Megszólalt a héten az Indexen Visky András abban az interjújában, amelyet Sümegi Noéminek adott annak apropóján, hogy a Kitelepítés című regénye nemrég jelent meg a Jelenkor Kiadónál. Beszámolt arról a kálváriáról, amelynek édesanyjával és hat testvérével együtt a Bărăgan egyik kényszerlakhelyén volt elszenvedője, miután a kommunista rezsim 1958-ban református lelkész édesapját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélte, családját pedig kitelepítette. Ezt a romániai gulágot az éhezés, a fagy, a betegségek és más megpróbáltatások miatt nagyon nehéz volt túlélni, de Visky András mégis azt tudja ma mondani: „Boldog történetet akartam írni, és most kíváncsian figyelem, hogy átjön-e. Az otthon – mint a szabadság boldogsága – egy sötét diktatúra idején sem biztos, hogy elvehető, mert a lelkedben magaddal viheted.”

Annak a bărăgani lágerben eltöltött négy évnek, két hónapnak és tizennyolc napnak a történetét dolgozza fel Visky András nemrég megjelent regénye, amit édesanyja, Visky Júlia a hét gyermekével együtt kényszerült megélni azt követően, hogy a családfőt, Visky Ferenc református lelkészt, teológiai és evangéliumi írót az ’56-os forradalmat követő tisztogatások során, bizonyíthatóan egyházi javaslatra 1958 májusában letartóztatták és a CE-mozgalom elleni koncepciós per elsőrendű vádlottjaként 22 évre ítélték. A nagyváradi és szamosújvári raboskodás hat év múlva, az 1964-es általános amnesztiával ért számára véget, de a Visky családnak ezt követően se jöhettek el a békés hétköznapok: a szülőket és a hét gyermeket a Securitate továbbra is szemmel tartja és zaklatja.

A Kitelepítés középpontjában a gyermekei életéért heroikusan küzdő osztrák származású édesanya, született Sollich Julianna áll, aki a magával hozott egyetlen könyvből, a családi Bibliából minden egyes napon felolvas. A regény keretét ezek a bibliai történetek adják, de az nem ér véget az 1964-es szabadulással, hanem felöleli az egész Visky családot sújtó, 1989 decemberéig tartó titkosszolgálati üldöztetés éveit is. Azt már egy másik, szintén a napokban megjelent interjúból tudható, hogy ennek a családtörténetnek végső formája egy trilógia lesz, mert Visky András abban arról szólva, hogy mennyire volt nehéz megírni ezt az egyszerre embert próbáló és felszabadító könyvet, – amivel se hőssé nem akart válni, de bosszúállóvá se –, szintén úgy nyilatkozott, célja egy örömteli olvasmány közrebocsátása volt:

„Én egy boldog könyvet akartam írni. Kaptam már olyan visszajelzést, hogy valaki számára életmentő volt a könyv, mert abban a pillanatban olvasta el, amikor a legtöbbet ki tudta venni belőle. A megírás inkább lelkigyakorlatnak fogható fel. De azt hiszem, hogy minden író ezt mondja erről a folyamatról. És minthogy ez egy háromszögű könyv, tehát egyrészt a saját emlékeim, meg a testvéreim emlékei vannak benne, őket közben állandóan hívogattam telefonon. Mindez belehelyeződik a bibliai elbeszélésbe, a könyv is ezt a bibliaformát próbálja hozni. A harmadik eleme maga a történelem és a dokumentumok, amiket beemelek ebbe a könyvbe, hiszen ott vannak az én titkosszolgálati irataim, az édesanyám titkosszolgálati iratai, az apám titkosszolgálati iratai, amivel még folytatom a munkát, hiszen ezt egy trilógiának terveztem. Hátra van még két könyv, szóval meglehetősen világosan látom a feladatot magam előtt, ami nagyon inspirál engem.”

Arra, hogy ezt a valódi szellemi élményt nyújtó nagylélegzetű interjút részletekre terjedően ismertessem, nyílván nem vállalkozhatom terjedelmi okok miatt. Viszont remélem, ha felhívom a figyelmet néhány, a beszélgetés megkapó passzusára, az nemcsak arra lesz elegendő, hogy ide kattintva az olvasó megismerkedni kívánjon a teljes beszélgetéssel, hanem arra is késztesse, ezt a könyvet mihamarabb kézbe kell venni.

