A Kolozsváron élő Potyó családban a szülők négy kislányt nevelnek. Náluk a karácsony nem egyetlen estére sűrűsödik össze, hanem lassan épül fel: adventi hajnalokból, gyerekzsivajból, zenéből, rohanós hétköznapokból és abból a sok apró döntésből, amelyet egy négygyerekes családban nap mint nap meg kell hozni. A kolozsvári Potyó család elmeséli, milyen az valódi nagykarácsony.

István kántor-karnagyként ilyenkor a templomi szolgálatok sűrűjében él, Erika pedig nyolc év szülési és gyereknevelési szabadság után nemrég tért vissza a munkába titkárságvezetőként. A gyerkőcök között van iskolás, óvodás és bölcsődés is, szóval a programok különböznek, egymásra torlódnak, ember legyen a talpán, aki bírja tartani a lépést. Potyóék pedig biza tartják.

A karácsonyi előkészületek ilyenkor „minden csatornán” zajlanak, az ünnepek előtti időszak különösen zsúfolt. A családi tempót az is meghatározza, hogy Istvánnak adventtől kezdve még több a munkája: kóruspróbák, zenekari alkalmak és ünnepi szentmisék követik egymást a Szent Mihály plébánia életében. A felkészülés már advent hajnalain elkezdődik, a róráté szentmisék meghatározó velejárói ennek az időszaknak.

„Ideális karácsony szerintem nincsen, mert körülbelül annyira előre tervezhető, mint bármely családban a szülés pillanata: nem tudjuk, mikor lesz, hogyan lesz, bízunk és hiszünk benne, hogy jó lesz, és mindenki örülni fog utána. Végülis a karácsony is a születésről szól. Az ünnep része a készület is, a takarítás, a kaja készítés, sőt a munka is, ami nekem ilyenkor intenzívebb.

De azt hiszem, ezek nélkül nem tudnám elképzelni a karácsonyt, ez is építi az ünnep méltóságát és örömét: egy csomó energia, logisztika, tervezés, gondolat, egymásra gondolás és egymásra figyelés is benne van. Ideálisról tehát nem tudunk beszélni, de ha minden, számunkra fontos emberrel együtt lehetünk aznap, akkor már ideálisnak mondható” – magyarázza a családapa.

Segítség minden irányból: a lányok is beszállnak

A Potyó család mindennapjaiban a segítség kérése és elfogadása természetes része a működésnek, egyik legnagyobb segítségük Erika édesanyja az ünnepek alatt is. A büszke nagymama nem Kolozsváron él, de bármikor hívják, szívesen jön (bármikor alatt értsd: akár délben is telefonálhatnak, hogy délután szükség lenne rá, ő pedig autópályán suhanva kevesebb, mint két óra alatt készen áll vigyázni az unokákra). A dadus jelenléte is biztonságot ad, ahogy az azok a segítő kezek is, amelyek időről időre rendet tesznek a házban: két kedves bejárónő segít időnként a takarításban és vasalásban. „Lehet, ha megerőltetnénk magunkat, meg tudnánk csinálni, de úgy érzem, inkább velük töltjük azt a megspórolt időt. Persze mielőtt jönnek, ígyis-úgyis összeszedjük a házat amennyire lehet” – meséli nevetve Erika.

A lányokat igyekeznek bevonni a mindennapi teendőkbe, nemcsak karácsony előtt, hanem egész évben. István szerint az ünnepi takarítást nem lehet leválasztani a hétköznapiról, Erika pedig elmondta, hogy az egyik legmacerásabb tevékenység a mosás: „Egyetlen nap mosunk egy héten, akkor hat-hét mosással lerendezzük a három nagy szennyes kosarat. Az nem működne, hogy minden nap mosunk egy kicsit, mert a ruhák összefogása és elrakása is legalább két napot tart” – innen pedig a férj át is veszi a szót: „A legnehezebb feladat a ruhák elrakása. Mosás után össze kell fogni, majd rendezni. Sosem csinálom asszisztencia nélkül, mert nem tudom, melyik kié”. De szerencsére a lányok már hozzászoktak ehhez, tüstént segítenek apának szortírozni. A kisebb feladatokból is kiveszik a részük: van, aki a szemeteszsákért felel, más a vécépapírt pótolja, és mindig akad valaki, aki lelkesen porszívózik a konyhában.

