző a széki bútorokra. A széki hagyományos festett bútorok mindig fekete alapúak, és pirossal és zölddel, esetleg kevés fehérrel vannak megfestve. A kanapé mindig piros-fekete, és Széken szokták is mondani, hogy „kanapé színre van festve”. Régen volt, hogy a ládát is kanapészínre festették, mert az olcsóbb volt, mint a „tulipántos”. Sipos István azt is elárulta, hogy minden széki tisztaszobában kell legyen egy nagyágy, karszékek, kanapé, almárium, padok, a hozományos láda és persze a falon tányérok, szőttesek. De ezek nem ám csak szemet gyönyörködtetni voltak ott, hiszen minden bútor ki volt használva, azokban tartották és tartják mai napig is a ruhákat, viseleteket.

Házigazdánk a viseletek bonyolult világába is beavatott, ugyanis nem mindegy, hogy egy lány délelőtt vagy délután, templomba menet vagy hétköznap mit viselt. „Mindennek megvolt a rendje. A templomba délelőtt sötétebb ruhákkal mentek, délután már kicsivel világosabbakkal, és több volt a virág a szoknyákon. A hétköznapias viselet a fiataloknál az egészen piros volt, idősebbeknél az egyszerű bordó” – mesélte. A kendőknél is ugyanez volt a rend, délelőttre a templomba „puszta földűt” vettek fel, tehát azt, aminek „a földjében nincsen virág”, délután pedig olyat, aminek már van a földjében virág. Ezeknek a kendőknek régen olyan értéke volt, hogy akár egy első osztályú tehenet is adtak egy-egy szép darabért.

Sipos István kérdésünkre elmondta, bár gyönyörű a széki tisztaszoba, és nem hagyná semmiért, de a takarítása bonyolult és elég időigényes is, hiszen a nagyágyra felhalmozott párnákat, a falon lógó tányérokat, a sokszor több száz darab ruhát egyenként ki kell vinni évente, hogy melegedjenek, de ugyanakkor vigyázni is kell rájuk, hogy a nap ne süsse meg őket, mert akkor kiveszi a színüket. A gyapjú pokrócokat a moly ellen is védeni kell, és rendszeresen takarítani és szellőztetni a szobában. De ő ezt nem bánja, neki megéri ez a munka, főleg akkor, amikor egy-egy oda látogatótól hallja az ujjongást, és látja rajtuk, hogy mennyire tetszik nekik a tisztaszoba.

Sipos Istvántól megtudtuk, hogy már dédnagymamája is fogadott vendégeket náluk, és van egy fénykép, amin ő nagymamája ölében ül a tisztaszobában, amely vendégekkel van tele. „Nálunk mindig is volt vendégfogadás, én ebbe születtem bele, és nekem mindig azt tanították, hogy ez a szoba, ezek a ruhadarabok a mieink és értékesek. Örököltem a vendégfogadást, nagyon szeretem is, és bárki erre jár, mindenkinek szívesen megmutatom a szobát, és mesélek a széki hagyományokról, népviseletről, arról, hogy milyen az élet itt, a Mezőségen” – mesélte mosolyogva.