Fentebb említett, a boldog történet megírására irányuló szerzői szándék célt is ért, hisz azt, hogy számára „átjött” ez, az interjúkészítő már dialógusok elején megerősíti. Ennek, illetve annak is tudatában, miszerint Visky „sokáig cipelte történetét”, hisz 1958-ban, alig kétévesen telepítették ki a Duna-delta környéki Lăteşti lágerébe, és – bár Júlia című drámájában már emléket állított az édesanyjának – mégis csak 2022-ben született belőle regény, – így vall annak előtörténetéről és formálódásáról:

„Nem akarok fennhéjázó sem lenni, az otthon biztonsága megvalósíthatatlan a lágerkörülmények között, lehetetlen, olykor kifejezetten szörnyű dolgok történtek velünk, és ha az édesanyám oldaláról nézem, az ő szenvedései, kétségbeesett erőfeszítései, hogy hét gyerekét életben tartsa, teljességgel felfoghatatlanok. A szenvedése mintha benne maradt volna a csontjaiban vagy a tüdejében, elrejtette előlünk. Nagyon sok szeretetet adott nekünk és védelmezett, amíg tehette. Ennek a regénynek meg kellett születnie, és hosszú évekbe került, mire megtalálta a formáját.(…)

A könyvnek tulajdonképpen Biblia-formája van, a bibliai szakaszok is meg vannak számozva. A Szentírás sem folyamatos történet, de úgy van összerakva, hogy mi folyamatos történetként olvashassuk a teremtéstörténettől az utolsó ítélet könyvéig, azaz a Messiás eljövetelének a megváltást beteljesítő eseményéig.”

A lágerben a véletlenül megmaradt Biblia jelentette a napi olvasást és a kapaszkodót. Ennek az életmeghatározó élménye, melyben már a kezdetektől kitüntetett szerepe volt „az angyal Nényunak”, aki cselédlányként szegődött a családhoz és vállalta a kitelepítést, így köszön vissza a meginterjúvolt szavaiban:

„Annak szerettem volna kitenni magamat, hogy miképpen lehet egy töredékes történetet – hiszen egy gyermek emlékezetében képek sorozataként villan fel a múlt – folyamatos elbeszélésként elmondani. Attól kezdve, hogy a családhoz megérkezik egy angyal, aki végigköveti az egész életünket, addig, hogy az elbeszélő én szembesül a szabadság elvesztésének démoni kísértésével, a sorkatonaság élményével.”

Persze jó oka van annak is, miért zárul a regény szerzője lélekölő katonaélményeivel: „Ott értettem meg, hogy az ember lehető legszörnyűbb leleménye az, hogy önmagát gyilkológéppé tudja változtatni. És mivel egy lágerben ébredtem öntudatra, a kettő strukturális azonossága megdöbbentett.”

Meg nem kerülhető kérdésként merül fel a beszélgetés során az is: mi lehetett annak a titka, hogy a megpróbáltatások ellenére az emberi méltóságukat mégsem veszítették el.

Íme, a válasz: „Nagyon meg tudja erősíteni az embert az, hogy a hitéért, a meggyőződéséért üldözik. Apám titka is ez volt, azt hiszem: szabad embernek maradni a szabadságmegvonás sötét időszakaiban. Azaz a jó oldalon állni. Nekem pedig különleges ajándék, hogy már gyermekként proskribált, megjelölt voltam, és később sem kellett számomra vállalhatatlan döntéseket hoznom az úgynevezett karrier érdekében.

A rendszerváltás előtt nem is lehetett karrierem, a titkosszolgálati irataimból tudom, hogy a Securitate hozta meg a döntést, hogy nem dolgozhatok a kultúrában. Mert a kommunista diktatúra idején a kultúrában dolgozni kiváltságot jelentett, nem kellett például nyolc órát a munkahelyen tölteni, sőt a szerkesztőségi büfékben valódi kávét és virslit lehetett kapni, hogy még inkább érezzék a kultúra munkásai, hogy vesztenivalójuk van, ha nem alkusznak meg naponta és minden mondatukkal.

Dolgoztam gyárban, bányában, volt, amikor csak éjszaka engedtek dolgozni. Az is fontos tapasztalat volt, hogy állandó szabadságmegvonásban éltem, ami folyamatos feladatot adott elgondolkodni a szabadság valódi természetéről. (…)

Felnőttkoromban nem értek valódi kísértések. Egyszer próbálkoztak velem, amikor elsőéves egyetemista voltam a mérnöki karon, akkor is azért, mert túl jó tanuló lettem, talán figyelmetlenségből. Az első, majd a második vizsgaidőszak után felajánlották, hogy lépjek be a pártba. Voltak évfolyamtársaim, akik megtették a karrierjük érdekében, és nekem is ezt tanácsolták. Hogyan árulhatnám el az apámat, kérdeztem tőlük. És egyébként is, miért kell egy diktatúrában a karriert erőltetni?