Közösen a karácsonyi szentmisén is

István és Erika ugyanabban a városban, Brassóban nőttek fel, és a baráti körük is azonos volt, így a karácsonyi szokásokban is könnyen egyetértenek. Mindketten úgy vallják, hogy az angyalka hozza az ajándékokat és a fát is, nem a család díszíti közössen. Az ünnepi menüt mindig a gyerekek ízléséhez igazítják, ebben pedig a nagyi is besegít: egy fő fogást és sütiket biztosan vállal, ezzel is könnyíti a család dolgát.

Az ünnep hangulatát a közös éneklés és a filmnézés teremti meg, a lényeg, hogy egymásra hangolódjanak. Este elérkezik a karácsony valódi lényege: együtt mennek szentmisére, rendszerint a kolozsvári Szent István templomba, ahol mindenki egyszerre lehet jelen. Az éjféli misére azonban csak az édesapa megy, hiszen számára az ünnepek idején is munka van.

Aranyfalvi közösség és kántálás

A szülők nagy lelkesedéssel meséltek arról is, hogy milyen hálásak a szuper lakóközösségükért. A kolozsvári sétatér közvetlen szomszédságában van az Arany János utca, így a környező lakók aranyfalviaknak nevezik magukat. Keresztszülők, barátok néhány háznyira élnek, így van, amikor a szomszédok hozzák haza a lányokat, teljesen természetes, hogy valaki beugrik értük a délutáni foglalkozás után.

Már harmadik éve annak, hogy az aranyfalvi gyerekek közül legalább húszan elindulnak közösen, házról házra kántálni, majd a Szent Mihály plébániára is. Ez a kezdeményezés Istvánnak köszönhető, aki megtartja a jó hangulatú énekpróbákat a kicsiknek, a próbák helyszíne pedig a saját nappalijuk. Karácsony előtt egy-két nappal pedig előadják az énekeket, amit szívvel-lélekkel, mosollyal tálalnak családjaiknak, szomszédjaiknak.

Egy másik tevékenység, amiben szintén szerepet vállalnak: ablakvadászat a Szent Mihály plébánia kezdeményezésével. Különböző feladatok, rejtvények megoldásával az ablakvadászok advent egyik napján az ő ablakukat vadászhatják le, a Potyó család pedig meleg teával, forralt borral, kaláccsal, pogácsával és ehhez hasonló finomságokkal várja az arra betérőket.

A keresztény hitre való nevelés: életmankó

A Potyó család képletéből egyáltalán nem kihagyható a hit, az imák, a templom. Az édesapa így fogalmazott ezzel kapcsolatban: „A munkhahelyem hozadéka is, ez letagadhatatlan, de úgy gondolom, hogy szülőként amúgy is felelősségem az, hogy erre az útra irányítsam. A hit egy olyan életmankó, ami egész életünkben támaszkodhatunk rá”. A lányok anyukája pedig ezzel egészítette ki: „A vallás számomra többek között a valahova tartozás érzése. Egy támpont”. Mindezt a lelkületet, életmódot igyekeznek átadni a négy gyereknek is.

Béke, varázslat és együttlét

Ha húsz év múlva megkérdeznék a Potyó lányokat, milyen volt gyerekként a karácsonyuk, a szülők nem a tökéletesen feldíszített fát vagy a pontos menüt szeretnék viszontlátni az emlékeikben. Sokkal inkább azt, hogy béke volt. Nem volt fölösleges feszültség, ideges kapkodás, hanem varázslat: meghitt angyaljárás, hangos kacajok.

István és Erika hálásak azért, hogy az elmúlt években egészségesek voltak, és bár a hétköznapok sokszor fárasztók, a logisztika bonyolult, nem érzik úgy, hogy panaszkodniuk kellene. Négy gyerekkel élni szerintük nem teher, hanem egy másfajta ritmus, amelyben meg kell tanulni segítséget kérni, egymásra figyelni, és esténként, amikor a ház végre elcsendesedik, a szülőknek is időt szánni egymásra.

Azt szeretnék, ha a lányok számára a karácsony mindig azt jelentené: náluk volt hely vendégeknek, plusz tányéroknak, meleg teának és még melegebb öleléseknek. Mert végső soron nem az számít, hogy minden tökéletes legyen, hanem hogy együtt legyenek.