„A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!” – Sebő Ferenc gondolata alighanem egy tökéletes receptje annak, hogy kultúránk meghatározó rítusaira, szokásaira ne egyfajta nosztalgiával, hanem a mindennapok természetességével tekintsünk. Bár sok minden ma már csak múzeumokban és történelemkönyvekben van jelen, szerencsére máig akadnak olyan emberek és csoportok, akik nem a hagyományőrzés, hanem az értékteremtés zászlaja alatt természetessé teszik életükben őseink hagyatékát.

A Szentegyházi Gyermekfilharmónia

A Szentegyházi Gyermekfilharmónia (Fili) 43 éve alakult a szentegyházasfalvi 1. sz Általános Iskola (ma Mártonffi János Iskola) tehetséges diákjaiból. A csapatot székelyruhás gyermekkórus és amatőr fúvós, vonós zenekar alkotja, karnagya és vezetője Haáz Sándor zenetanár. A Magyar Örökség díjas együttes a nemzeti, főként a székely kultúra ápolását, a helyi zenei hagyományok őrzését és közvetítését tűzte ki célul. A 140 gyermek évente 20-30 alkalommal lép közönség elé. Repertoárjukban eredeti magyar népdalok, népdalfeldolgozások, történelmi énekek, valamint más népek dalai szerepelnek. Több hangfelvételük és daloskönyvük jelent meg.

A Fili kétségkívül Erdély egyik büszkesége. A csapat munkáját tavaly a Prima Primissima közönségdíjával is elismerték.

Az Ezer Székely Leány Napja

„Hát 100 év múlva fognak-e itt még magyarul beszélni?” – kérdezte a tömegtől dr. Csipak Lajos 1931-ben, az első Ezer Székely Leány Napján, mire a közösség együttes erővel harsogta a levegőbe, „ige-e-e-n!”. Közel száz év telt el azóta, de Székelyföldön nem csupán a nyelvüket őrzik, hanem viseletüket, hagyományaikat és értékeiket is. Mi több, azóta, amikor csak lehet, az Ezer Székely Leány Napját is megszervezik a csíksomlyói nyeregben, pedig az évtizedek folyamán a politikai hatalmak el-ellehetetlenítették a találkozót.

Az Ezer Székely Leány Napja máig a tánc, az imádság és a népviselet ünnepe, emellett közösségi élményt ad: olyat, amelyet máshol nem tapasztalhat meg az ember.  

A korondi fazekasság

Valamikor hatszáz család foglalkozott Korondon fazekassággal, mondhatni szinte mindenki ebből élt. Ma már alig vannak százan, akik még éltetik a hagyományt, ők azonban az egész életüket ennek szentelték: a tevékenységnek, amely messze földön híressé tette a települést.

A korondi fazekasság azért egyedi, mert az itteni mesterek ma is hagyományos módszerrel dolgoznak, fatüzelésű kemencében égetik például az agyagedényeket, és emellett mindegyik család belevisz valami újdonságot, egyediséget, sajátos stílust a kerámiába.

A Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület

Egykoron, amikor a határőrezredek hősi vitézekként óvtak minden magyart, természetes volt, hogy körülöttük becsület, tisztelet, rend és lószeretet uralkodjék. Nem a trikolór, nem a vitézkötés, nem a kokárda, nem a csákó, a mente, a kard vagy a ló határozta meg, hanem az ezek ötvözetéből szövődő erény – ezt próbálja immár közel 20 éve feléleszteni Székelyföldön a csíkszeredai huszáregyesület, amelynek tagjai nem csupán akkor élik a „huszárbecsületet”, ha eseményre hivatalosak, és díszegyenruhát, a ló megülését követeli a helyzet, hanem akkor is „felkiáltójelekként” viselkednek, ha otthonukban vagy a munkahelyükön tartózkodnak. Kiállásuk, elveik megingathatatlanok, társuk a ló, akiért éjjel-nappal áldozatot hoznak, kedveseikkel vállvetve természetközeli, egyszerű életkörülmények között indítják útjukra gyermekeiket, a jövő nemzedékét. Mert tudják, a jövő őseink hagyatékában keresendő.

Történészek szerint a Mátyás huszárok a forradalom és szabadságharc idején végigharcolták Észak-Erdély és a székelység felszabadítását, jelen voltak Nagyszeben 1849. január 21-i sikertelen ostrománál, ahol parancsnokuk, Mikes Kelemen ezredes hősi halált halt. Az ezred bővítését követően részt vettek Dél-Erdély visszafoglalásában, egy osztályt Bem tábornok is magával vitt közülük a Temesköz felszabadítására. Az 1849 nyarán vívott erdélyi és délvidéki ütközetekben is szinte mindenhol harcoltak, de legnagyobb részük az orosz-osztrák csapatokkal vívott csatákban felmorzsolódott. A hősi halált halt vitézek megtestesítői, a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület tagjai feladatuknak tartják az emlék még élőbbé, még valódibbá tételét, ezért törekednek meghittségre az eseményeken, és hitelességre a hétköznapokon.

A farsangtemetés

A farsangtemető székelység harminc év folyamán finoman, nüansznyi pontossággal hangolta össze az öröklött és aktuális szokásokat, amelyekből humorosan kritikus, közösséget összefonó eseményt teremtett, és bár az esemény szervezett körülmények közt, több csoportot mozgósítva csupán három évtizede ismétlődik, valójában sokkal régebbre nyúlik vissza a története.

A faluközösségek felvértezték magukat azokkal az erényekkel és adottságokkal, amelyeknek köszönhetően közösségi ünneppé formálták a farsangtemetést: a civil szervezetek megerősödésével, és a faluközösségeknek azzal a törekvésével, hogy vonzerejüket társaikétól jól elkülöníthetővé tegyék, illetve megmutassák, hogy miben erősek, miben jók, valamint a média figyelmét is ráirányítsák saját értékeikre, megalapozták az esemény iránymutató jellegét.