A látványos szakmai karriereknek is megvolt az ideológiai áruk, lehetetlen volt szabadnak maradnod. Akik beléptek, egyébiránt nagyszerű barátaim és kiváló intellektusok, ‘89 után bizony nehezen számoltak el a pártkönyvükkel. Azt is mondták, hogy nekem volt igazam, de én ezt elhárítottam: nem az én igazságomról van szó, én is ajándékba kaptam. Létezik az igazság, és ez a szabadsággal áll párban. És ez nem az én birtokom, fordítva van, ő birtokol engem.”

Ebből az interjúból, melyet az a regény ihletett, melyben egy család az embertelenség korában kiszolgáltatottként és megalázottként is képes volt nap mint nap, újra és újra  a hitből, a szeretetből és a bizalomból erőt meríteni,  szólnom kellene azokról a vallomásrészletekről is, ahol arról olvashattam, hogy ha azon a vidéken megindul az észak-keleti orosz szél, a házakat is belepi a hó, hogy telente nemegyszer a Visky gyerekek mínusz 30-40 fokban farkasvonyításokat hallgatva jártak a lágeriskolába, ahol a menetrendszerű „lebozgorozás”  várta őket. Arról is, hogy néha a csodával határos módon sikerült életben maradniuk. Meg arról, hogy egy román sorstárs, Aurel, akinek kézírásával született meg a diákok követeléseit megfogalmazó dokumentum az ’56-os temesvári diákmegmozdulások idején, tanította meg őket románul. Továbbá arról is, milyen sokat köszönhet a szerző, annak a másik sorstársnak, Nicu bácsinak, aki utóbb Nicolae Balotă néven vált ismert irodalomkritikussá és történésszé, illetve más román értelmiségi lágerlakóknak. Mindezeknek és más, emlékezetbe örökre beivódott emlékek felelevenítésének sajnos határt szab a terjedelem.

Viszont azt nem tehetem, hogy ne idézzem az interjú számomra legsokatmondóbb mondatát, ami így hangzik: „A börtön meg a láger megerősített önazonosságunkban, és azóta sem vagyunk eladók.”

Ehhez pedig elszakíthatatlanul hozzátartozik, amit a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, művészeti aligazgatója, Tompa Gábor igazgató „lelki testvére” arról mondott el, hogy milyen most az élete:

„Nagyon régóta dolgozunk együtt, azt szokták mondani a barátaink, hogy én vagyok Gábor leghosszabb házassága. És egy házasságnak megvannak a maga válságai is, kínálkoznak mindegyre a szakítópontok. Kolozsváron persze jó élni és dolgozni, Románia legdinamikusabban fejlődő városa ez, és a legnagyobb egyetemi központ. Soknyelvű és sokarcú város, otthon érzem magam benne. A szomszédban vagy a másik lépcsőházban egy másik igazság, egy másik elbeszélés rejtőzik, amit érdemes megismerni.

A szomszédunkban francia egyetemi hallgatók laknak, és a kertből időnként átkiáltunk egymásnak. Kulturálisan is nagyon nyitott Kolozsvár, az egyetlen olyan város Európában, ahol két állami opera működik. A román színházakkal kiválóak a kapcsolataink, a román szakma azt mondja – és attól tartok, igaza van –, hogy a legjobb társulat most a mienk Romániában. Kitüntetett figyelemben részesülünk. (…)

Amikor Amerikában éltünk – visiting professorként tanítottam ott –, végleges állást ajánlott fel az egyetem. A családi parlament viszont úgy szavazott, beleértve a kamasz gyermekeimet is, hogy hazamegyünk. Ott minden sokkal könnyebb lett volna, de itt meg valóságos életet élünk. Kiterjedt közösség tagjai vagyunk, sajátunkként élhetjük meg kisebb és nagyobb léptékű dolgainkat, a jónak közösen örülhetünk, a rosszért senkit nem hibáztathatunk. Törekszem arra, hogy otthon legyek, ahol élek.

A színházi munkám mellett egyetemen is tanítok, állandóan diákok között vagyok, ők szembesítenek engem saját nyelvhasználatom tarthatatlanságára, állandó megújulásra szorítanak. A kétévenként megrendezett nemzetközi színházi fesztiválunk vagy a Kolozsvári Magyar Napok például az utóbbi időben az egész város ünnepévé lettek, és nem csak a magyarok számára – érdemes ebben a tapasztalatban részesülnie annak, aki számára Erdélynek csak mitikus múltja van.”